A jövõjét épp ebbõl következve fogalmazták meg a kozmopoliták kimondva- ki nem mondva: Ilyen európaidegen nyelvre egyre kevesebb szükség van, így ajánlatos a mielõbbi áttérés a „nyerõ” angol nyelvre. Ez a szemlélet sajnos magyarok millióiban, köztük tízezernyi tanárban, tanítóban is él. Õk elfeledik., vagy nem is ismerik Jespersen dán nyelvtudós szavait, mely szerint az a legtökéletesebb nyelv, mely a legkevesebb szóval, a legtöbbet tudja kifejezni. Márpedig ez éppen a magyar nyelv. Nyilván nem hallottak Mezzofantiról, a több mint ötven nyelvet beszélõ olasz tudósról, aki azt mondotta, hogy a magyarok nem tudják, milyen kincset bírnak nyelvükben, vagy éppen Sír George Bowring váteszi szavairól, melyek szerint: „Aki megfejti a magyar nyelv eredetiségét, az az isteni titkot, a kezdetben lévõ Igét fejti meg.” Egyben kifejezi azt is, hogy a magyar nyelv szinte megdöbbentõ kifejezõ erõvel bíró nyelv.

Igen, a mi nyelvünk ilyen, de bizonyítani nekünk kell, mert az õsi alapok és a törzsszavak

felfedezése nélkül ez nem lehetséges. Erre a munkára vállalkoztam, amikor húsz világnyelv

feltárásával, elemzésével, vissza tudtam nyúlni a magyar nyelv õsi gyökereihez és úgy érzem, sikerült megtalálnom az elveszett „pregörög és prelatin” nyelvet, ami nem más, mint az õsmagyari nyelv.

Tudom, most sokan felszisszennek, és még többen fognak, de ez a „véres” igazság, melynek

eltitkolása sok ezer év óta folyik. Bevezetõben azonban szeretnék egy megrögzött vélekedést kiigazítani, miszerint a magyar (magyari) nyelv egyenlõ a magyarok nyelvével. Ezt úgy kell pontosítani, hogy a magyarok is a magyar(magyari) nyelvet beszélik, de rajtuk kívül az elmúlt ötezer év során még sok tucat nép és nemzetiség is beszélte. Így a hunok, kunok, székelyek, szittyák, besenyõk, jászok és mórok, hogy csak a legismertebbeket citáljam. A magyar nyelv (inkább a magyari a pontosabb elnevezése) az õskelet (egy) nyelve volt, melyet minden onnan származó nemzet jól ismert és beszélt. Ez akkor az aráminyelv volt, amit a mai magyarok õriztek meg a legjobban és õk hordozzák titkait. Éppen ezért most is ez a „kályha”, amelytõl elindulva kell újra megismerni és megtanulni az õsök fantasztikus nyelvét, hogy a nyelvek története végre az igazi helyére kerüljön.

ÕSNYELV ÉS A ROVÁSÍRÁS

Tekintettel arra, hogy az õsök hangját nem rögzítették hangszalagra, a legfontosabb nyelvi

„eszközöket” az õsi írásokat és benne a rovásírást kell a legfontosabb kiinduló alapnak tekinteni. (Ki szeretném hangsúlyozni, hogy a rovásírás nemcsak fára, fába vésett rovásokat jelent, hanem kezdetben a követ nyûtték, amibõl a könyv származik. Vésett-nyûtt kõlapok, a kõnyûvött munka = a könyv. Rótták a bõrt és a fakérget, vagy pergament is. A rovás megmaradt a tinta feltalálása után is.)

Az ókor legfejlettebb írásrendszere a rovásírás volt, mely több mint 50 írásjellel minden hangot pontosan és egy jellel tudott kifejezni. Két-három jelbõl álló magánhangzókat és mássalhangzókat nem ismert. (A fr. eaux =ó, eux =õ, ch =s, a német -sch =s, az angol -th =sz, és hasonló összetett jelek ismeretlenek voltak.)

Ezt a minden nyelvi árnyalatot kifejezõ rendszert, az utódnyelvek mûvelõi képtelenek voltak

követni. Annál is inkább, mert a magyari népek mind más és más tájnyelven szóltak. Ez a fõleg görög és latin írástudókat zavarta meg leginkább. Ha jól beszélték és értették is a magyart, mégsem tudták leírni. Ma már kimutatható, hogy a nyugati nyelvekbe átvett õsmagyar szavak „felismerhetetlenségek” egyik fõoka a rovásírás szabályainak félreértése volt.

A ROVÁSÍRÁS TECHNIKÁJA

A mai ember nagyon keveset tud róla, pedig az emberi intelligencia igen magas fokú terméke, mely kifejezetten a szellemes és építkezõ magyari nyelvre készült. Arra, melynek egyik jellemzõje az azonos magánhangzós szavak rendszere, ami lehetõvé teszi, hogy a rovásnál csak a mássalhangzókat kell jelölni. (F-k-t l-v-l-k =fekete-levelek és semmi más.)

A rovásírásírás másik jellemzõje az õsi írásirány.

Azt ugyanis tudnunk kell, hogy a rovásírást jobbról-balra (mai fogalmaink szerint fordítva) írták-rótták és a magánhangzókat csak a szóelején írták ki, vagy ki sem írták, mert a magyar tudta, mit kell közbeolvasnia. A különféle „tájnyelvek” az írásban is különbséget okoznak, amit tovább bonyolított az, hogy a szavakat kiejtés szerint (fonetikusan) írták.

A harmadik problémát a különféle iskolák okozták. Nem lévén egységes helyesírási szabályzat, minden iskolamester egyéni rövidítéseket alkalmazva tanította az írást, (az irodalmi-parlamenti gyorsíráshoz hasonlóan) - ami további zavarokat okozott a megértésnél és értelmezésnél. (Lásd. az elhíresült „Sabartoi Asfaloi”- jelenséget, amit mindenképpen fordítanak-ferdítenek, csak jól nem. Szabirtói õsföldiek vagyunk, mondta Tormás herceg Bíborbanszületett Konstantinnak. Az Aral-tó ugyanis Szibériában (Szabíriában) van és régesrégen Szabír-tónak hívták. Az aszfalt, bizony õsföld, amit az olaj hoz ismét felszínre.

Ugyanilyen tõrõl fakad a gyümölcsbõl-gimilcet és vagyunkból-vogmuc-ot produkáló másoló-író papok tévedése is.) Az utódírások (görög, héber, arab, latin) a fordításoknál nagy, sokszor mulatságos, de nagyon zavaró hibák tömegét követték el.

Ennél nagyobb hiba azonban az, hogy „modern” nyelvészeink ezeket a torzításokat készpénznek vették és törvény szintjére emelték. Így történhetett meg, hogy azon folyik a vita, milyen furcsa az „õsi nyelv”, ahol a gyümölcs helyett gimilcet mondanak. Eszükbe sem jutott, hogy lehámozzák és letisztítsák a fordításkor szinte kötelezõen bekövetkezett torzításokat és megkíséreljék „rekonstruálni” az õsi nyelvet. Ez persze nem könnyû, de azért lehet megoldást találni. Csakhogy ehhez szakítani kellene a vaskalapos finnugorizmusukkal és az õsszavak tanulmányozását új alapokra kell helyezni. Ez az „alap” a magyar nyelv elszigeteltségének és a nyugati nyelvek abszolút fölényének-elsõbbségének újra gondolása. Emellett a magyar nyelv történelmi szerepének újrafogalmazása, a magyarságba diktált kisebbrendûségi tudat felszámolása kellene, hogy legyen.

Ma még szó sincs errõl, ma az önleértékelés mûködik, ebbõl pedig az ered, hogy 1. nem tudjuk - nem is merjük elolvasni és értelmezni a most „fordítva” megjelenõ õsszavakat, pedig ezer esztendõk óta közszájon forognak, de senki sem írja le, mondja ki, hogy a világ nyelvei teli vannak magyari szavakkal és a világ minden része telve van az õsi magyar földrajzi nevekkel. (Nem hajlandók tudományosan elismerni, itthon „hivatalosan” is fórumot adni a Honoluluban mûködõ Tamana-Intézet és Vámos Tóth Bátor publikációinak, akik amerikai információk alapján mutatják ki a világ szinte minden részén, de fõleg az Egyenlítõ mentén és Polinéziában, Afrikában fellelhetõ, félelmetesen hû magyar nyelven jelentkezõ földrajzi nevek tömegét. Egyszerûen arra hivatkozva, hogy mindez véletlen. A kérdés csak az, hogy hány ezer véletlen csinálja a szabályt?)

Nézzünk azonban néhány csattanós véletlent az õsnyelv korából:

Szuez város = Fordítva-FO = Zeusz, a „görög” isten. (Az eus = Az Ös/ten.)

A héber Sefer Tora/FO = arót rótt. Sefert = csefert írás. Csavart = rótt tekercs, FO = refes/reves = / írás. A latin városalapító Remus neve FO = Sumér.

Az eltûnt földrész Atlantisz FO = 2. nagy hibacsoport Szitnalta = szétnyílta. Az elegáns

angyalnév szeráf FO = faresz, varesz - varázs/ló)

A 2. nagy hibacsoport, a csak mássalhangzókkal író módszerbõl ered. Minden magyar tudja, hogy a f-k-t betûk feketét jelölnek, de ez nem nyilvánvaló az idegenek számára. A sátorfa rendkívül fontos a lovas népeknél, ez tartja a sátort, ehhez kötik a lovakat és erre húzzák fel a gazembereket.

A magyar s-t-r-f azonban a németben Stráfe lett, ami ott büntetést jelent elsõsorban. Visszatért azonban hozzánk is mint stráfkocsi, ami sátoros kocsit jelent. Ezzel a példával azonban már jelezni kívántam egy másik jelenséget: a 3. nagy hibakört, a rontást.

A nyelvnek megvan a maga fejlõdési folyamata, de megjelenik a nyelvrontás is, amikor rosszul értelmeznek szavakat és kifejezéseket. A rontás azonban nem természetes kopás, vagy csiszolódás, hanem emberi hibák sora, mely a nyelvet elfordítja az eredeti kifejezéstartalmától és sokszor megváltoztatja az értelmét is. A mai magyar nyelv is romlott, az õsihez képest és jelentõs fokú rontás tapasztalható a magyar nyelvet átvevõ nyugati nyelvekben is. A latin-germán nyelvek ugyanis magyari utódnyelvek, de meglehetõsen nagyfokú rontáson estek át. Ez a rontás azonban érdekes módon a rokonságot, vagy a magyar népekkel való kapcsolatok szorosságát, szervességét tükrözi és mindenképpen jelzi a magyari népekkel kialakított társadalmi viszonyok minõségét.

Mindezek azt tanúsítják, hogy úgynevezett „klasszikus kultúrnyelvek” egytõl-egyig az õsmagyari nyelv módosult és rontott formái. Vonatkozik ez elsõsorban a görög és latin nyelvekre, s a belõlük továbbalakult latinos- frankofon-angolszász, de az arab és héber nyelvre is. Mi több a tibeti, szuahéli, kecsua és maori nyelv is szoros kapcsolatokat mutat a magyari õsnyelvvel.

Ha ez így van, ha ez így lenne - tehetik fel a kérdést a hivatásos nyelvészek - akkor eddig miért nem derült ki? A válasz - bevallom - nagyon nehéz. A pontos választ talán csak évtizedek, vagy évszázadok múlva ismerjük meg, mert ezzel az elmúlt négyezer esztendõ nagy fõkérdésére kell megfelelni: Hová lettek a sumérek és szabírok?

SUMÉREK ÉS AMAGYARI NYELV

Azt ma már tudjuk, hogy nem tûnhetett el, mert egy sokmilliós nép soha nem tûnhet el – csak átalakul. Erre a kérdésre teljesen pontos feleletet csak a sumerológia teljes kibontakozása hozhat, együtt a többi õskutatásokkal. Az etnológia, a szófejtés csak egy aspektusból tárhatja fel a múltat, a többi folyamatosan vajúdik, és az igazság születése még odább van. Mindezek ellenére, nincs abban semmi túlzás sem, hogy ma már ki lehet jelenteni, hogy a sumérek a fejlett és kiemelkedõ kultúrájukkal részben elköltöztek, átalakultak és ma köztünk élnek.

Senki ne lepõdjön meg Európában, ha róla is ki fog derülni, hogy õsei a sumér/ szabir népekhez tartoztak. Európa ugyanis tele van ilyen népekkel, ma már olyanokkal, akik elfeledték múltjukat.

Ez valóban megtörtént? Igen, és valahogy úgy, ahogy az napjainkban is történik. Ahogy Erdély, Délvidék és a Felvidék beolvadása, beolvasztása a szemünk elõtt folyik - százmilliók szeme láttára. Erkölcsi, szellemi nyomással, erõszakkal, és ha kell, sok-sok vérrel is.

Úgy, ahogyan átalakult és kialakult korunkban az Egyesült Államok és a Szovjetunió. (Fõleg az utóbbi példája és módszerei mutatják az õskorban kialakult „eltûnésjelenség” technikáját és lefolyását.)

A sumér-akkád-asszir-egyiptomi birodalmak bukása hatalmas népmozgással járt. A gyõztes

szemiták bibliából ismert kegyetlensége, részben az eltûnést, a gyorsbeolvadást „segítette elõ”, másrészt menekülésre késztette az embereket és népeket, melyek több hullámban és fokozatosan távoztak el, tulajdonképpen a világ minden irányába.

Minket azonban most csak az európai (középeurópai) és turáni (szibériai) irányok érdekelnek. Az elsõ magyarul beszélõ népek a közeli vidékeket „özönlötték el”, így a görög szigeteket, Anatóliát, Itáliát, az afrikai partot, az Ibér félszigetet és a francia és angol atlanti vidékeket. Vitték magukkal azt a suméri-magyar nyelvkincset, melyet akkor beszéltek. Ezért a görög, latin, a portugál, a frank

 és angol nyelvekben meglelhetõ szavak hûen tükrözik a korabeli viszonyokat. A mai fõprobléma „csupán az”, hogy tudni kell megszólaltatni ezeket a nyelveket.

A magyar nyelv õsi kapcsolatrendszere sok tudós emberben indított meg „furcsa gondolatokat és következtetéseket”. Így Szenczi Molnár Albert bibliafordító már az ezerötszázas évek végén, Otrokócsi Fóris Ferenc a következõ évszázadban, míg Pápai Páritz Ferenc és Bél Mátyás az 1700- as években jöttek rá a héber és magyar nyelv egyezéseire, de „természetesen azt feltételezvén”, hogy mi vettük át a héber szavakat. Érdekes módon mára már teljesen elsikkadtak e tudós emberek megállapításai, sõt nekik semmiféle súlyt nem tulajdonítanak, pedig pl. Szenczi Molnár Albert még õsi bibliaszövegeket láthatott, akár rovásírásos bibliát is, hisz Bél Mátyás mintegy 150 évvel késõbb is rovásírásos könyveket olvashatott- tanulmányozhatott. Így véleményüket elkennitöbb mint gyanús.

Aligha véletlen az, hogy Horvát István tudós táblabíró felfedezése hatalmas indulatokat keltett. Õ ugyanis egy 1825-ben megjelent mûvében azt az „abszurdumot” állítja, hogy a magyar-héber nyelvkapcsolat onnan ered, hogy a zsidók vették át a magyar(i) szavakat a héberbe. Ezidõtõl kezdve a nyelvátvétel kérdése tabutéma lett, akárcsak a magyarok õskeleti történelme. Horvát Istvánt pedig álmodozó-fantasztaként, sõt szánalmas bolondként emlegetik, ha valami módon elõtérbe kerül a neve.

1926-ban azután megjelent dr. Aczél József könyve a görög-szittya rokonságról, amit szintén agyonhallgattak. Rajta kívül azonban már sokan rájöttek a magyar nyelv alkotó jelenlétére a nyugati nyelvekben elsõsorban talán Magyar Adorján, aki az „Õsmûveltség” c. remekmûvében példák ezreivel bizonyítja a sumér-magyar-egyiptomi-görög-latin vonal törvényszerû mûködését, kialakulását - és egymásba fonódását.

Megjelent a „teljesen ismeretlen” Puskás Gyulának (Sao Paolói honfitársunknak) az „A Szó” címû hatalmas munkája, melyben a 16 nyelven értõ-beszélõ szerzõ tucatnyi nyelv egybevetésével bizonyítja a magyar nyelv jelenlétét az összes nagy kultúrnyelvekben, kiváló levezetéssel és analízissel a sumérektõl és az egyiptomi hieroglifáktól elindulva a mai modern nyelvekig. A mai labancszellemû kultúrpolitikára jellemzõ, hogy ezt a felmérhetetlen nyelvi értéket és hatalmas tudásanyagot tartalmazó munkát csak szamizdatban lehet megkapni, bár ez is szinte lehetetlen.

Mindezekkel jelezni kívántam, hogy nem újdonság a magyar nyelv õsi szerepének ismerete, csak mindmáig - „érthetetlen okok miatt” - a megalapozatlan legendák, sõt agyrémek szintjére löktek mindenkit és mindent, ami a magyar nyelv õskultúrában betöltött pozitív szerepével kapcsolatos.

A sumér-magyar nyelv azonban jelen van a nyugati nyelvekben, mert a sok százmillió példányban létezõ szótárakban kitörölhetetlenül meg van örökítve, csak tudnunk kell ezeket az örök dokumentumokat olvasni. Ez tulajdonképpen nem is oly nehéz, hisz „magyarul” vannak írva, csak az alkalmazott módszer ismeretlen, bár teljesen logikus és törvényszerû.

SUMÉROK MAGYAROK ÉS INDOEURÓPAIAK

A sumerológusok egy része azt tartja, hogy a (mór-maur)magyari nyelvek a sumérból

származnak, de legalábbis a legközelebbi rokonságban õk vannak vele. A pontosabb meghatározás az utóbbi, mert magam is azt tartom, hogy a magyar nyelv nem a sumérból származik, sokkal inkább a sumér származik a magyarból. Ezt az elméletet tisztán etnológiai eszközökkel alakítottam ki. Így természetesnek tartom, hogy nagyon sok ellenzõje van és lesz.

A magyari õsnyelvet (akkor mór-maur vagy Fo=aráminak hívták) ennek alapján idõsebbnek kell tartanom a sumérnél. Teszem ezt annál is inkább, mivel a magyari nyelvet (egyelõre maradjunk ennél) tízezer évnél is idõsebbnek tartom. Ezt most nem kívánom részletesen indokolni, csupán azt emelem ki, hogy a mai modern nyugati nyelvekben fellelhetõ õsszavak döntõ többsége magyari és nem sumér. Ezt - tucatnyi nyelven végzett elemzésbõl kapott - információk támasztják alá.

A szó közismert értelmezése szerinti „indoeurópaiak” pedig nem léteznek. Az indoeurópai nyelvek csak etimológiai szent tehenek, melyeket nem hagynak eltávolítani a józan ész útjából.

A nyugati nyelvekbe tehát fõként magyari nyelvelemek épültek be, így elsõsorban ezzel a

jelenséggel szeretnék foglalkozni, mert ez az az út, melyen eljutunk a sumér-szabírok eltûnéséhez is. E beépülésrõl már sokat tudunk, de még nem eleget. Ami máig kiderült, azt az alábbiak szerint lehet összefoglalni. Az õsanyanyelvtõl elszakadt, onnan végérvényesen elköltözött népek génjeiben ma is benne él a magyari nyelv õsi szelleme. Ez azt jelenti, hogy az életrõl és a környezetükrõl az õsi magyari minták alapján alakították ki az újrafogalmazott szókincsüket. Kialakult egy köztes nyelvezet, melyet az új hazában élt régi törzsek õsszavaival alakítottak ki a keletrõl jött magyari népek.

Ne feledjük továbbá azt, hogy a magyari rovásírást valaha, az átvevõ népeknél csak kevesen

mûvelték, talán az emberek néhány százaléka. A még rendelkezésre álló írásokat pedig egyre kevesebben és egyre rosszabbul tudták olvasni és értelmezni, így a nyelvbe beépült õsszavak fokozatosan torzultak. Romlott a minõségük akkor is, amikor megpróbálták a szavakat a maguk írásával rögzíteni és tovább deformálódott akkor, amikor az elvont fogalmak alakultak ki, amelyeket régi ismeretekhez kötöttek. Éppen ezért a nyelvfejlõdésnek alapvetõen három fõvonulata alakult ki, melyek az összes utódnyelvek nyelvfejlõdését jellemzik.

Az elsõ alapvetést alkotják azon õsszavak, melyeket „egy-az-egyben” átvettek. Ez történhetett akár fordítva(jól), akár egyenesen (akkor fordítva!) Pl. Feld (német) field.fold (angol) = mezõ, föld. College- Kollege (német-angol) = akolegy-egy-akol. Avagy sisak latinul= cassis(kaszisz), ami FO = szíszsak-sisak. A háború franciául = Guerre, támadó angolul = Agresse, FO-mindkettõ = S +ereg, azaz = sereg. A riadó pedig több nyelven = Alarm, tehát = a lárma.

Az õsszavak nagy része már annyira eltorzult, hogy csak pontos elemzéseknél bukkan elõ, bár a bizonyíték sokszor meglepõen találó! (Az angolban az „X”-betû három dolgot jelent. A betût magát, a 10-es számot, Krisztust. E három szó magyarul tökéletes harmóniát jelent. 1. az X-betû, IKSZ-IGSZ = égést(igsz) vagy éges(égít) jelent magyarul. Ámde magyarul jelenik meg a másik két jelentés is, hisz 2. X = tíz. Igsz = égsz, X tehát tíz/tüzet jelent. 3. =Krisztus = égi, FO-IGE = Égi IGE! X = kereszt(be)tesz = krsts, vagy kereszt(re) tesz.)

Ez a példa egyébként felfedi a magyari õskultúra titkait és õskeleti kapcsolatainak egész

mélységét. Jelzi azt, hogy Krisztus ismert fogalom volt már kétezer éve is a magyarok elõtt. Neve és az égi X jel az egyértelmû bizonyíték erre. (Emlékezzünk sír Bowring 1. oldalon idézett váteszi mondására!)

Vannak azonban még más bizonyítékok is a fentieken kívül, mint pl. az ún. arab-számok, melyek bizony arámi-magyari számok. Ezek a tények viszont rendkívüli módon irritálják mindazon erõket, akinek nem érdeke ennek az õsi kapcsolatnak a létezése és nyilvánosságra jutása.

A 2. alapvetés, az isteni szavak szerepe: Elsõsorban és fõleg az istenszavak épültek be az európai utódnyelvekbe. Ez pedig átütõ erõvel bizonyítja az õsmagyari hitvilág létezését, annak a keletrõl velünk jött népekkel való szoros kapcsolatát. Az Isten legelsõ neve a Nap volt, ami FO- Pan és Punként jelent meg. (A szláv úr = pán/a Napisten), a görög Pan = mindent átfogó(általános/tehát isteni.) A Pun viszont emberként - pontosabban magyari-arámi emberként - jelenik meg.

Az isten második neve a LU-Ló volt. A nap ugyanis izzó, fehérlõ (õsi nyelven = ) fehérló volt.

Innen ered az õsmagyarok fehérló-kultusza. A Fehérló fia viszont a Mén. (Részben a mondák

Ménrója (rõt-izzó-ló vagy a Kisisten - a Ménurka, Ménöske.)

Az isten harmadik neve az Úr volt, amit Ur-Ar-Er változatban is megtalálunk minden nyugati

nyelvben. A negyedik neve viszont Magyar, - Nagyar(nagy ur) vagy Mór, Már, Mer, Mir, Mur), mely a hatalmas és végtelen kifejezéseként jelentkezett az utódnyelvekben.

Isteni vagy félisteni szerepben jelent meg az elsõ ember, így neve is félisteni fogalommal bír. A Biblia tanítása szerint az Isten a maga képére teremtette az embert. Ezért az ember késõbb megkapta az isteni elnevezést. Elõbb Lu-lett, mint a sumér Lu-gál (király) = nagy ember, Isteni ember, vagy lófõ székely, aki nem lovas, hanem fõ-székely volt. Az Isten második neve Magyar volt - így az elsõ ember neve a mor-mar lehetett csak, de a fordításokban mégis a nagyot, a hatalmasat jelenti.

Az õsi regék szerint Hunor-Magor (hun-magyar) egytestvér. Így az ember másik neve a hun lett, mely tucatnyi formában épült be a nyugati nyelvekbe. Hun-han-hen és kun-kan a leggyakoribb, de H/nélkül igen sok formában szerepel. Az un-ein-on/e egyest(1) jelent. Az an-en-in-un egyértelmûen a hunt - az embert jelenti minden „indogermán” nyelvben.

A kultikus szavak gyakran más alakban is megjelennek. Az Istent nem volt szabad emlegetni, így elõször Az-nak, majd az Õs-nek, az Öreg-nek is hívták. Ezek mind megtalálhatók a nyugati nyelvekben. Már elõfordult az Õs = a Zeus, aki - az Õs/ten, az östény- vagy az ös-ten/ger szimbóluma, mely az élet ura. Az Ös-Is/ten általában Ur névvel ismert, ami jelentheti az Ûr- t is, ami magyarul egyszerre sûrû és FO = ürüs, üres. Ám az ürüs sugallja (diktálja) az erõ/t is. Az Õs bennünk élõ szelleme a MÉN, és az ÉN. Ez a legfantasztikusabb szavak egyike, mely a gondolkodást, a haladást és az emberi fejlõdést is megtestesíti. A magyar haladva; mén-, és menni a franciában = men/er = mén-ur, a menõ ur, de menõ is = meneur/t jelent. A mén, a main = felsõ és fõ. Az angol main-street = fõutca, a francia bld. du maine(mén) is fõutca. De német és angol nyelvben az embert a MÉN jelenti, man = men-mén.

A gondolkodás szerve is a MÉN. Az AGY a mentális szerv. A gondolkodás „ágya” - a mén tálban van elhelyezve és a mén ige (meninge) veszi körül. Ha megütik az agykérget, az gyulladásba jön = meingitis, azaz méning ütés. Az emberi jelleget meghatározó mentalitás, bizony a méntelítettséget jelenti.

A szaporodás istene úgyszintén a MÉN, ami - itt is - AGYban „mûködik.” A Mén fallikus jele

egyértelmûen kifejezi ezt a szerepet is. Az ember fõ tevékenysége a fenti két funkció mûködtetése, melyhez külön tokot képezett neki a természet. A felsõ gömb alakú tokban (diákosan tök) lakik az ÉN, ember szellemi egyénisége, melynek mûködése garantálja az élet minõségét. Az alsó tokban, a tökben lakik a MÉN (mony), mely a fajfenntartás szerve, mely biztosítja az élet fennmaradását.

Szerző: Práczki István