A magyarok Szentföldje

A Bibliában Izajás próféta könyvében olvashatjuk (14,1.): "Az Úr megkönyörül Jákobon, ismét kiválasztja Izraelt s visszatelepíti õket az õ földjükre." A Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedõ területet, az egykori Kánaánt és a filiszteusok által lakott földet, azaz Palesztinát nevezték a szent iratok Szentföldnek, amelyet Isten kiválasztott népe kapott örökül, s amelyhez a zsidók ezredévek óta ragaszkodnak, amelyrõl soha nem mondtak le, s amelyrõl soha nem is mondhatnak le, noha az izraeli királyságot az asszírok Krisztus

születése elõtt 722-ben, Judát a babilóniaiak a Kr. sz. elõtti 586-ban, tehát

kerekítve közel két és fél ezredévvel ezelõtt, felszámolták, megsemmisítették, s csak 2534 év múltán, 1948-ban születhetett újjá. Ez a Szentföld mindig idegen népek és hatalmak kemény és ellenséges szorításában élt, ahová a zsidók, jó háromezer évvel ezelõtt, bevándoroltak.

De a világnak van még egy kiválasztott népe: a magyar, amelynek hazája, a Kárpát-medence, ugyancsak az Ígéret földje, amint a krónikáink is állítják: "Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izrael fiainak Mózes idejében örökségül adta Kánaán valamennyi országát." S a horvátból lett magyar nagyúr, Zrínyi Miklós, a költõ és hadvezér a XVII. században is teljes mértékben hitt az õsi mítoszban:

Az Úristen így szólt Mihály arkangyalhoz:

Szkítiából, azt mondom,

kihoztam üket,

Miként Egiptusból az zsidó népeket

                                                        …

Tejjel, mézzel folyó szép Pannóniában

Megtelepítém üket Magyarországban.

Szöllösi Mihály 1676-ban tábori imakönyvében így fohászkodik: "Óh, hatalmas Úr! Te hívtad volt ki a mi magyar eleinket is a sovány Szkítiából, Te ûzted ki a te kezeiddel õelõttök e jó földrõl ennek minden lakosit, õket helyekbe szállítván... valamelyfelé indult a magyar nép, mindenütt elõtte jártál a harcban...."

S a kedves olvasóban nyilván most felmerül a kérdés: miért éppen a Kárpát-medence lett a mi számunkra az Ígéret földje, vagyis a magyarok Szentföldje? Sõt, azt a kérdést is felteszik sokan: netán az õskori kezdetektõl a miénk volt már ez a föld?

Mindenekelõtt nézzünk a térképre. A Kárpátok 1500 km hosszúságú, 150 ezer km2-es hegykoszorúja a Kárpát-medencének közel 45 %-a, amely nyugaton a Dévényi kapunál

indul, és az Aldunáig húzódik, csatlakozva a Balkán hegyláncaihoz. A Nyugati Beszkidek, a Fehér-Kárpátok, a Liptói-havasok, a Nagy- és Kis-Fátra, a Magas-Tátra (2663 m), az Alacsony-Tátra, a Szepes-Gömöri-érchegység, az Erdõs-Kárpátok, a Keleti Beszkidek, a Máramarosi-, a Radnai-, a Kelemen-, a Görgényi-havasok, a Hargita, a Kudzsiri-, a Fogarasi-, a Szebeni-havasok, a Krassó-Szörényi-érchegység és a Verseczi-hegység veszi körül - számos helyen úgy is mint vízválasztó - a kisebb hegységekkel, lankás dombhátakkal tarkított, számos folyóval öntözött termékeny, széles medencéket.

A Kárpát-medence Európa legtökéletesebb természeti egysége, vízrajza zárt, az egység tengelye természetesen a Duna, amely meséink Tündérkertjét, a Csallóközt, odébb a Vágközt, a Csilizközt, a Szigetközt hozta létre a hordalékaiból, majd csodaszép szigetek sorát teremtette meg (Nyulak szigete, Csepel, Mohácsi-sziget) s a Tatroson, az Olton és a Bodzán kívül minden folyót magába olvaszt. Belé ömlik a Morva, a Lajta, a Rába, a Dráva, a Mura, a Száva, a Morava és persze a magyar Tisza, amelynek vizében hömpölyög a Borzsa, a Visó, az Iza, a Szamos, a Kraszna, a Bodrog, az Ung, a Laborc, a Latorca, a Bódva, a

Hernád, a Tarca, a Zagyva, a Tápió, a Körösök, a Maros, a Béga, az Aranyos, a Kis- és Nagy-Küküllõ. Édesvízi nagy tavaink: a Balaton, a Fertõ és a Velencei

tó.

Ez a 325 411 km2 területû nagy ország valóban a Teremtõ Isten által alkotott

csodálatos ékkõ, ahová a bevezetõ utak is, szinte kivétel nélkül, jól védhetõ hágók, szorosok, folyómedrek: így a Dévényi kapu, a Jablunkai-, a Duklai-, az Uzsoki-, a Vereckei-hágó, a Tatár-, a Borsai, a Radnai, a Borgói-hágó, a Tölgyesi-, a Békási-, a Gyimesi-, az Ojtozi, a Bodzai-szoros, a Tömösi-, a Törcsvári-, a Vöröstoronyi, a Kazán-, a Szurdoki-szoros, a Meszesi-kapu, a Király-hágó, az Erdélyi Vaskapu-hágó.

Ezt földet, az emberiség történetének végtelen idõfolyamában, a szkíta-korig soha senki nem kísérelte meg teljes egészében birtokába venni, vagy legalábbis nem tudunk arról, hogy ilyesfajta kísérlet sikerrel járt volna. Ez a hatalmas római birodalomnak sem sikerült félezer év alatt sem! Pannónián kívül jó másfélszáz évig birtokolta ugyan Dacia provinciát, de fel kellett adnia Erdély földjét, mert nem tudta megvédeni. A Tisza vidékének és a Felvidéknek

birtokbavételére azonban kísérletet sem tett soha.

Mind a régészeti, mind az írott források arról tanúskodnak, hogy a Kr. sz. elõtti VI. század után a szkítának nevezett nép, amely Belsõ-Ázsiától, Dél-Kaukázián át a Bécsi-medencéig, tehát hatalmas területen élt, kiterjesztette uralmát a Tisza és a Duna vidékére, sõt Erdélyre is. Ha számba vesszük a földrajzi és helyneveket, azt látjuk, hogy a Kárpát-medence

helynévanyagának egy része éppen a szkíta-trák -dák idõkre nyúlik vissza, így maga a Kárpát szavunk is (szikla?), vagy a Duna Iszter-Isztrosz neve, míg a görög Danuviosz elnevezésben talán a don=folyó jelentésû árja szó rejtõzködhet.

A hivatalos álláspont szerint, természetesen, minden õsi Kárpát-medencei helynév szláv közvetítéssel került a magyar nyelvbe, legyen szó a Drávoszról, a Szávoszról, a Patiszósz-Tiszószról, a Máriszról vagy más ókori névrõl.

A Kárpát-medence táj- és helyneveinek döntõ többsége azonban, mindenfajta csûrés-csavarás ellenére, magyar eredetû! Érdemes felidéznünk néhányat: Alföld, Felföld, Dunántúl, Tiszántúl, Erdõelve, Havaselve, Mezõföld, Ormánság, Sárrét, Kis- és Nagykunság, Bácska, Tiszahát, Jászság, Bereg, Szamoshát, Ecsedi-láp, Nyírség, Hajdúság, Kõrösköz, Hanság, Bakony, Vértes, Pilis, Õrség, Hetés, Göcsej, Somogy, Völgység, Hegyhát, Börzsöny, Kõhát, Csík, Almás, Lápos, Bükk, Meszes, Szilágyság, Érmellék, Mezõség, Sóvidék, Szépmezõ, Hargita etc.

Nyilvánvaló tény, hogy a Kárpát-medencében éltek egykor régen is nem magyar nyelvû népek, így római latinok, görögök, szlávok, németek, török nyelvû csoportok, ám a Kárpát-medence történeti névanyagában uralkodó a magyar jelleg, mind a személynévi eredetû, mind a más típusú helynevekben. Gondoljunk az okleveles történeti adatokból kihüvelyezhetõ személy- és határnevek hatalmas tömegére: Kese, Fekete, Fejér, Szõke, Tar, Tarcsa, Mag, Magló, Ebed, Kölked, Ravasz, Farkas, Nyest, Csuka, Sügér, Csík, Bogár, Somos, Búza, Nyúzó, Lesõ, Kapó, Maradék, Nemvagy, Nemvaló, Hites, Nemhívõ, Füzes, Csalános, Sáros, Mocsaras, Gyékényes, Lapád, Nádas, Sár, Homokos, Föveny, Száraz, Jófõ,

Szilvágy, Szikes, Szikszó, Gyõr, Halmágy, Hátszeg, Ság, Segesd, Sziget, Domb, Dombó, Dombegyháza, Felfalu, Középlak, Felvég, Alvég, Nagylak, Kislak, Szer, Sövény, Hévíz, Rovás, Forró, Borkút, Sóskút, Fûzkút, Köbölkút, Bükkös, Buzád, Bodzás, Egres, Fenyõfalva, Háságy, Haraszt, Jegenye, Kereki, Õr, Lövõ, Óvár, Földvár etc., etc. Erdélyben például az 1400 elõtti 2056 helynévbõl mindössze 102 szláv eredetû, román eredetû pedig alig egy tucatnyi. Mindebbõl az következik, hogy a Kárpát-medencében évezredek óta élhettek magyarul beszélõ népek kisebb-nagyobb csoportjai.

A hivatalos, un. mérvadó historikusok közel egy évszázada azon fáradoznak, annak

az igazolásán erõlködnek, hogy elhitessék: a magyar helynevek csakis a

XI-XII-XIII. században vagy az után keletkezhettek, és semmi körülmények között sem elõbb. Ezért vetik el a nevezetes, régészeti adatok alapján megalkotott un. kettõs honfoglalás-elméletet is. Fõ érvként azt hozzák fel, hogy létezik egy 870/75 körül írt munka: a Conversio Baguariorum et Carantanorum, amelynek helyés személynevei egyértelmûen nem magyar nyelven születtek (Buzinica, Cella, Lindolveschirichun, Quartinaha, Salapiugin, Ortahu, Spizzun, Weride etc.), holott ez a "Bajorok és karantánok megtérése" c. mû, állítják a mérvadók, a mi Dunántúlunk központi területérõl szól, mivelhogy a benne szereplõ Sala folyó azonos a Balatonba ömlõ Zalával, a Mosaburc helynév pedig azonos a késõbbi Zalavárral. Ez az írott forrás valós és létezõ, az idõrendje sem kérdõjelezhetõ meg. Nem tûnt el tehát három évszázad, és nem kitalált a VII-VIII-IX. századi európai középkor. Kitalált viszont az a mindmáig uralkodó állítás, hogy az idézett forrásban szereplõ Mosapurc azonos lenne a mi Keszthely melletti Zalavárunkkal. Ez az írott forrás az ausztriai Feldkirchen közelében fekvõ karinthiai Moosburgról beszél, amelyet hiteles és korabeli más írott és

régészeti adatok is egyértelmûen és világosan megjelölnek, mégpedig korabeli oklevelek és Regino prümi apát leírása alapján. Ez utóbbi vitathatatlanul megjelöli, hogy III. Arnulf császár 888-ban a karinthiai Mosaburg várába utazott, amely Regensburgtól 140 km-re esik, s az útvonala ez volt: Regensburg - Öttingen - Branau - Attersee - Mosaburg - Sankt Florian.

Hazai történettudományunk mai állapotára nagyon jellemzõ, hogy amióta könyveimben (1997) bebizonyítottam ezen állítás hamisságát, vagyis azt, hogy a Zalavárott feltárt és rekonstrukcióval létesített, korábban nagy szláv központnak vélt, újabban viszont Pirbina és Kocel frank tartományi székhelyének meghatározott vár és település Zalavár térségében nem létezett, az érintettek a legképtelenebb eszmefuttatásoktól sem riadnak viszsza, így például a fentebb idézett útvonal-leírást is "átértelmezték", mondván: Arnulf császár nem délre 140 km-t, hanem kelet felé 370 km-t utazott, csak azért, hogy "eljuthasson" a Balaton melletti Zalavárra. Az idézett forrásban szereplõ harminc helynév egyikét sem lehet magyar településsel azonosítani! Ezen szánalmas igyekezet megkoronázása - eltekintve attól az etikátlanságtól, hogy a vitát kiváltó kutató nevét, ti. az enyémet, sehol nem említik meg - a zalavári Metód-emlékmû felállítása és a feltárt templomok "újraépítése", úgy tüntetve fel a Szent István-kori templomokat, mint amelyek a IX. században épültek. Tulajdonképpen ez

is történelemhamisítás, ha nem is olyan egyértelmûen súlyos és nyilvánvaló, mint a közelmúltban leleplezett japán Sinicsi Fudzsimura régészprofesszor esete, aki évtizedek óta saját maga rejtette el az õskori leleteket az ásatásain, hogy azokat késõbb nagy diadallal "felfedezze", mígnem rajtakapták a csalárdságon.

Szó nincs tehát arról, hogy Pannóniában kihaltak volna az avarok, vagy "legjobb esetben is" szépen elszlávosodtak, s amikor õseink birtokba vették a Kárpát-medencét, itt csak pusztaságokat és szláv földmûves falvakat találtak volna, amelyeket persze, mint akadémikus tudósaink a tõlük megszokott tárgyilagossággal megállapították, a maguk után csak hullahegyeket hagyó,barbár és vidám magyar rablóbandák elpusztítottak.

Ugyanilyen eszelõsen tiltakoznak az akadémiai vonal öntelt hangadói az ellen is, hogy a magyarságnak bármiféle valós hun hagyománya lehetett volna, sõt még a karácsonyra megjelentetett új Millenniumi magyar történet c. kötetben is váltig azt hangoztatják a szerzõk, hogy nyugaton járt magyar klerikusok tudós elmeszüleményérõl van csupán szó, amelynek természetesen semmiféle reális alapja nem volt, ugyanis a hunok nyelvének biztosan nem volt semmi köze a magyarhoz. A nagy baj csak az, hogy egyáltalán nincs hun nyelvemlékünk, s így arról a legjobb szándékkal sem értekezhetünk: milyen nyelven beszéltek a hunok?

Azt viszont híven megõrizték a magyar krónikák, hogy Álmos és Árpád Atilla király leszármazottja volt, s az is valós, hogy a székelyeknek igen õsi hun hagyományuk van. A magyarok tehát joggal érezhették kiválasztott népnek magukat, akiknek küldetése és joga birtokba venni Atilla örökségét.

Amikor a hunok birtokba vették hatalmas birodalmuk legnyugatibb láncszemeként az

egész Kárpát-medencét, elsõ ízben valósult meg katonai-politikai és gazdasági egysége ennek a tájnak.

Ennek megteremtõje tehát Atilla nagykirály volt, akit mind a krónikáink, mind az õsi hagyományaink, az Álmos-Árpád-dinasztia õsének tartottak és tartanak.

Amikor tehát a magyarok Mózese, Álmos nagyfejedelem elvezeti népét a Kárpát-medencébe, csak újra birtokba veszi az õsi örökséget, a magyarok Szentföldjét, ha úgy tetszik a bibliai Kánaánt, ahol a korábbi évszázadokban is egy testvérnép, az avar élt és uralkodott 568-tól egészen a IX. század derekáig. Az avarok Atillája, Baján nagykagán is azonnal birtokba vette az egész, akkor lakható Kárpát-medencét és igen erõs hatalmat teremtett.

Ez a második birtokbavétel. Ezt követte a harmadik, a magyar honalapítás. A történetírás mindezidáig nem nagyon vette észre, vagy csak elhallgatta, hogy egyetlen õsi, ázsiai eredetû keleti nép sem települt meg a Kárpát-medence legnyugatibb részénél, a Bécsi-medencénél nyugatabbra. Hadjáratokat vezettek a hunok is, az avarok is, a magyarok is szerte Európában, de - ellentétben például az arabokkal és a vikingekkel - nem azért háborúztak, hogy az új, elfoglalt területeken megtelepedjenek. Pontosan tudjuk, hogy a norman-vikingek 911-ben letelepedési engedélyt kaptak Burgundiában, az arabok pedig évszázadokig megtartották az elfoglalt (késõbbi spanyol) területeket (Cordovát).

A hivatalos történetírás szerint õseink szakadatlan vándorlás, bolyongás és sodródás következtében, mindenkitõl, de kivált a testvér besenyõktõl megveretve, fejveszett meneküléssel zúdultak be a Kárpát-medencébe, s valójában azt sem tudták, itt maradjanak-e, avagy tovább költözzenek, mondjuk

Észak-Itáliába, Lombardiába? Ezzel a hamis állítással szemben azt tapasztaljuk, hogy a magyarság a Kárpát-medencei hazáját a vészjósló XIX. század utolsó harmadáig tömegesen soha el nem hagyta, s oly erõs nemzeti karaktere és jelentõs lélekszáma volt, hogy minden beköltözõ vagy itt talált népcsoportot békésen asszimilált, nyelvileg is magába olvasztott! Nem merült fel igazán még a törökvész idején sem, hogy fussunk el hazánkból, és másutt próbáljunk szerencsét. A Kárpát-medence szent földje nemzedékek rengetegén keresztül

elvarázsolta és öröklõdõ sejtjeinkbe zárta a hazához való hûséget, a Kárpát-medencei teljes hazához való hûséget.

Szabad-e hát beletörõdnünk, hogy iskoláinkban úgy tanítanak ma is történelmet,

hogy a tanárok nem a Kárpát-medencei Magyarország térképét függesztik a falra, fekete vonallal belerajzolva a megcsonkított országrészt? Megérthetjük-e múltunkat, ha nem tudjuk: a politikai-hatalmi szempontból most nem hozzánk tartozó területek és annak magyar lakói is szerves részei örökségünknek? Most ugyan nem a miénk a Kárpátok töménytelen fémkincse, sója és a szénbányák zöme, az erdõrengetegek végtelenjei, de a miénk lehet az a tudat, hogy Kelet Népeként onnan jöttünk, ahonnan a Nap is jön, s nekünk az a küldetésünk, hogy harcoljunk a sötétség ellen, a fejlett nyugat civilizációs mérgei ellen és megmaradjunk itt, a Kárpát-medencében, ahonnan 1100 esztendeje el akarnak bennünket ûzni a minket nem szeretõk, sõt a turáni magyarságot, ha fáj is, ki kell mondani,

ezredéven át a gyûlölet légköre is fojtogatja.

Ma is.

Szerző: Bakay Kornél