Két nap telt el a Griffendél kamrájában lejátszódott események óta. A hír, miszerint Voldemort visszatért majd újra elpusztult, futótűzként terjedt el az iskolában, Roxmortsban, és még Rhea Vitrol is valódi szenzációként tálalta a történteket a sajtóban. Az események néhány vonatkozásáról azonban mélyen hallgattak. Az emberek megtudták, hogy Voldemort Norbert Devilsmoor-Malfoyként született újjá. Lucius még Norbert halálának estéjén az Azkabanba került. Az is elterjedt, hogy Draco Malfoynak fogalma sem volt ’kisöccse’ kilétéről, valamint hogy Narcissa Malfoy tizenkét éven keresztül az Imperius hatása alatt állt.

Norbert igazi származásáról azonban a kamrában megjelenteken kívül senkinek sem volt tudomása. Albus Dumbledore mindenkit titoktartásra kért – Harrynek volt elég baja anélkül is, hogy az emberek erről beszéljenek.

Harry tényleg összetörtnek látszott. Bizonyos szempontból Voldemort elérte célját: sikerült megtörnie Harry lelkét. És ezt még csak nem is azzal érte el, hogy megölte Ginny meg nem született gyermekét, nem is azzal, hogy felgyújtotta a Potter házat, Hedwig halálát okozva, és még csak nem is azzal, hogy Lilyt az apja ellen fordította; hanem azzal, hogy kiejtett egy két betűből álló szócskát. Azt, hogy ’te’.

Te, te, te – visszhangzott a szó Harry elméjében. Te vagy az apám!

Harry egyszerűen képtelen volt elhinni, hiába tudta, hogy ez az igazság. Tisztában volt vele, hogy nem hibás, és mégsem tudott szabadulni a lelkiismeret-furdalástól, különösen azért, mert Cho meghalt. A nő halála Voldemort hibája volt, Harry mégis saját magát okolta érte. Cho végül is azért halt meg, hogy az ő életét megmentse.

Harry már sokszor érezte pocsékul magát, de ennyire még soha. Ez az érzés erősen emlékeztette arra, amit a harmadik próba és Cedric halála után érzett… mindkét esetben saját magát hibáztatta. Mindkét esetben ő segítette hozzá a sötét nagyurat ahhoz, hogy visszatérhessen. Csak annyi volt a különbség, hogy az első esetben – noha akaratán kívül - a vérét adta ehhez, ezúttal pedig úgy hozta vissza a gonoszt, hogy egy szörnyeteget nemzett… nem vért adott, hanem spermát.

Amikor Dumbledore megkérdezte Harrytől, hogy hova temessék Norbertet, Harry letörten azt válaszolta, hogy nem érdekli, felőle aztán egy verembe is dobhatják a testet, mert Voldemort nem érdemel tisztességes temetést.

Az igazgató azonban a következőképpen reagált: - A testről beszélünk, Harry. A benne lakozó lélek volt gonosz, nem a test. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a test a te fiad volt. A lélek volt Voldemort.

Harry csak bólogatott, üresnek érezve magát. Dumbledore-nak igaza volt. A fiú, akit ő nemzett, ártatlan volt, csak akkor lett gonosz, amikor Voldemort megszállta a testét a születése után. Amíg az anyaméhben tartózkodott, a gyermek még romlatlan volt. Harry azon tűnődött, vajon mivé lett volna a fiú, ha valaki más lelkével jött volna a világra. Ha az édesanyja nevelte volna fel… Jó anya lett volna Tatyana? És a fiú, ő tisztességes emberré vált volna felnőtt korára?

Ezek mind olyan kérdések voltak, amire Harry már sosem tudja meg a választ.

Norbertet végül a kamrában történt események utáni napon temették el, csupán Harry és Dumbledore jelenlétében. Még sírkövet sem helyeztek a sírra, sem pedig fakeresztet. Semmiféle jelet nem tettek rá. A tiltott rengeteg szélén, egy ősi fenyőfa alatt áll egy fűvel benőtt halmocska, mely az idők végezetéig ott fog állni anélkül, hogy bárki is tudná, mit takar.

Most, egy nappal a fia temetése után, Harrynek még egy temetésen részt kellett vennie: ezúttal Chóén.

Az ég borús volt és hamarosan esni kezdett, mintha a felhők is megsiratnák a halottat.

Csak néhány ember volt jelen: Liun kívül csupán azok, akik szemtanúi voltak Chó önfeláldozásának a kamrában (kivéve a még mindig öntudatlan Danielt). 

Harry az édesanyját sirató kislányt figyelte. Ginny átölelte a gyereket, aki a nő vállába fúrta az arcát és zokogott. Harry kicsit megkönnyebbült, látva, hogy Liu nem taszítja el magától Ginnyt. Biztos volt benne, hogy a felesége mindent meg fog tenni azért, hogy Liu beilleszkedjék a Potter családba és érezze, hogy szeretik és törődnek vele.

Egy futó pillanatra Harry pillantása összetalálkozott a kislányéval, aki gyorsan elkapta a tekintetét. Harry nem tudta hibáztatni Liut. Végül is az anyja azért halt meg, hogy Harryt megmentse.

Az ifjú varázsló tudta, hogy Ginny könnyen meg fogja kedveltetni magát Liuval, és a Potter gyerekek is minden bizonnyal hamar befogadják új testvérüket, de nem volt benne biztos, hogy a történtek után Liu valaha is megszereti-e majd őt. Tartott tőle, hogy nem lesz képes betartani a Chónak tett ígéretét – legalábbis nem úgy, ahogy a nő elvárta volna tőle. Ma azonban nem volt helye a jövőn való merengésnek… ez a nap a gyász napja volt.

* * * * *

Draco távozott elsőként a temetésről. Szorosan maga köré csavarta a talárját, hogy megvédje magát a vadul süvítő széltől, de az eső ellen semmit sem tehetett. Talán nem is akart.

Az esőcseppek hűvösen és frissítően hatottak, ahogy Draco arcát érték, és a férfi nem bánta, hogy szőke fürtjei a homokára tapadnak a nedvességtől. Különös módon könnyűnek érezte magát. Könnyűnek, mint egy tollpihe. A legtöbb ember biztosan nem érzett volna így egy temetésről jövet, de Draco más volt, mint az átlag. Úgy érezte, hogy a felhőszakadás megtisztítja a lelkét, és elmossa a szívét éveken át fertőző kétely és önvád minden maradékát.

Mindig is utálta Norbertet. Eddig azonban nem értette, hogy miért. Az embernek szeretnie illene a testvérét, még akkor is, ha csak fél-testvér… és Draco most végre megtudta, hogy Norbert nem is az ő rokona volt, hanem Potteré…

A régi Draco kárörvendő megjegyzéseket tett volna Harrynek, de ő már nem a régi Draco volt. Valójában már vagy tizenhárom éve nem a ’régi Draco’ volt… A Ginny iránt érzett szerelme jobb emberré tette. Hiába igyekezett fenntartani rosszhírét, legbelül már nem volt aljas, mint egykoron.

A férfi ironikusnak találta a szerelem erejét. A szerelem tette őt jobb emberré, és most még jobb ember akart lenni… Gabrielle-ért.

Csak akkor vette észre, hogy elérte a házát, amikor már a kapuban állt. Kinyitotta a kaput, átvágott a kerten és belépett az épületbe.

Legnagyobb meglepetésére a ház nem volt olyan üres, mint amilyennek lennie kellett volna. Barátságos tűz lobogott a nappaliban álló kandallóban, noha Draco tisztán emlékezett rá, hogy távozása előtt nem gyújtott tüzet. A házimanójának pedig kimenője volt, tehát ő sem lehetetett a ’tettes’. De akkor vajon ki tette?

Hirtelen a tűz felé fordított karosszék megfordult és egy alak állt fel belőle.

- Ez illetéktelen behatolás – dörmögte Draco. – Jelentenem kéne a Varázs-bűnüldözési Főosztálynak.

- És mit fogol nekik mondani? Azt, ’ogy a feleséged a ’ázadban volt? – jött a szarkasztikus válasz.

- A feleségem? – tette karba a kezét Draco. – Ugyan már, Gabrielle, sosem voltál igazán a feleségem… egyetlen varázsló hatóságnak sincs tudomása a troth-ról. Még a gyűrűmet is visszaadtad. Semmi sem bizonyítja, hogy a feleségem vagy.

- Igazad van. ’Sak beszélni akahtam veled. Megké’dezni, ’ogy valójában mi töhrtént… Tudnom kell, Dhraco.

A férfi vállat vont és közelebb lépett. – Voldemorton kívül semmi sem történt. Te megszidtál, mert nem bántam rendesen a kisöcsémmel. Nos, bevallom, hogy volt némi lelkiismeret-furdalásom azért, mert sosem tudtam őt úgy szeretni, ahogy egy bátynak az öccsét szeretnie kéne, de most már nincs bűntudatom. Kiderült, hogy nem is volt az öcsém. Voldemort nagyúr volt.

- De ’át ’ogyan? ’Ogyan le’et ez le’etséges?’ – kérdezte a lány, hatalmas kék szemével idegesen vizslatva a férfi arcvonásait.

- Ebben a testben született újjá, Gabrielle. Az én idióta apám meg magára vállalta, hogy felneveli. Sosem mondta el nekem, hogy Norbert valójában kicsoda. Az anyám tudta, de senkinek sem mondhatta el, mert az apám az Imperius alatt tartotta őt. Aztán, két napja, anyám végre összeszedte minden erejét és elszökött a Malfoy kúriából és a Roxfortba jött. Remek asszony. Sosem becsültem eléggé, de most már tisztelem. Meg is érdemli, azok után, hogy az életét kockáztatva szembeszállt apámmal… Alig merem elhinni, hogy apám arra kényszerítette őt, hogy eljátssza a sötét nagyúr anyukáját! Borzasztó lehetett ez a számára… minden alkalommal, amikor megölelte Norbertet, tudta, hogy kit ölelget! – undorodó arckifejezés tűnt fel Draco még mindig esőtől nedves arcán. – Sosem bocsátok meg apámnak azért, hogy kitetette anyámat Voldemort kénye-kedvére… Hogy beengedte Voldemortot a családba! Örülök neki, hogy megölhettem azt a szörnyeget!

- Megölted? – suttogta a lány. Eddig mindössze annyit tudott, hogy a sötét nagyúr meghalt, de nem tudta, hogy ki végzett vele. Az újságok megemlítették, hogy Draco ölte meg a ’testvérét’, de Gabrielle nem olvasta az újságokat, csak az emberektől hallott bizonyos pletykákat. – Te… te ölted meg őt? Te ölted meg… Tudodkit?

- Igen, Gabrielle, én – húzta ki magát Draco. – Az a… lény tönkretette anyám életet, tönkretette Potter életét is… nem mintha annyira bántania kéne a dolognak, de… a csudába is, bánt! Fogalmad sincs róla, hogy Voldemort mennyi szörnyűséget művelt Potterékkel!

- Akko’ mondd el – szólt a lány.

- Rendben… Először is, ő ölte meg Potterék kisbabáját.

- Nem… - lehelte Gabrielle.

- De igen. Megmérgezte Ginnyt, hogy elvetéljen. Aztán felgyújtotta a házukat.

- Akko’ nem is… nem is a koboldok voltak?

- Koboldok? – nevetett Draco keserűen. – Nem. Az én kedves ’kisöcsém’ gondoskodott róla, hogy mindenki a koboldokat gyanúsítsa, de valójában mindent ő csinált. Újév óta állandó félelemben élek miatta… nemcsak Potterék életét tette tönkre, hanem az enyémet is. És a tiedet.

- Az enyémet? – vonta föl a szemöldökét a nő.

- Igen. Ha nem lett volna ez a kobold-átverés, akkor nem aggódtam volna, hogy megölnek és senki sem marad, aki a bankra felügyeljen… és akkor nem vettelek volna el.

- Szóval… te aszt… aszt ’iszed, ’ogy tönkhre tetted az életem? – kapott levegőért Gabrielle.

- Miért, talán nem?

- Most, ’ogy mondod, igen! – vágott vissza a lány. – Mennyivel jobb lett volna, ’a nem ’allgatok rád és nem megyek ’ozzád! Csehrben kellett volna ’agynom téged, ’ogy boldogulj a nyamvadt bankoddal egyedül! Ó, az én ostoba jó szívem, az fog egyszehr még a sírhba vinni! Tudod mit? Többé nem is éhredekelsz! Menj, és ’agyj békén!

- Jól van! – kiáltott a férfi, és az ajtó felé indult, majd megtorpant. – Nem megyek sehová! Ez az én házam! Te menj el!

- Megyek is! – Gabrielle szeme dühtől szikrázott, ahogy a varázsló mellett kivonult a zuhogó esőbe. Draco néhány pillanatilag csak nézte, majd ráeszmélt, hogy ha most hagyja, hogy a lány kilépjen a kapun, örökre elveszíti. Egy hirtelen gondolattal a kapu felé suhintott a pálcájával.

A lány lenyomta a kilincset, de a kapu csak nem nyílt ki. Dühösen saját pálcája után kezdett kutatni átázott talárjában. Amikor végre megtalálta és épp azon volt, hogy a kapura szegezze, érezte, ahogy egy kéz ragadja meg a pálcát markoló kezét.

- Mi asz? – mordult Dracóra és próbálta kiszabadítani a kezét, de a férfi erősen tartotta.

- Nem mész sehová.

- És ugyan miér’ nem? Szabad vagyok, oda megyek, a’ová ’sak akarok! Nem tahrthatsz vissza!

- Dehogy nem.

- Nem!

- Fogadunk?

- Semmivel sem tahrthatsz vissza! – Toppantott mérgesen Gabrielle, éppen bele egy tócsába.

- Szeretlek – szólt a férfi egész halkan.

- Most nézd meg a cipőmet! – dohogott a nő. – ’Supa sáhr lett, és… mit mon’tál? – pislogott meglepetten, kisöpörve egy ezüst-szőke tincset az arcából.

- Azt mondtam, hogy szereltek. Szeretlek, Gabrielle. Nem akarlak elveszíteni. – A férfi kinyúlt, hogy megérintse a lány arcát.

- Ó, Dhraco, anyihra ’ideg a keszed – suttogta a lány. – És… és bőhrig vagy ászva!

- Te is – emlékeztette Draco.

- Jé, tényleg…

- Azt hiszem, jobb lesz, ha bemegyünk és átöltözünk. Mit gondolsz?

- Hát… nem áhrtana ledobni eszeket a vizes ru’ákat…

- Helyes. És akkor legalább összebújhatunk, hogy felmelegítsük egymást – vigyorgott a varázsló.

- Jaj, te ’sintalan fiú! – A lány játékosan belebokszolt a fiatalember mellkasába.

- Miért? Te talán nem szeretnél a feleségem lenni… minden tekintetben?

A lány tetőtől talpit végigmérte az esőtől csöpögő Dracót. Igazán aranyos volt ilyen vizesen… - Akko’ legalább add vissza aszt a gyűhrűt, asztán beszél’etünk róla…

- Beszélünk? – biggyesztette az ajkát Draco. – Nekem más terveim vannak.

- Miféle tehrveid? – kérdezte a lány csintalan mosollyal.

- Hát, például… - Draco magához húzta a feleségét és alaposan megcsókolta.

- Jaj, még a szád is ’ideg!” – nevetett Gabrielle.

- Tényleg. Nem akarunk megfázni, nem igaz? – Draco a lányra kacsintott, majd hirtelen felkapta és átvetette a vállán.

- Naaa, tegyél le aszonnal! – kiabálta Gabrielle, a férfi hátát verve az öklével.

- Szó sem lehet róla, hölgyem – válaszolt a varázsló, a ház felé indulva. – Odabenn egy meleget árasztó kandalló vár ránk, előtte egy puha szőnyeggel…

* * * * *

- Tudod… nem is tetted tönkhre az életemet – szólt Gabrielle egy óra múlva. Fejét a férfi vállán nyugtatta és a kandallóban táncoló lángokba bámult.

- Hogyhogy? – kérdezte Draco, gyengéden cirógatva felesége csupasz vállát.

- A ’ázasság – felelte Gabrielle. – Semmit sem tett tönkhre… épp ellenkezőleg.

- Tényleg? – vigyorgott Draco. Épp lehajolt, hogy megcsókolja az asszonyt, amikor megszólalt a csengő. – Ki a fene lehet az? – dörmögte felállva. Meleg takarót csavart pucér teste köré és az ajtóhoz sétált. – Potter – fintorgott a látogató láttán.

- Min’jáhrt visszajövök – szólt Gabrielle. Felkapta a szétdobált ruháit és eltűnt a szomszédos szobában. Draco kicsit megkönnyebbült, hogy a lány elhagyta a nappalit: így legalább Potter nem fogja őt egy szál takaróban látni.

Az ifjú Malfoy beengedte a vendéget, aki ugyanolyan ázott volt, mint korábban Draco.

- Remélem, nem zavarok – szólt Harry.

Draco nagy kísértést érzett, hogy azt mondja, ’igenis zavarsz, Potter’, de tekintve, hogy mi mindenen ment át mostanában Harry, inkább visszafogta magát.

- Nem, nem zavarsz. Remélem, nem bánod, hogy takaróban fogadlak – felelt Draco. – Ahogy elnézem, rád is rád férne egy szárító varázs…

- Aha – szólt Harry, és elvégezte magán a szárító bűbájt, majd lerogyott a kanapéra. – Szóval azért jöttem, mert…

- Hadd találjam ki: Norbert?

- Igen – bólintott Harry.

- Ide figyelj, Potter – szólt Draco, mielőtt Harry belekezdhetett volna egy hosszas monológba – tudom, hogy talán nem kellett volna…

- Mit nem kellett volna?

- Megölnöm őt… Tudom, hogy elég lett volna hátulról elkábítani, de a csudába is, annyira feldühített! Annyi szörnyűséget művelt a családoddal, az én családommal, és még engem is meg akart büntetni… amikor elkezdte átráncigálni a lányodat a kamrán, valahogy bekattantam és muszáj volt cselekednem. Muszáj volt… megölnöm.

- Örülök, hogy megtetted – jött a csendes felelet.

Malfoy hitetlenkedő arckifejezéssel nézett a másik férfira.

- Örülök, hogy megtetted – ismételte meg Harry. – Különben nekem kellett volna megtennem… Én segítettem neki, hogy visszatérjen, nekem is kellett volna végeznem vele… De nem vagyok benne biztos, hogy meg tudtam volna tenni. – Mély levegőt vett és a lángokra meredt. – Talán nem is lettem volna képes rá. Hiszen… hiszen…

- A fiad volt.

- Igen – hajtotta le a fejét Harry. – Hálás vagyok neked, Malfoy. Megmentetted a lányomat, és mindnyájunkat.

- Nem nekem kell hálálkodnod… Dumbledore ötlete volt, hogy vegyem kölcsön a köpenyedet az irodádból és Norbert tudta nélkül jussak be a kamrába … Dumbledore-nak köszönd.

Szomorkás mosoly jelent meg Harry arcán. – A régi Draco nem beszélne így… nem engedné át másoknak a dicsőséget… mi történt veled?

- Hogyhogy? – a bankár meglepődött a kérdéstől. – Nos… azt hiszem, csak felnőttem.

- Felnőttél? – Harry felhúzta a szemöldökét. – Szerintem egy felnőtt nem kezdi levagdosni a szomszédja bokrait, csak hogy bosszantsa…

- Jaj, hagyd már, Potter! – legyintett Malfoy. – Az már régen volt. Azóta sok minden történt…

- Ööö, Dhraco? – szólalt meg egy hang.

Mindkét férfi a hang irányába fordult.

- Ah, szia, ’Arry – szólt Gabrielle, aki pironkodva állt a szomszédos szobába vezető ajtóban.

- Szia, Gabie. Mit csinálsz te itt? – kérdezte a mit sem sejtő bűbájtan professzor.

- Hát, izé… szóval ’sak…

- Ő itt itthon van – válaszolt gondolkodás nélkül Draco, különös arckifejezéssel. Harry nem tudott rájönni, hogy mikor látott már ilyen arckifejezést Malfoy arcán, de biztos volt benne, hogy látott már egyszer hasonlót.

Draco megjegyzésétől a lány még inkább elpirult. – ’Sak meg akahrtam kérdeszni, ’ogy akartok-e fohró ’sokoládét vagy téát…

- Aha, szóval már a konyhában is kiismered magad? – mosolygott a ház ura.

- Nem éppen ne’éz – vont vállat a lány. – Natyon takahros kis kony’a…

- Örülök, hogy tetszik – válaszolt Draco, egészen megfeledkezve a vendégéről. Harrynek ekkor esett le, hogy mikor látta már azt a bizonyos arckifejezést Draco arcán: évekkel korábban Ginnyre nézett ugyanígy.

- Nem, köszönöm, Gabie, nem maradhatok teázni – szólt Harry és felállt. – Mennem kell. Kösz a beszélgetést, Malfoy. Most már legalább értem, hogy mi változtatta meg az életed – tette hozzá egy sokatmondó pillantással, majd az ajtóhoz sietett.

* * * * *

Daniel késő délután ébredt fel. Varázserejének túlzott igénybe vétele és az elrablás okozta sokk annyira kimerítette, hogy két teljes napig eszméletlen volt.

Amikor utoljára a gyengélkedőn járt, az első, akit ébredéskor meglátott, Piton volt. Most azonban valaki más ült az ágya mellett – olyasvalaki, akinek sokkal jobban örült, mint Pitonnak.

- Jó reggelt, álomszuszék – suttogta Gilda mosolyogva. – Remélem, kipihented magad.

- Asszem – motyogta a fiú. – Mit csinálsz itt?

- Ülök, és veled beszélgetek – válaszolt a lány.

- Nem úgy értettem… mióta vagy itt?

- Csak pár órája. Akkor jöttem, amikor anyukád elment.

- Anyukám? – kapott levegőért Dan, és hirtelen felült. – Életben van? És apa?

- Nyugodj le, Dan, mindketten jól vannak.

- Ó, hála az égnek – sóhajtott a fiú. – És… Norbert?

- Ő… - Gilda elfordította a tekintetét. – Ő meghalt.

- Ó. Hát… azt hiszem, megérdemelte… azok után, amit tett… Még mindig nem tudom elhinni, hogy egész végig hazudott nekünk… annyira jó barátnak látszott! Annyira kedveltem… - a fiú hangja elhalt. – Nem… Nem is kedveltem, hanem… azt hiszem, szerettem. Mint a testvéremet.

A lány megszorította a kezét. – De hát nem is volt a testvéred, Dan.

- Tévedsz.

- Hogyhogy? – kérdezte a lány.

- Szóval nem tudod? – ráncolta a szemöldökét Daniel. – Pontosan mi az, amit tudsz?

- Hát, azt, amit az újságok írtak… hogy Norbert az újjászületett sötét nagyúr volt és a bátyja Draco Malfoy végzett vele…

Daniel meglepetten pislogott. Ezt nem is tudta… még azelőtt elájult, hogy Draco ledobta volna a láthatatlanná tevő köpenyt. Fogalma sem volt róla, hogy Draco ott volt a kamrában.

- Draco Malfoy állítólag a többiekkel ment a kamrába, apukád köpenyét viselve, és akkor ölte meg Norbertet, amikor Norbert túszul ejtette Lilyt – folytatta Gilda.

- Hogy micsoda? – hápogott Daniel. – Hogy merte…? Hogy merte ezt tenni Lilyvel? Ó, a nyavalyás! Annyira gyűlölöm! Még az emlékét is gyűlölöm! – Dühösen belebokszolt a párnájába. – El sem tudom hinni, hogy ez a szörnyeteg a rokonom…

- A rokonod?

- Ja persze, ezt nem tudod… Hogy is tudhatnád… - sóhajtott Daniel. - Apáék és Dumbledore biztosan egy szót sem szóltak róla a sajtónak… ilyesmit még Piton sem szivárogtatna ki… de te megérdemled, hogy megtudd. Norbert nemcsak a jóbarátom volt… hanem az öcsém.

- Az öcséd? – lehelte Gilda. – De hát… ő Draco Malfoy öccse volt! Nem… nem értem.

- Elmagyarázom. Tizenkét éve apám találkozott valami nővel a Durmstrangban. Az a boszorkány elvarázsolta őt, és arra késztette, hogy… hogy…

- Mire?

- Hogy megdugja – felelete Daniel kelletlenül. – Ne kérdezd az okát, mert én sem tudom. Majd megkérdem apát… A lényeg az, hogy azt a nőt mindenki halottnak hitte, pedig nem halt meg. Lucius Malfoy elvitte őt a kúriájába és ott tartotta, mert megtudta, hogy a nő apámtól terhes. Miután megszülte a gyereket, Lucius Malfoy megölte őt. Az egyetlen mód arra, hogy Voldemort visszatérhessen az volt, hogy legnagyobb ellensége gyermekeként kellett újjászületnie. Természetesen a legnagyobb ellensége az apám. Szóval… Norbert a féltestvérem volt. Annyira… annyira nehéz ez, Gil… Tényleg testvéremként szerettem őt, már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy a testvérem! Mindig is éreztem, hogy valami láthatatlan kötelék van kettőnk között. Azt hiszem, ez a vér köteléke lehetett… Gil, ígérd meg, hogy senkinek sem szólsz erről, még a szüleidnek sem! Ha a szüleim senkinek sem mondták el, akkor nyilván titokban akarják tartani.

- Megígérem, Dan – válaszolt a lány. – És köszönöm, hogy megbíztál bennem annyira, hogy elmondd nekem.

- Végül is erről szól a barátság, nem igaz? A bizalomról – felelt a fiú.

- Aha – bólintott mosolyogva Gilda. – Barátság… - A lány mosolya különösképpen szomorúnak tűnt, de Dannek fogalma sem volt, miért. Persze, Gilda biztosan szomorú volt egy barát – vagy állítólagos barát – elvesztés miatt… Daniel azonban nem sejtette, hogy a lány az ő legutóbbi szavai miatt volt szomorú. Azért, mert a fiú még mindig csak barátságként gondolt a kapcsolatukra.

- Hé – törte meg a csendet Dan – emlékszel arra a kérdésre, amit meg kellett válaszolnod?

- Melyik kérdésre?

- Arra, hogy mi lenne, ha egy híres személlyel találkoznál. Azt mondtad, hogy Voldemorttal szeretnél találkozni. Rádöbbentél már, hogy valójában találkoztál is vele? Hogy találkoztál vele, de sosem tudtad meg, hogy miért is lett gonosz?

- Nem, ez még eszembe sem jutott – rázta meg a fejét a lány. – De igazad van. Találkoztam vele. Összebarátkoztam vele… pedig bárcsak ne is ismertem volna!

Most a fiú szorította meg bátorítólag a lány kezét. – Hé, minden rendben lesz. Mi még itt vagyunk egymásnak.

- Igen. Barátok vagyunk – bólintott Gilda, visszatartva a könnyeit.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért vágattad le a hosszú hajadat?

- Háááát… - a lány elpirult. – Téged kicsaptak, Dan, és én nem akartam másnak… tetszeni. – Elfordult, hogy elrejtse piruló orcáját, de a fiú kinyúlt, és gyengéden megfogta Gilda állát, hogy maga felé fordítsa.

- Pedig te nagyon tetszel nekem, tudod-e? Még a hosszú hajad nélkül is.

- Tényleg? – a lány hatalmas, kék szeme elkerekedett meglepetésében és örömében.

- Aha… Akarod, hogy megmutassam mennyire?

- Ha akarod… - vont vállat a lány, igyekezve nemtörődömnek és komolynak tűnni, de a komolysága semmivé foszlott, amint Dan a karjába vette és megcsókolta.

Csak akkor rebbentek szét, amikor valaki megköszörülte a torkát.

- A betegünknek nyugalomra van szüksége, Lockhart kisasszony – szólt Madam Pomfrey csibészesen csillogó szemekkel.

Gilda felpattant, és lángvörös arccal kisietett a gyengélkedőről.

* * * * *

Kevin, David és az ikrek teljesen ledöbbentek, amikor megtudták az igazságot Norbert Devilsmoor-Malfoyról. Lily mindent elmondott nekik, még azt is, hogy a fiú a féltestvére volt, de a lelkükre kötötte, hogy senkinek el ne mondják. Ennek a titoknak a családban kellett maradnia. Lily négy unokatestvére megígérte, hogy megtartják a titkot.

- És képes volt randizni veled? Micsoda egy undorító alak! Az öcséd volt! – David Dursley magán kívül volt a dühtől. Még februárban lemondott Lilyről, mert csókolózni látta Norberttel. Szerencsére azóta sikerült túltennie magát Lily iránti szerelmén és összejött Circe Diggoryval, de ez az újság még így is megrázta.

- Izé, Dave… - suttogta Vivane – én mintha emlékeznék egy beszélgetésre közted, Val én én köztem Bálint napon… akkoriban egészen más nézeteid voltak arról, hogy Lilynek szabad-e egy rokonnak randevúznia…

David elpirult, és Lily kíváncsi tekintettel fordult felé. – Miért? Milyen nézeteid voltak?

- Nahát, ott van Circe! Mennem kell! – hadarta David és elsietett.

- Mi ütött belé? – ráncolta a homlokát Kevin, míg az ikrek vadul vihorásztak.

- Lily! – szólította meg valaki a legidősebb Potter lányt. Lily megfordult és Christopher Wooddal találta szemben magát. A fiú arcán meglepően szégyenlős vigyor ült.

- Ó, Chris… szia – mosolygott Lily.

- Ó, Chris, sziaaaaa – utánozták az ikrek.

- Beszélhetnék veled… négyszemközt? – kérdezte Christopher.

- Persze – bólintott Lily és kisétált a fiúval a teremből.

- Szerelem van a levegőben! – kuncogott Val.

- Te csak ne beszélj, ’Szerelmes-Vagyok-Pitonba-Kisasszony’! – jegyezte meg az ikertestvére.

- Nem is vagyok szerelmes belé! – toppantott Valentine.

* * * * *

Csodás volt az idő. Az előző nap heves esőzései mintha az egész tájat tisztára mosták volna, és az ég ragyogóbban kéklett, mint bármikor.

Christopher Wood egy szót sem szólt, míg a tóhoz vezette Lilyt.

- Nos? – kérdezte a lány, amikor végre megálltak.

- Szóval… Szakítottam Yvette-tel.

- Tényleg? – kérdezte Lily nemtörődöm hangon, noha a szíve olyan hevesen vert, hogy majd’ kiugrott a mellkasából.

- Igen. Rájöttem, hogy nem ő számomra az igazi… csinos, az igaz, még okos is, de… hozzád képest üresfejű.

- Üresfejű? – vonta össze a szemöldökét Lily.

- Az. Olyan, mint egy jégszobor… gyönyörű, de hideg, és amikor vele vagyok, nem tud felmelegíteni a jelenléte. De… de amikor veled vagyok… hirtelen melegem lesz.

- Meleged lesz? – pislogott a lány. – Pontosan hogy érted ezt?

A fiú felsóhajtott. – Nem könnyíted meg a helyzetemet, igaz?

- Nem – vigyorgott Lily. – Szóval, mit is akartál mondani?

- Én… szóval… megtisztelnél, ha velem járnál, Lil. Nagyon tetszel nekem.

- Tetszem neked?

- Aha… - Christopher zavarában a hajába túrt. – Azt hiszem, hogy nem… nem vagyok kimondottan szerelmes beléd… még. De valószínűleg beléd tudnék szeretni, ha adnál rá esélyt, hogy jobban megismerjelek.

- Ez őszinte beszéd volt – válaszolt a lány. – Norbert sosem volt velem őszinte.

- Jaj, Norbert! – dohogott a fiú. – Csak nem szereted még mindig?

Látva Chris kétségbeesett arckifejezését, Lily nem állta meg kuncogás nélkül. – Nem, dehogy. Bár, kétségtelenül egész jól csókolt… Azt hiszem, nem sok lány mondhatja el magáról, hogy maga Voldemort nagyúr smárolt vele, huh?

- Hát nem – grimaszolt Christopher. – Szerintem sem. De nem hiszem el, hogy annyira jó volt a csókolózásban… lefogadom, hogy én jobb vagyok!

- Hát – vont vállat Lily, csibészesen mosolyogva – azt be is kell ám bizonyítani!

* * * * *

Harry bűbájtant tartott az elsőéves hugrabugosoknak és hollóhátasoknak, de Liu Chang hiányzott az óráról, és Harry aggódni kezdett érte. Szegény kislány csak három napja vesztette el az édesanyját…

Az óra után Harry elhatározta, hogy megkeresi Liut, és volt egy halvány sejtése, hogy hol fogja megtalálni.

Átvágott a parkon és a kviddics stadion mellett álló ligetecske felé vette az útját. Annak a szélén állt egy hófehér sírkő, mely szinte ragyogott az erős napsütésben. Ott volt Cho nyughelye. Közel a pályához, ahol mindig boldog volt…

Most egy magányos alak állt a sír mellett.

Az alak nem is fordult meg, amikor meghallotta Harry lépéseit.

- Anya most már boldog – szólt a kislány, rá sem pillantva a férfira.

- Tessék?

- Anyu most már boldog – ismételte Liu. – A mennyországban van… Cedric Diggoryval, ugye?

Harry egészen ledöbbent. Nem is tudta, hogy Cho mesélt a lányának egykori szerelméről… de hát végül is miért ne mesélt volna Cedricről? Róla, Harryről is mesélt a lányának, akkor miért pont Cedricről ne?

- Igen, azt hiszem, most már boldog – válaszolta Harry, és a pillantása a sírfeliratra esett:

Bár te örökre elmentél,

Emléked bennünk tovább él.

Bennünk élsz, még halljuk nevetésed,

Sohasem feledjük csodás repülésed,

Még látunk téged a seprűn ülni,

Kacagva mókába, játékba merülni,

Látunk, ahogy lelkesen kviddicsezel velünk,

Cho Chang, mi téged sohasem feledünk

- Akkor jó, azt hiszem – szólt a kislány. – Ha anya boldog, akkor… nekem is annak kellene lennem, nem igaz? – Lassan megfordult, és könnyes szemmel Harryre nézett. – De… de… akkor miért nem érzem magam boldognak?

Harry odalépett hozzá és szorosan magához szorította. Nagy megkönnyebbülésére a kislány nem próbálta ellökni magától.

- Rossz vagyok… - szipogta Liu. – Anyu a mennyben van és boldog, és én mégis azt akarom, hogy itt legyen velem, pedig itt sosem volt igazán boldog… olyan önző vagyok!

- Nem, kicsim, nem vagy önző – suttogta Harry, Liu haját simogatva. – Csak hiányzik neked… és ez természetes. Mindnyájunknak hiányzik… de amíg a szívünkben él, amíg emlékszünk rá, addig itt lesz köztünk… És mindig úgy fogunk emlékezni rá, mint egy csodálatos, bátor asszonyra.

- Meg… megmentette az életét, ugye? – kérdezte Liu ahogy elhúzódott Harrytől és egy zsebkendővel a szemét törölgette.

- Igen, kicsim – jött a válasz. – Megmentett engem… és meghalt, hogy én élhessek. Azt akarom, hogy tudd, ha visszaforgathatnám az idő kerekét és megváltoztathatnám a múltat, megtenném… de nincs rá lehetőségem.

- Magát… magát hibáztatja, ugye?

A varázsló komoran bólintott. Semmi értelme nem volt tagadni: a kislány mintha belelátott volna a lelkébe.

- Ne tegye – szólt Liu komolyan. – Büszke vagyok anyukámra, hogy megmentette magát. Cedric után maga volt élete második legnagyobb szerelme. Igazán… igazán szerette magát, ugye tudja?

- Igen, tudom… jobban be sem bizonyíthatta volna – Harry lenyelte a torkában érzett gombócot.

- Akkor ne hibáztassa magát, Potter professzor – mondta Liu. – Én sem hibáztatom önt.

Harry lenézett a kislányra, és elmosolyodott. Valahogy megkönnyebbült, mint akit feloldoztak bűnei alól. – Ne hívj Potter professzornak… legalábbis a tanórákon kívül ne. És tegezz, kérlek.

- Akkor minek hívjam… hívjalak? Harrynek?

- Szólíthatsz Harrynek, ha akarsz... de megtisztelnél, ha apának szólítanál.

- Szóval igaz… az, hogy te és Ginny örökbe fogadtok?

- Az édesanyád kért meg rá, és mi boldogan leszünk a szüleid, ha elfogadsz minket.

Liu nem válaszolt – a figyelmét elterelte valami. Egy tüneményes, aranyszínű kis valami.

- Ez Angyal, ugye? – kérdezte Harrytől.

- Igen – válaszolt a férfi, és lekuporodott, hogy szemmagasságban legyen a csöppnyi egyszarvúval. Angyal sokat nőtt amióta Kevin és az ikrek rátaláltak a tiltott rengetegben, de nemére és korára való tekintet nélkül még mindig ked