Huszonkilencedik fejezet 2

AgiVega  2007.12.24. 15:35

Ugyanebben a pillanatban Voldemort is suhintott a pálcájával, egy hatalmas, nehéz könyvkötetet küldve a rénszarvas felé. A könyvvel való ütközés okozta pillanatnyi fájdalom elég volt ahhoz, hogy elterelje Harry figyelmét, és ezzel Norbert nyert annyi időt, hogy beugorjon egy könyvespolc mögé. Mielőtt Harry még egy lépést tehetett volna, a könyvespolc megingott, mintha a másik oldalról lökné valaki. Talán még varázslattal sem lehetett volna megállítani a polc zuhanását. Nem mintha Daniel nem próbálta volna meg, de túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy elég gyorsan cselekedjen. Olyan fáradt volt, hogy talán az apa-gyilkosságra sem futotta volna az erejéből. A fáradtság hirtelen annyira erőt vett rajta, hogy ájultan rogyott össze.

- Harry! – sikított Cho, és gondolkodás nélkül előrugaszkodott, és sikerült eltaszítania az animágust egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy a polc rázuhant volna. Cho azonban nem volt olyan szerencsés, mint Harry, és az ezeréves könyvkötetekkel megpakolt nehéz, tölgyfa szerkezet maga alá temette.

Lehetett bármilyen okos, tehetséges és gyors is Norbert, három ellenség ellen még ő sem bizonyult elég ügyesnek. Újabb átkot küldött Harry irányába, melyet ezúttal Ginny semlegesített. Amint Ginny kiküldte az ellenátkot, Dumbledore Capitulatust kiáltott. A sarokba szorított Voldemort kezéből kirepült a pálcája. Ha Daniel még mindig a hatalmában lett volna, talán lett volna esélye, hogy felvegye a küzdelmet, de pálca nélkül, két varázsló és egy dühös boszorkány ellenében semmit sem tehetett. Legyőzetett.

- Te rohadék! – ordította Harry, átugorva a könyvespolc fölött. Ugrás közben visszaváltozott animágus alakjába, és a polc túloldalán már négy patán ért földet, agancsával a falhoz szorítva Norbertet.

A fiú levegőért kapkodott. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy zseniális terve kudarcba fulladt. Dumbledore, Piton és az az ázsiai nő valahogy megszüntette Daniel feletti hatalmát, és Daniel kiszabadította a szüleit, a többieknek meg visszaadta a varázspálcájukat. Norbertnek még Pottert sem sikerült megölnie – sem a gyilkos átokkal, sem a polc feldöntésével… Azok hárman hogyan találhatták meg az ellenátkot, amikor ő ellopta azt az oldalt a Képzelőkről szóló könyvből? Norbert agya zakatolt, kétségbeesetten kereste a kiutat, amely nem létezett. Csapdába esett, egy rénszarvas tartja sakkban, meg sem tud mozdulni…

Izzadságcseppek gyöngyöztek a fiú homlokán és csorogtak le a halántékán, ahogy az állat szemébe nézett. Azok a szemek dühtől és gyűlölettől szikráztak. Harry arcán még rénszarvas alakjában is pontosan látszottak az érzelmei, és ettől Norbert csak még jobban reszketni kezdett. Kezével a falat tapogatta, hátha talál valami használhatót…

- Csak… csak nem… nem akarsz megölni? – kérdezte Harrytől. – Nem teheted… hiszen… hiszen a fiad vagyok!

- Nem vagy a fiam! – sziszegte Harry, újra felöltve emberi külsejét. Legszívesebben megfojtotta volna a fiút. Hiba volt azonban visszaváltoznia, mert abban a pillanatban, hogy kiszabadult az agancsok fogságából, Norbert leszakította a közeli fáklyát a falról, Harry felé hajította és a szomszédos polc mögé ugrott.

Dumbledore, Piton és Ginny kábító átkokat küldött a falra, ahol egy pillanattal korábban még Norbert feje volt.

- Nem bújócskázni akarok veled, Voldemort – morogta Harry. Sok-sok évvel azelőtt a sötét nagyúr mondta neki ugyanezeket a szavakat a temetőben.

- Gyere elő, és életben maradsz. Az Azkabanba kerülsz, de élni fogsz – szólt Dumbledore. – Ha tovább bujdokolsz, meghalsz.

- Tényleg? – szólt Norbert szarkasztikus hangon, és kilökte Lilyt a polc mögül. A fiú bal karja a lány derekát ölelte szorosan, a jobb kezével pedig Lily torkára szegezte a lánytól elvett pálcát. Akárcsak a mugli krimikben… - Ha meg akartok ölni, akár az Adava Kedavrával, akár máshogyan, először a túszomat kell megölnötök. Bármilyen átok csak őrajta keresztül érhet el engem.

Ginny levegőért kapott.

- Választhattok. Öljetek meg mindkettőnket, vagy dobjátok el a pálcáitokat – követelte Voldemort, jelentőségteljes pillantást vetve Dumbledore-ra.

- Tegyétek, amit mond – szólt az igazgató nyugodtan, és eldobta a pálcáját. Piton és Ginny követte a példáját.

- Helyes – vigyorgott Norbert. – És most Lily és én távozunk, ha nem bánjátok. Ne gyertek közelebb! Ne mozduljatok, vagy ő meghal – mondta a fiú, és oldalra lépett, magával vonszolva Lilyt.

- Csináljatok valamit! – hörögte a lány a tehetetlen varázslóknak. És ekkor valaki TETT valamit.

Egy Adava Kedavra hasított a levegőbe, és Lily érezte, hogy Norbert szorítása gyengül… a torkára szegezett pálca hangos koppanással a földre hullott. A koppanást egy még hangosabb dörej követte.

Lily lassan hátra fordult, és pillantása a földön fekvő, halott Norbert Devilsmoor-Malfoyra esett.

A következő pillanatban egy alak jelent meg a semmiből, ahogy lehámozta magáról a láthatatlanná tevő köpenyt.

- Hé, Potter, remélem, nem bánod, hogy kölcsönvettem a köpenyedet – szólt Draco, széles vigyort küldve a döbbent Harry felé.

- M…Malfoy?

- Személyesen. Én voltam a vésztartalék. Dumbledore a lelkemre kötötte, hogy csak az utolsó pillanatban cselekedjek, és én így is tettem – vont vállat a bankár. – Nem is örülsz, hogy láthatsz?

Harry azonban nem válaszolt. Képtelen volt megszólalni.

Teljesen össze volt zavarodva.

Vége volt. Túl voltak rajta. Voldemort meghalt, és ezúttal az idők végezetéig halott is marad. Nem létezik oly erő, amely még egyszer visszahozhatná… Ő meghalt, de…

Harry a ledőlt polchoz sietett. Ginny csatlakozott hozzá, és együtt kimondtak egy varázsigét, hogy egy kicsit megemeljék a polcot és kihúzhassák alóla a szerencsétlenül járt boszorkányt.

Cho ájult volt és falfehér. Még élt, de épphogy csak. Ginny elővarázsolt két hordágyát. Harry ráemelte Chót az egyikre, majd segített Ginnynek, hogy a másikra ráemelje Danielt. Amint Daniel hordágya kilebegett a kamrából, Cho kinyitotta a szemét.

- Harry… - suttogta elhaló hangon.

- Rendbe jössz – válaszolt a férfi. – Madam Pomfrey majd rendbe hoz.

- Nem – mondta Cho. – Tudom… hogy nem tud.

- Miért ne tudna? Mindenféle sérülést meg tud gyógyítani – érvelt Harry elszorult szívvel. Tudta, hogy csak össze-vissza beszél, mert Cho sérülései túl komolyak ahhoz, hogy egy ápolónő vagy akár egy medimágus a St. Mungo’s-ban meggyógyítsa.

- Szánalmas… hazudozó vagy… Harry – mosolygott szomorúan Cho. Harry megfogta a nő kezét és gyengéden megszorította, bár nem volt benne biztos, hogy Cho érzi-e a szorítást. A nőnek eltört a gerince, így nyaktól lefelé teljesen megbénult. Noha Cho nem érezte Harry szorítását, mégis tudta, hogy megfogta a kezét. Egy könnycsepp gördült le az arcán. – Vigyázz… vigyázz a kislányomra, Harry… Kérlek.

- Vigyázok, Cho – bólintott Harry a könnyeivel küszködve. – Amíg te jobban leszel.

- Tudod… tudod, hogy én már… sosem leszek jobban… - Cho hangja egyre gyengébben csengett. – Ígérd… ígérd meg, Harry.

- Megígérem, Cho.

- Akkor jó… - Boldog mosoly terült szét a nő arcán. – Az én kicsim… végre… megkapja a nagy… boldog családot… amiről mindig is… álmodott. Köszönöm, Harry.

- Cho – suttogta az ifjú varázsló. Már azt sem tudta, mit mondjon. Mit mondhat az ember egy haldoklónak? Mondja azt, hogy ’nekem kell neked köszönetet mondanom, hiszen megmentetted az életemet?’ Megrázta a fejét. Semmi értelme. Így inkább csak lehajolt és homlokon csókolta Chót.

A nő ebben a pillanatban boldognak látszott. Olyan boldognak, amilyennek Harry csak Cedric halála előtt látta őt. Cho arca szinte földön túli boldogságot sugárzott, és a szeme tágra nyílt, mintha nem is a mennyezetet látná, hanem valamit azon túl. – Cedric… - suttogta. – Vár… vár rám… Megyek… - Ezzel Cho Chang kilehelte a lelkét.