Már késő délután volt, mire Joey végzett a szemétszedéssel, majd sebesen rohant a munkahelye, a Pizza Splash felé. A Pizza Splash új étterem volt a városban, s az egyik legfelkapottabb helynek számított. Joey szerencsésnek tartotta magát, hogy felvették ide pincérnek, bár a fizetést kevesellte. Épp, hogy idejében sikerült odaérnie. Gyorsan felöltötte a munkaruháját, majd hozzákezdett a vendégek kiszolgálásához. Este fél kilenc volt, mire végzett.

– Ha belegondolok, hogy még tanulnom is kellene – sóhajtott fel, miközben hazafele kullogott.

Joey nemrég költözött el otthonról. Egy egyszerű, egyszobás lakást bérelt egy nem túl ígéretes negyedben, de legalább olcsón. Mégis, a fiú büszke volt rá, hogy önállóan él. Mihelyt hazaért, lezuhanyozott, készített magának egy nagy adag pirítóst, majd hozzálátott a tanuláshoz. Azonban akárhogy igyekezett, nem mentek a fejébe sem a történelmi évszámok, pedig tudta, hogy másnap felelés lesz. A betűk összefolytak a szeme előtt. Nagyon fáradt volt: egyszerre munkába és iskolába járni 16 évesen nem könnyű feladat.

– Hát ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Inkább reggel felkelek korábban – gondolta Joey, majd leheveredett az ágyra és bekapcsolta a tévét. A képernyőn furcsa jelenet fogadta: két fiatal fiú szenvedélyesen csókolózott. Joey kissé érdeklődve figyelte a jelenetet, majd kezébe vette a távirányítót.

  A fiú megkövültem meredt a képernyőre. A fiúk nem tűntek sokkal idősebbnek nála. Egyiküknek barna haja és hidegkék szeme volt, s Joey meglehetősen jóképűnek találta. A kékszemű fiú szenvedélyesen elkezdte simogatni társa szőke haját.

– Egész helyesek együtt – gondolta Joey, miközben le sem tudta venni a szemét az elmélyülő csókról.

A kékszemű fiú átölelte barátját, majd kézen fogva az ágyhoz vezette. Kicsit hasonlított Kaibára. Joey fantáziája működésbe lépett, majd elképzelte, hogy a magasabb fiú helyén Seto Kaiba áll, a szerelme helyén pedig ő maga.

  – Várjunk csak? Hogy jön ide Kaiba? – villant be hirtelen. – Miért gondolok rá? És… és hogy jövök ide én? Huh, talán túl keveset ettem.

Joey felugrott az ágyról, majd a hűtőhöz szaladt, mely kongott az ürességtől. Csak egy szelet megkövesedett csokoládé kuporgott a legfelső polcon. Joey-nak majdnem beletört a foga az édességbe, de mégis megette, majd visszakullogott a szobába, magára húzta a takarót és már aludt is.

  Joey másnap reggel fáradtan kászálódott ki az ágyából. Az órára pillantva ijedten konstatálta, hogy már megint késében van. Sietve magára rángatta a sötétkék iskolai egyenruháját, majd az iskola felé rohanva tömködte magába a trafikban vásárolt meggyes rétest.

  Lihegve esett be az osztályterem ajtaján.

  – Huh, még éppen idejében – nyögött fel, majd behuppant Yugi mellé a padba. A történelemóra hamarosan elkezdődött. A fiú nem adhatott elég hálát az égnek, hogy nem őt feleltették. Miközben az unalmas felelés hallgatta, tekintete révedezve Kaibára tévedt. Elmélyülő tekintettel nézte az idősebb fiú hosszú combjait, tökéletes testét, és közben arra gondolt, milyen érzés lehetne megérinteni Kaiba haját. Vajon milyen samponnal mossa? Biztosan nagyon finom lehet az illata. És arra is kíváncsi lenne, vajon a híres Seto Kaiba legalább olyan jól csókol-e, mint amilyen ügyesen a párbajkártyákkal bánik. Joey érezte, ahogyan a teste felhevül a buja gondolatok hatására.

  – Mégis miket hordok én itt össze? – gondolta kétségbeesetten. – Kaiba az ellenségem, utálom őt és ő is utál engem, és ez így van jól. Különben is, még ha úgy is alakulna, hogy Kaiba a saját neméhez vonzódik, biztos nem őt választaná…

  – Joey, jól vagy? – lökte meg a szőke fiút Yugi. – Piros az arcod. Lázad van?

  – Nincs semmi bajom – súgta Joey, majd elhatározta, hogy eltereli gondolatait más irányba: például az ételek felé. Hamburger: igen, milyen jól jönne most egy óriási, duplasajtos hamburger. Vagy egy fagylalt: agyában máris felvillant egy hűs vaníliafagylalt képe. Seto Kaiba, amint szexi pillantással egy olvadó fagylaltot nyal…

  – Wááá, ez nem lehet igaz, már megint! – szorította ökölbe a kezeit Joey, majd nagyot nyelt. – Ki kell vernem őt a fejemből.

  Azonban a szőke fiúnak a nap további részében sem sikerült véghezvinnie a nagy tervet. Még a szokásosnál is kevésbé tudott figyelni az órákon, s amikor észbe kapott, rájött, hogy kék szemű riválisát figyeli. A tornaóra még több kellemetlenséget okozott: a fiúk éppen kosárlabdáztak, s Joey szánalmas szereplést nyújtott, ráadásul a labda minimum ötször fejbe találta. Az utolsó ütés olyan erős volt, hogy Tristan még egy nagy vödör vízzel is alig bírta őt magához téríteni.

  – Mi van veled, Joey? – kérdezte aggódva Yugi.

  – Semmi, most már nincsen semmi bajom! Csak a holnapi matek doga miatt félek, ennyi az egész – válaszolta széles vigyorral a megszólított, majd rohant az öltözőbe átöltözni. Egészen addig minden rendben volt, amíg meg nem pillantotta Setót, amint éppen levette a testnevelésórán használt pólóját, közszemlére téve ezzel a felsőtestét.

  – A fenébe! – Joey úgy rohant ki az öltözőből, mint akit puskából lőttek ki, s meg sem állt a mosdóig. Ott megnyitotta a hidegvízcsapot, és hevesen locsolta vele magát.

  – Hülye vagyok! Hülye vagyok! Hülye vagyok! – ismételte hangosan.

  Miután úgy érezte, eléggé lehiggadt, visszakullogott a fiúöltözőbe.

  – Joey, már rád várunk száz éve! Hol voltál? – kérdezte meglepetten Tristan.

  – Siess, öltözz át, különben nem tudunk korrepetálni téged matekból.

  – Bocsi – vetette oda halkan a szőke fiú, majd átöltözött.

  A délután hamar eltelt a matekozással. Joey hálát adott az égnek, hogy ma szabadnapos, és nem kell dolgoznia, bár így is elveszettnek érezte magát a számok tömkelegében. Hiába állt rendelkezésére az egész délután, úgy érezte, nem érti az egészet. Este fél tíz volt, mikor végre elindult hazafelé. Otthon lefekvés előtt még megpróbálta egyszer átnézni az anyagot, valahogyan kibogozni az összegubancolódott szálakat, de a lelke mélyén érezte, minden hiába.

  – Jaj, nem igaz, hogy ennyire béna vagyok – dobta le az ágyról elkeseredetten a füzetét. – Talán Yugiék nem magyarázzák el nekem rendesen.  Elegem van az egészből!

  A fiú felállt és a hűtőhöz szaladt. Elkeseredetten látta, hogy teljesen üres.

  – Tessék, ez van. Üres, akár az én fejem. És a pénztárcám – sóhajtott fel, majd szomorkásan olvasta át újra az előszobai kisasztalon álló felszólító levelet. Még szerencse, hogy holnapután kapja meg a fizetést. Nagyon nagy szüksége van a pénzre. – Bárcsak annyi lóvém lenne, mint Kaibának – mondta halkan, majd visszakullogott a szobába és egy perc múlva már aludt is.

  A másnapi dolgozat katasztrofálisan sikerült. Legalábbis Joey ezt gondolta a sajátjáról. Pedig annyira koncentrált a dolgozatírás alatt, hogy még Kaiba is alig jutott eszébe, de mindhiába: a dolgok összekeveredtek az agyában, ő pedig pánikba esett, ide-oda kapkodott, s a végén egy feladatot sem tudott megoldani normálisan. Mellesleg a kimerültség is nagy szerepet játszott abban, hogy nem tudott rendesen odafigyelni. A következő óra még lehangolóbb volt, s az utolsó órán Joey nem bírta tovább és elaludt. Arra ébredt, hogy Yugi a könyökével bökdösi őt, s az énektanár, Takamura tanár úr magasodik feléje.

  – Nem hallom, hogy énekeltél volna, fiam! – üvöltött rá a tanár Joey-ra. – Indulás az igazgatói irodába!

  A szőke fiú nehézkesen feltápászkodott, majd lassú léptekkel elindult az ajtó felé.

  – Mr. Kaiba, kísérje el, nehogy megszökjön!

  A CEO bólintott, majd követte Joey-t.

  – Mekkora egy vesztes vagy, Wheeler! – suttogta az igazgató irodája felé menet a magasabb fiú. – Egy lúzer vagy.

  – Fogd be, Kaiba! – szorította össze Joey a fogait, majd lehuppant a tanáriban levő bőrszékek egyikébe. Kaiba egy utolsó gúnyos pillantást vetve rá kiment, Joey pedig lélekben felkészítette magát a több mint félórás prédikációra. Természetesen végig Setón járt az esze: megpróbálta tisztázni a vele kapcsolatos érzéseket. Na jó, elismeri, talán egy kicsit tetszik neki Kaiba, hiszen nagyon jól néz ki. Ám be kell látnia: nincs esélye. Hiszen a másik fiú ki nem állhatja őt. Az igazgatótól szabadulva az ebédlő felé vette az irányt, ahol Yugi éppen az istenkártyáit nézegette.

  – Na, túlélted, Joey? – kérdezte Yugi.

  – Ugye nem rúgtak ki? – tudakolta kissé aggódva Téa.

  – Ugyan, dehogy – csóválta a fejét Joey, miközben leült egy székre. – Csak a szokásos büntetést kaptam, ennyi.

  – Mi van veled, az utóbbi napokban olyan furcsa vagy – nézett rá Yugi.

  – Hát az lehet. De nekem most mennem kell – ugrott fel a fiú a székéről, melyre az imént ült le, majd elszaladt. Valahogy abszolút nem vágyott a társaságukra. Sőt, senkinek a társaságára sem vágyott. Elege volt mindenből. Nagyon fáradt volt. A munkahelyéről megint este tízre ért haza olyan kimerülten, hogy hiába vette elő a tankönyvét, elaludt fölötte. 

Másnap reggel Joey kiüresedve, korgó gyomorral érkezett az iskolába. A reggelire vásárolt két kifli kevésnek bizonyult. Az első órájuk matematika volt, s Tamashi tanár úr kiosztotta a dolgozatokat. Joey a lelke legmélyebb bugyraiban reménykedett egy gyenge kettesben, de nem jöttek be a számításai. Ismét egyest kapott. Az óra hátralevő részében feladatokat oldottak meg. Joey-t ezúttal nem hívták a táblához, bár ezt nem is bánta. Jegyzetelés közben a tekintete néha-néha Kaibára tévedt. Tessék, Setónak már meg sem kell szólalnia, anélkül is tudja őt kínozni: például a testével.

  A szünetben Joey sétált egy kicsit az iskolaudvaron, hogy kiszellőztesse a fejét, majd úgy döntött, visszatér az osztályterembe. A folyosón megpillantotta barátait. Yugi éppen megszeppenve álldogált, miközben hallgatta Kaiba kioktató szónoklatát.

  – Annyira tökéletesnek gondolod magad, igaz, Yugi? Te is tudod, hogy a bajnoki címed mindössze egy tévedés eredménye! A múltkori párbajunkat én nyertem volna, ha nem adódtak volna közben zavaró tényezők! Szóval, mit szólnál egy újabb párbajhoz?

  – Komolyan mondom, ez már mánia! – mondta unott arccal Tristan. – Különben is, Yuginak más programja van ma délután.

  – Engem az legkevésbé sem érdekel – vetette oda Kaiba. – Azt ajánlom, mondd le a kis programodat, különben kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni.

  – Hiába minden erőfeszítésed, Kaiba – szólt közbe Téa. – És hiába erőszakoskodsz. Yugi szívvel játszik, ezért nem fogod tudni sosem győzni.

  A kékszemű fiú dühös arcot vágott.

  – Szóval visszautasítod az ajánlatomat?

  – Teának igaza van, Kaiba – mondta kedvesen Yugi. – Tudod, a kártyák lelke…

  – Elegem van ebből a halandzsából a kártyák lelkéről! – fortyant fel Kaiba. – Ahelyett, hogy folyton ostoba kifogásokat keresnél félelmedben, inkább összeszedhetnéd magadat, mert nem fogok kegyelmezni.

  Joey pislogva figyelte a jelenetet.