Hűvös őszi reggel volt Domino városban. Joey Wheeler lehangoltan sétált az iskola felé. Úgy érezte, hogy ez a mai napot már megint nem neki találták ki. Az eső sűrű cseppekben zuhogott, a csípős szél pedig összeborzolta a fiú dús, szőke haját. Joey sietősebbre fogta a lépteit, bár ez nem volt könnyű a mély, sötét színű pocsolyák és az erős széllökések miatt, másrészt szemébe lógó, vizes hajtincsei is akadályozták a megfelelő tájékozódásban, nem is beszélve kavargó gondolatairól. Nem mintha annyira odalett volna az iskoláért, de ott találkozhat a barátaival, és legalább meleg van, nem úgy, mint otthon. Persze vannak hátrányai is, mint minden oktatási intézménynek: a matematika már nem volt annyira kívánatos Joey számára. Hiába tanult, hiába magyarázták neki a barátai hosszú órákon keresztül, hogyan kell egy-egy feladatot megoldani, ez a tantárgy egyszerűen nem ment. Épp amikor azt hitte, végre felfogott valamit, hirtelen azon vette észre magát, hogy belegabalyodott egy újabb problémába, egy újabb műveletbe, amit már megint nem értett. És hát voltak egyéb nemkívánatos tényezők is az iskola falai között: a matematikával rokon többi reáltantárgy, az unalmas tanítási órák, a folyton elromló lakat a szekrényén, és természetesen ott volt esküdt ellensége, Seto Kaiba.

A fiú teljesen belemerült gondolataiban, amikor egy limuzin fordult be az utcába, s keresztülhaladva a fiútól fél méterre levő pocsolyán, tisztességes mennyiségű vízzel fröcskölte le Joey iskolai egyenruháját.

– Tanulj meg vezetni, te bunkó! – kiabálta a kocsi után Joey, bár nem volt benne biztos, hogy a sofőr hallotta őt, ezért dühösen az autó után akart szaladni, de megcsúszott a nedves talajon és fenékre esett. – Na tessék, még ez is – mérgelődött, miközben nagy nehezen felkászálódott.

  Nem is törődve a rajta mulató tekintetekkel, végigrohant az utcán, bár nem állhatta meg, hogy ne álljon meg az egyik üzlet előtt. A kivilágított kirakatban a fiú áhítattal nézegette az elektronikai cikkeket: professzionális magnókat, rádiókat, fejhallgatókat. Az összes közül azonban leginkább egy autó alakú, gyönyörű hifi torony tetszett neki, mely sejtelmes, kékes fénnyel világított.

– Huh, még megvan – mondta félhangosan a fiú.  Már hónapok óta erre a hifire gyűjtött, ám ez nem volt könnyű, ugyanis minél különlegesebb és egyedibb valami, annál magasabb az ára is. S ez az általa kinézett hifi toronnyal sem volt másképp, amely ráadásul egyedi darab volt. 200 ezer yenbe került. Joey nagyon szerette volna meglepni magát vele, de akárhogy igyekezett, a pénznek még az egynegyedét sem tudta összegyűjteni, pedig már hónapokkal ezelőtt kinézte magának a hifit, s minden reggel, amikor elhaladt a kirakat előtt, hálát adott az égnek, hogy eddig még senki sem vette meg. Még külön munkát is vállalt egy pizzériában. Legszívesebben hosszú percekig nézegette volna még az áhított tárgyat, de sietnie kellett. Az iskolába érve a szekrényéhez rohant, hogy kivegyen belőle néhány könyvet, azonban hiába ütötte be jól a számkombinációt, mely a lakatot nyitja, a zár nem engedett.

– Mi a fene van ezzel?

– Szia, Joey! – köszönt rá Yugi, aki szintén kissé késve érkezett.

– Szia, Yugi. Már megint beragadt ez a fránya szekrény. Nem bírom kinyitni.

– Esetleg segítsek? – ajánlkozott Yugi.

– Ugyan, hagyd csak, majd megoldom… mindjárt… nem értem, pedig biztosan jól ütöttem be a számokat. Akkor meg miért nem nyílik?

Joey egy perc után feladta, majd a portástól kért egy feszítővasat, amellyel végre sikerült kinyitnia a szekrényt. Mire végre eljutott odáig, hogy bemehessen az órára, már javában becsengettek.

– Elnézést kérek a késésért, sensei – nyögte ki Joey, amint belépett a terembe.

– Ha az első eset lenne, talán még elnézném, Joey Wheeler. De ez már a harmadik alkalom a héten.

– Sajnálom. Elaludtam – mentegetőzött a fiú.

– Csak nem azért aludtál el, mert éjszakába nyúlóan tanultál, fiam? Mert a jegyeid nem ezt tükrözik, akárcsak a múlt héten íratott matematika dolgozat, amelyen szégyenszemre te érted el a legkevesebb pontot – nyújtotta át szigorú tekintettel Tamashi tanár úr a fiúnak a dolgozatot, amelyen egy nagy egyes díszelgett. – Ha ezt így folytatod, meg foglak buktatni. És nem szégyelled magad, hogy ilyen sáros ruhában jelensz meg az órámon? Azonnal menj a helyedre, mielőtt úgy döntök, hogy kiküldelek az óráról.

Joey szomorúan ballagott a helyére, majd lehuppant a Yugi melletti székre, azonban amint leült, fel is kellett ugrania, ugyanis hirtelen éles fájdalom hasított a fenekébe.

  – Aucs! Mi a fene volt ez? – kiáltott fel, majd meglepődve nézett a székén szétszórt rajzszögekre. Az osztályban többen elnevették magukat Joey reakcióján.

  – Mi történt? – nézett rá döbbenten Tamashi sensei.

  – Semmi, csak valamelyik idióta rajzszögeket rakott a székemre.

A tanár úr dühös arcot vágott.

  – Azonnal ülj vissza a helyedre. Elnézést kérek a többiektől, de hogyha az osztálytársuk végre felhagyna ezzel az osztály bohóca stílussal, talán végre kioszthatnám a megmaradt dolgozatokat. Szóval akkor Téa Gardner: négyes, és Seto Kaiba: természetesen, mint mindig 100%-os ötös. Egyesek példát vehetnének róla – itt a tanár vészjóslóan Joey-ra nézett, aki lehajtott fejjel kucorgott a székén.

– Mi történt, Joey? – tudakolta suttogva, Yugi. – Hiszen azt mondtad, rengeteget tanultál rá, és együtt is átvettük az anyagot. Nem mondom, nekem sem lett olyan fényes, de én legalább hármast kaptam…

– Nem is tudom, valahogy nem ment – válaszolta Joey, aki tisztában volt azzal, hogy ezzel a jeggyel együtt négy darab egyese és egy kettese van.

– Tamashi tanár úr az óra elején azt is elmondta, hogy a következő órán is írunk, és annak a dogának a jegye kétszeresen számít bele az átlagba.

– Tök jó – nyitotta ki unott arccal Joey a füzetét, miközben arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha legalább sikerülne összehoznia egy hármast. Vagy legalább egy kettest. Ki tudja, akkor talán megmenekülne.

Egész órán azon igyekezett, hogy megpróbálja megérteni az anyagot, de sajnos már az első öt percben elvesztette a fonalat, s amikor Tamashi-sensei kihívta őt a táblához, hogy oldjon meg egy általa „alapfeladatnak” nevezett egyenletet, a lámpaláz következtében még jobban összekeverte a dolgokat. Csak mekegett-makogott a tábla előtt állva, és ezzel sikerült még jobban magára haragítania Tamashi urat, aki végül Kaibát szólította fel. A fiatal CEO természetesen fél perc alatt megoldotta az egyenletet, s gúnyos tekintettel méregette Joey-t, aki az óra végére azt kívánta, legyen már vége ennek a rémálomnak.

Azonban ha azt gondolta, ennél nem lehet rosszabb, akkor nagyot tévedett. Kicsöngetés után Tamashi-sensei odahívta magához és utasította őt, hogy a tanórák végeztével szedje össze az iskola összes termében és az udvaron található szemetet.

– De… de nekem iskola után sietnem kell a munkába – hebegte Joey, de nem tehetett semmit.

Aznap amúgy is elég sok órájuk volt, s a szemétszedés további plusz két órát jelentett. Éppen a saját termükben szedegette fel a tanári asztal alól az odagurított rágógumis papírokat, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Seto Kaiba, akinek azonnal megjelent a szokásos lenéző mosoly az arcán, amint megpillantotta a földön guggoló Joey-t.

– Aztán csillogjon-villogjon az egész iskola, Wheeler!

– Mit akarsz, Kaiba? Ha itt hagytál valamit, fogd és vidd, mielőtt kihajítom a kukába. Úgyis olyan ’belevaló’ cuccaid vannak.

– Na, nézd csak, megszólalt a kis forgó-morgó – gúnyolódott Kaiba, s ezzel a beszólással érzékeny pontra tapintott.

– Nem vagyok kis forgó-morgó! – üvöltötte magából kikelve Joey, miközben az idegei pattanásig feszültek.

– Pedig nagyon úgy nézel ki – nevetett fel Kaiba, mire Joey felemelte a jobb kezét, hogy megüsse, de Seto ügyesen elhajolt, és elgáncsolta riválisát.

– Bénázz csak nyugodtan, blöki, bár már kezd unalmassá válni, hogy mindenben egy lúzer vagy, nemcsak a párbajkártyában.

– Igazán? – kérdezte kihívóan Joey, miközben felállt a földről. – Akkor gyerünk, párbajozzunk egyet és meglátjuk, ki a jobb!

Kaiba a szokásosnál is megvetőbb arckifejezéssel meredt riválisára.

– Veled? Na, ne nevettess, ez még poénnak is gyenge, Wheeler. Komolyan mondom, ostobább vagy, mint hittem. Azzal Kaiba hátat fordított a hoppon maradt Joey-nak és méltóságteljesen, aktatáskájával a kezében kivonult az osztályteremből. A szőke fiú egy ideig megkövülten meredt az ajtóra. Úgy érezte, legszívesebben nekimenne Kaibának.