KIS DOLGOK ÉS NAGY ÜGYEK   A szobatisztaságtól az utcai kutyapiszok problémájáig   Abban, hogy a kutya a városi körülmények között is elmaradhatatlan társunkká válhatott, nem elhanyagolható szerepe volt a szobatisztaságra való hajlamának: e nélkül nem oszthatnánk meg vele otthonunkat. Ám amíg a kutya és gazdája számára az emésztés körüli dolgok a séta során érnek véget, addig másoknak itt kezdődik a kapcsolata a kutya életműködésének jeleivel.   A vadonélő kutyafélék olyan ragadozók, amelyek ivadékaikat általában saját maguk ásta üregben nevelik. A kotorék vizelettel, ürülékkel való beszennyezése egészségügyi szempontból nagy kockázatot jelentene a lakók számára, hiszen tömérdek kórokozó elszaporodásának nyújtana táptalajt. Ezért aztán az üreglakó állatoknak kialakult az ösztöne, amely arra készteti őket, hogy állandó tartózkodási helyüktől távol szabaduljanak meg anyagcseretermékeiktől. A vizelet és az ürülék ugyanakkor jellegzetes szaga folytán igen alkalmas a terület megjelölésére, ezért is célszerű a territórium peremén elhelyezni. A kutya örökölte ezt a késztetést kotoréklakó őseitől, s míg a háziasítás során tömérdek öröklött viselkedésformája feleslegessé vált és eltompult, addig ennek a tulajdonságnak az ember is hasznát vette, így ez az ösztön aktív maradt. Ennek köszönhető, hogy a kutya megtanítható a szobatisztaságra - az ember általi nevelés szerepe e tekintetben csak másodlagos. Azoknak az állatoknak, amelyeknek nincs állandó lakhelyük, s minden nap másutt térnek nyugovóra, ilyen tulajdonságuk nem alakult ki. Az, hogy még a hozzánk legközelebb álló csimpánz is válogatás nélkül piszkít bárhová, sejteni engedi, hogy maga az ember is csak azután lépett a szobatisztaság útjára, hogy lejött a fáról és barlanglakóvá vált.   Szoba- és kerttisztaság   A kiskutya tehát gyakorlatilag magától, ösztönösen lesz szobatiszta, amint erre fizikailag képessé válik. Ehhez nem szükséges beleverni az orrát a saját piszkába, mindössze lehetővé kell tenni számára, hogy szükségét a saját közvetlen otthonán kívül végezze el. A néhány hetes vagy hónapos kölyökkutya éppúgy, mint a csecsemő még igen sűrűn vizel és ürít, ezért sokkal gyakrabban kell kivinni, mint a felnőtt állatot. Etetés után például (és ugyebár ebben a korban még az is napi három-négy alkalmat jelent) mindig számolhatunk azzal, hogy az újabb adag táplálék ki fogja nyomni a kis pocakból azt, ami az előzőből megmaradt. Igyekezni kell tehát minél hamarabb olyan helyre jutni, ahol a kiskutya elvégezheti teendőit, s ekkor megdicsérni érte. Ne feledjük: ha mégis odabent esik meg a dolog, az többnyire nem a kölyök bûne. Tudja ő nagyon is jól, hogy ez nem helyénvaló, s bőven elég, ha rosszalló szavakkal megerősítjük ezt benne. Ha viszont túlságosan gyakran hozzuk olyan helyzetbe, hogy nem tudja visszatartani, s (akár saját bûntudatunk folytán) elnézőek vagyunk vele szemben, megeshet, hogy kiválaszt magának egy helyet afféle türelmi zónát, s később esetleg akkor is élni fog ezzel, ha nem is volna feltétlenül szükség rá. Kevesen tudják, de a házőrző eb is kerttiszta lesz, ha a szobakutyához hasonlóan megadják rá neki a lehetőséget. Az, hogy a kertben tartott kutyának jó dolga van, mert bármikor könnyíthet magán, tévedés: csak kényszerből ürít a saját kertjébe, hiszen nem tehet mást. Ha rajta múlna, legfeljebb a kerítésoszlopokon hagyná ott a névjegyét, azt is csak miheztartás végett. Mivel azonban valahol végtére csak el kell végeznie a dolgát, a gazdája pedig nem szól érte, végül kialszik benne az ősi ösztön, de emiatt azért ne irigyeljük...   "Taposóakna" helyett trágyadomb   A kutyatulajdonos szempontjából tehát az a jó, ha az eb a saját lakóhelyén kívül szabadul meg anyag- cseretermékeitől, és a kutya partner is ebben. Más szemszögből nézve azonban éppen itt kezdődik a gond. Az utcai kutyapiszok természetesen csak a túlnépesedett városi környezetben okoz problémát, hiszen az ember-, állat- és természetközeli vidéki környezetben egyrészt bőven van olyan hely, ahol az állat feltûnés nélkül elvégezheti a dolgát, másrészt pedig ahol jószágot tartanak, ott az eb csupán egy a számos trágyatermelő közül, és valljuk be, még csak nem is a legtermékenyebb... Az aszfaltdzsungelben mindez megváltozott: itt a kutya az egyetlen utcára piszkító élőlény vagy legalábbis az egyetlen tetten érhető. Ráadásul a kutyasûrûség megnövekedett: egy háztömbben, amely nem foglal el több helyet, mint egy falusi porta, több tucatnyi eb is lakhat (az embersûrûség még egészségtelenebb mértéket öltött, de erről kevesebbet beszélünk...). A kutyapiszok-probléma enyhítésére számtalan kísérlet született már, kezdve a legolcsóbb s egyben legdiktatórikusabb megoldástól, mely szerint a tulajdonost kötelezik a szennyeződés eltávolítására, egészen az olyan költséges próbálkozásokig, mint a külön erre a célra kifejlesztett szippantójárgányok bevetése. Feltalálták a kissöprûből és lapátkából álló kutyaszettet, a speciális papírzacskót meg a nyeles kutyabilit, és elrendelték, hogy az ebek a járda melletti csatornalefolyóra ürítsenek mindhiába. Talán a leginkább halvaszületett kezdeményezésnek éppen a közelmúltban voltam tanúja: egy kutyák által is rendszeresen látogatott parkban négyszer négy méteres, körbekerített, sóderral felszórt kutyavécét létesítettek, aminek előre is látható eredménye tizenhat négyzetméternyi bûzlő, legyektől rajzó trágyadomb lett a játszótér tőszomszédságában.   "Utcatiszta" ebek   Egyedül az nem jutott még eszébe az illetékes szerveknek, hogy az állat viselkedésében keressék a probléma megoldását. A kutya ugyanis természeténél fogva utcatiszta: ha csak teheti, nem végzi el a dolgát a szilárd útburkolaton, hanem félreeső, lehetőleg növényzettel borított helyet keres erre a célra. Szívesen választja a rézsût, töltés oldalát talán azért, mert ott legalább az egyik oldalról védve érzi magát ebben a nyilvánvalóan eléggé kiszolgáltatott testhelyzetben. Ezek az ösztönből eredő szokások csak akkor alakulnak ki a kutyában, ha kölyökkorától kezdve lehetősége nyílik a választásra. Ha pórázvégen rángatják végig az aszfalton egyik saroktól a másikig, az élettani kényszer ugyanúgy úrrá lesz az öröklött késztetéseken, mint a bezárva tartott állat esetében. Az egészen denaturált belvárosi részeken azonban egyáltalán nincs olyan terület, ahol a természet maradéka képes lehetne megbirkózni a kutyaürülékkel. Az az állat, amely kizárólag az aszfaltot koptatja, értelemszerûen a névjegyét is az aszfalton hagyja, onnan pedig nem tûnik el magától. Az egyetlen igazán hatékonynak tûnő kezdeményezést a pesti Bakáts tér környékén láttam: itt a járdát szegélyező fák tövén fél méter magas kőkereteket emeltek, melyeket homokkal töltöttek fel. A fák tövéhez amúgy is vonzódó ebek örömmel használják ezeket az illemhelyeket, s a homok felső rétege rendszeresen cserélhető. Mi több, még maga az ebtartó maga is könnyebben el tudja távolítani innen a szennyeződést a kérdés csak az, hogy hova tegye?   Megfogható szennyezések   Sokat hallunk arról, hogy egy bizonyos nemzetközi egyezmény veszélyes hulladékká nyilvánította az állati ürüléket (kevesebbet arról, hogy az említett egyezményhez mint általában az állatvédelmi egyezményekhez Magyarország nem csatlakozott). Természetesen nem ártalmatlan anyag a kutyapiszok sem: a bélférgekkel fertőzött eb például az emberre is veszélyes paraziták petéit ürítheti (bár ami a kóbor macskákat vagy a városi galambokat illeti, azokhoz képest a szobakutya kispályás játékos a fertőzésközvetítés terén). Ám ha az ártalmasnak minősített anyagot nem gyûjtjük külön, hanem egyszerûen bedobjuk a kukába a többi szemét közé, akkor kiderül, hogy az egész veszélyeshulladék-dolog a pesti aszfaltszlengnél maradva csak mellébeszélés. A kutyagumival az a legnagyobb baj, hogy túlságosan is kézzelfogható. Ami az autókból kijön hátul, az minden katalizátor ellenére is sokkal ártalmasabb, mint a házikedvencek ürüléke, mégis mosolygásra késztetne bárkit, ha elrendelnék, hogy mindenki takarítsa el maga után hiszen nyilvánvaló, hogy ez technikailag megoldhatatlan. A kutyagumi összeszedését elvileg a gazdának kellene elvégeznie, és még csak fintorognia sem illene, hiszen a parasztember is zokszó nélkül kiganajozza a saját jószága után az istállót. Ám ha a tömérdek eldobált szemétre, cigarettacsikkre, sörösüvegre tekintek, az a határozott érzésem támad, hogy ezt az egész köztisztasági problémát nem a kutya hátsó felétől, hanem valami egészen más irányból kellene megközelíteni...