Kedves Naplóm!

Most olyan dolgokat fogok megosztani Veled, ami Velem történt, mivel Te az Én Naplóm vagy. Szóval kezdem az elejéről:
Jasmine Hunter vagyok, 20 éves, hosszú barna hajú és smaragdzöld szemű. Egy bazinagy kastélyban élek, aranyvérű vagyok, egyke és baromira elkényeztetnek. És én ezt utálom! Utálom, hogy egyke vagyok, hogy gazdag, hogy szolgák ezrei lesik minden kívánságomat, meg úgy mindent.
Persze Naplóm, te most azt mondanád, hogy hülye vagyok, vagy azt hinnéd, hogy ittam. De nem ittam, és nem vagyok hülye! Csak egy szerencsétlen…
Nem jártam normális suliba, anyámék annyira féltettek, hogy magántanárt fogadtak. Sosem próbálhattam kimagam élesbe. Pedig az SVK még tetszett is....,auror akartam lenni. Aztán apám szétrombolta ezt az illúziót, amikor közölte velem, hogy én az ő elkényeztetett kislánya maradok, szépen ülök a fenekemen, várom a trónörökös apját, és háziasszony leszek.
Na, ekkor kaptam életem sokadik atyai pofonját, ugyanis felvilágosítottam apámat, hogy létezik mesterséges megtermékenyítés is. Utána bejelentettem, hogy nem leszek valami csicska papucsfeleség. Itt jött a második pofon.
Ezután a szép nap után anyuci állandóan keresi az ő kicsi csillaga (vagyis én) jövendőbeliét. Mondhatom jó móka, idáig az összes jelöltet sikerült kikészítenem...
De most hawaii van, elmentek a szüleim és enyém a ház egy hétig. Ja, és a dadára bíztak!! Engem!! Egy húsz éves felnőtt nőt! Ezen teljesen kiakadtam, de hamar túltettem magam rajta. A bibircsókos öregasszonyt könnyű leitatni...
És kedves Naplóm, még annyit neked, hogy ne várd el tőlem, hogy időpontokat írjak a bejegyzéseim mellé! Elégedj meg annyival, hogy:

valamikor, este:
Éjfél körül járhatott, én a szobámban próbáltam aludni, nem sok sikerrel. Fújt a szél, esett az eső, mit esett, szakadt(!), villámlott és dörgött. Én meg a szobám közepén, egy matracon aludtam. Hogy miért egy matracon aludtam, amikor ott állt a bazinagy franciaágy is? Hát, csak úgy, szeszélyből.
Szóval, számolgattam a báránykákat és valami különös zajra figyeltem fel. Aztán csönd. Nem nagyon zavartattam magam, számoltam tovább. Aztán egyszercsak, egyszercsak átugrott felettem valami nagy izé, és nekiugrott a másik izénak. Én meg...
- Áááááááá!!!!
- Ne sikíts már! Elmenekült. - szólt egy hang azon a halyen, ahol az előbb még a nagy izé morgott
- Ó, az jó! Te ki vagy? Én Jasmine vagyok - kezdtem barátságosan, de válasz nuku, így folytattam az egyirányú társalgást
- Hali! És mégis ki menekült el? Te animágus vagy? Láttam, hogy az előbb még...
- Csönd! - hangzott a fenyegető felelet
- Jó, jó, csak még egy kérdés - hadartam -, te, mit keresel a szobámba?
- A szerencsémet - morogta az illető
- És, megtaláltad? - érdeklődtem udvariasan, de láttam, hogy kicsit túllőttem a célon...
A varázsló lassan megfordult, és halkan elkezdett beszélni:
- Tudod, kislány, hogy mi volt az az előbb?
- Kislány, én?! - kezdtem replikázni
- Egy vámpír - hangzott a kegyelemdöfésnek szánt info
- Vámpír? Aszta! Még sosem láttam vámpírt! Megkeressük? - kérdeztem izgatottan
- Én igen, te itt maradsz.
- Még mit nem! Azt se tudom ki vagy! Nem hagylak egyedül kószálni...
- Auror vagyok, ezt a vámpírt üldözöm, 21 éves, mint láttad animágus. Van még kérdés?
- Milyen alsónacit hordasz?
Na, erre rendesen ledöbbent, mire én elkezdtem nevetni. Szeeegényke! Vajon miért büntette őt a sors velem?
- Csak vicc volt. Na, gyere... - húztam kifelé a megdöbbent pasast a szobámból
- Hova? - kérdezte
- Hát vámpírvadászatra!
- jó, legyen - egyezett bele -, de végig mögöttem jössz! Világos?
- Ja, vili!
Így elindultam életem első vámpírvadászatára. Neked bevallom, Naplóm, hogy rendesen be voltam szarva, ezért is jöttem a fickóval. Miközben meneteltünk eltöprengtem azon, hogy így szeretem én a pasikat. Hátulról. Mikor épp eltűnnek az életemből.
A hangulat elég nyomott volt, így próbáltam beszélgetést kezdeményezni, a jól bevált egyirányú kommunikációval.
- És, ha megtaláljuk a vámpírt, mit csinálunk vele? És, ha megszökik? Merthogy vámpír, ami igen veszélyes, nehéz védekezni ellene...
- Kiscsillag nem fognád be? - kérdezte dühösen
- Milyen jogon "kiscsillagozol" le engem? Mit képzelsz, ki vagy? - ordibáltam felháborodva mire ő visszaordibált
- És anyuci elkényeztetett kislánya meg tudja védeni magát a vámpíroktól? Vagy ahhoz túl hülye?
Puff neki. Erre nem számítottam. Nem tehettem róla, de szemem könnyes lett.
- Rohadj meg - mondtam a pacáknak nagyon halkan, és elindultam vissza, a szobámba. Jó, jó, nem indultam, rohantam, de a srác jó kondiban lehetett, mert hamar utolért. Megfogta a karomat, nem engedett el és mélyen a szemembe nézett.
- Bocsánat - mondta könnyes arcomat fürkészve
Itt be kell szúrnom azt a kis apróságot, hogy kék szeme van. Gyönyörű, tengerkék…
- Semmi gond - válaszoltam miközben még mindig engem fixírozott
- Jó, akkor menjünk - hangzott a lovagias válasz
- Figyelj, én nem bírom ki beszéd nélkül…
- Akkor beszélj, kapsz öt percet.
A kedves…
- Tudod - kezdtem -, igazad van, tényleg elkényeztetnek, de tudod milyen szar ez? Nem járhattam normális suliba, nem voltak barátaim…, ja, de egy volt, egy roxfortos csaj, griffendéles. Órákat tudott mesélni, valami Tekergők nevű bandáról. Mindig azt mesélte, hogy milyen felelőtlenek meg egoisták, de nekem tetszettek a kalandjaik.
Meg aztán itt van apa, aki konyhatündért akar belőlem csinálni. De én ezt nem fogom hagyni! Nem megyek hozzá valamilyen ismeretlen hülyéhez! Most jut eszembe. Te hova jártál suliba?
- Roxfort, griffendél - hangzott a tőszavas válasz
- Te akkor ismerhetted őket! James Potter és Sirius Black volt a két főmufti neve.
- Ismerem őket.
- Na?
- Mi na?
- Mesélj már róluk valamit!
- Inkább bemutatkozom - vigyorgott rám
- Sirius Black vagyok.
- Ja, persze, én meg Morgan Le Fay - mondtam neki, mire ő az orrom alá dugta a mugli szeméjiét és valami auroros izét. A papírokról ő vigyorgott vissza és az aláírás: Sirius Black.
- Na, most már elhiszed? - érdeklődött
- Aha - jött az értelmes válasz tőlem
- Jó, akkor csönd és menet!
- Igenis uram! - hülyéskedtem
- Nem vicceltem!
Így hát csöndben róttuk tovább a kastély folyosóit. Ez nem is lett volna olyan nagy baj, a bibi az volt, hogy nekem csöndbe kellett maradnom. Erre én képtelen vagyok! De a hapsikám megmondta " csönd és menet" ! Aztán meg egy Sirius Blacknek nem lehet nemet mondani - vigyorogtam magamban. Kész. Eddig bírtam, muszáj volt megszólalnom!
- És izé, ez a vámpír egy tényleg vámpír? Mármint olyan halhatatlan, szívókás vérszopó hulla? Mert, ha igen, az tök izgi! Szeretnék megkérdezni tőle egy csomó dolgot.
- Nem mondom még egyszer! - fordult felém Sirius mogorván
- Jó, jó, csönd és menet, tudom! De mi van, ha nem is igazi vámpír?
- Akkor meglepjük - jött a felelet
- Aha, ráijesztünk? - vigyorogtam - nekem még megvan a halloweeni vámpírjelmezem. Van hozzá műfogsor is. Tök jól néz ki! Hé, most tényleg….
…hozhatom? - akartam befejezni, de ezt megakadályozta Sirius keze, amit a számra pakolt.
- Ha még egyszer megszólalsz hatásosabban foglak elhallgattatni - eresztett meg egy mosolyt önjelölt lovagom
Hú, de megijedtem! El tudom képzelni mi lehet az a hatásosabb megoldás….
De engem tényleg érdekelt ez a vámpíros dolog. Mert ugye nem mindennap találkozik az ember egy igazi vámpírral. Mert szerintem igazi.
Miközben ezen gondolkodtam, azt vettem észre, hogy megálltunk.
- Most merre? - kérdeztem, mivel egy elágazás előtt álltunk
- Balra - mutatott Sirius az említett irányba
- Jobbra - vágtam rá egyidejűleg
Mindketten makacsul ragaszkodtunk az elhatározásunkhoz, így taktikát váltottam és elindultam.
- Hé, fel akarsz kenődni? - kiáltott utánam, mivel egyenesen indultam el
- Nem, ez egy átjáró. Vezetésben még sosem tévedtem, úgyhogy gyere!

A fenébe is! Már vagy egy órája mászkálunk és semmi, SEMMI!
- Na jó, szivi. Most hogy' tovább? Itt vagyunk a nagy semmi közepén. Állítólag, te kitűnően vezetsz.
- Ja, a pasikat az orruknál fogva - morogtam
- Ezt most nem hallottam meg - mondta kegyesen
- De én hallottam valamit! - kezdtem izgatottan, s erre mindketten elkezdtünk futni a hang irányába.
Remek! Pont arra futottunk amerről jöttünk. Már a kereszteződésnél voltunk, amikor ismét hallottuk a hangot.
- A francba!
- Én nyertem, édes! Balra - mondta egy magabiztos mosoly kíséretében
Így kénytelen voltam balra fordulni. Ismét egy sötét, kietlen folyosóra értünk, rám megint rátört a beszélhetnék, és hidd el Naplóm nem tehettem semmit ellene!
- Öhm, most nyomon vagyunk? Te mennyit tudsz a vámpírokról? Én nem hiszek az ilyen fokhagymás baromságokban. A fakaróban sem vagyok biztos, mertha vámpír, akkor ugyebár meghalt, vagyis nem dobog a szíve. És képzeld azt hallottam, hogy a vámpírpasik már nem igazán tudják használni a …..
A mondanivalómat most sem tudtam befejezni, mert ezúttal tényleg elhallgattatott. Hát kedves Naplóm, lazán lesmárolt. Ez úgy történt, hogy én beszéltem, ő meg se szó - se beszéd nélkül a falhoz döntött és megcsókolt. Elismerem, igaza volt. Asszem egy darabig garantáltan nem tudok megszólalni!
Nohát, én még mindig a falhoz voltam támasztva, mikor szemtelenül vigyorogva megszólalt a hapsikám:
- Mit nem tudnak használni?
- Ó - kezdtem lelkesen -, hát az ágyban becsődölnek
- Tényleg, te vámpír vagy - kérdeztem egy ördögi vigyor kíséretében
- Ezt személyes sértésnek veszem. Amúgy mondták már neked, hogy nem vagy teljesen százas? - érdeklődött
- Ja, az apám, az anyám, a dadám - itt muszáj volt egy fintort megeresztenem -, a kertész, és szerintem a macskám is így gondolja
- Macska? Mászkál itt egy macska? Ha vámpírbarátunk megtalálja, akkor már csak kitömött figura - bíztatott kedvesen
- Jaj, ne! Selymes! - kezdtem macskám után ordítozni
Értsd meg Naplóm, nem tehettem mást! Mert izé, én elkezdtem rohanni a macskám keresésére, aki szerintem éjszakánként erre szokott kóborolni. Muszáj megtalálnom! Sajna, Sirius nem pártolta ötletemet, de én kicsúsztam a kezei közül és elfutottam. Mivel én sokkal jobban ismerem a kastélyt, hamar lehagytam.
Hangokat hallottam. Nyávogás. Bingó, megvan Selymes! Beléptem a szobába, ahol a macskámat sejtettem, de ott már valaki más is volt.
- Hupsz!
- Bizony nagy hupsz! - kezdte az idegen, aki nem volt más, mint…
- Aszta! Te igazi vámpír vagy?
- Aha, és most kiszívom a véredet!
- Te, ez tök sablonos volt….
Erre elkezdtük kerülgetni egymást, én meg az esélyeimet latolgattam. Pár dolgot muszáj volt megkérdeznem tőle! De szerintem ő nem értékelte volna, így csendben maradtam és rájöttem valamire:
Szarban vagyok, de még mekkorában!