Egy jó barát, egy autó és a Tiltott Rengeteg

Jo első iskolája, a winterbourne-i St. Michael’s School, rendkívül kellemes és laza suli volt. A srácok rengeteget kerámiáztak, rajzoltak, és sok fogalmazást kellett írniuk. Ezt a kislány nagyon szerette, hiszen amúgy is folyton-folyvást mesélt.

Csakhogy a Rowling szülők mindig is arra vágytak, hogy vidéken élhessenek. Joanne kilencedik születésnapja körül még egyszer utoljára elköltöztek a walesi Tutshillbe, egy kis faluba, végre saját házukba, nagyobbik lányukat pedig új iskolába íratták Wyedeanben.

A költözködés csaknem egybeesett Joanne imádott nagymamája, Kathleen halálával. Az ő emlékére vette fel később írói nevében a második kezdőbetűt. Ez az első gyász beárnyékolta a kislány érzelmeit új iskolája iránt, ezért az egyáltalán nem tetszett neki. Az előző szabad szellemű, diákközpontú suli után nagyon ridegnek tűnt az a hely.

 - Egész nap csak ültünk, szemben a fekete táblával, olyan padokban, amelyekben még megvolt az egykori mártogatós tintatartó helye. Az én padomon ráadásul még egy lyuk volt, amelyet az a fiú vésett a körzőjével a padba, aki előző évben ült a helyemen. Szemmel láthatóan nyugodtan véshetett, ügyesen elkerülve a tanár pillantását. Én irigyeltem, milyen remek munkát végzett, és nekiláttam, hogy tovább véssem a lyukat a saját körzőmmel. Olyan sikerrel, hogy amikor véget ért a tanév, már a hüvelykujjam is belefért a lyukba – az írónő ma is felvidul, ha eszébe jut ez az emlék.

A wyedeani gimnáziumban találkozott egyik mindmáig legfontosabb barátjával, Sean Harrisszel, akinek később a második Potter-könyvet, a titkok kamráját ajánlotta. A vagány Sean Jo első barátja, aki jogosítványt szerzett, autója is volt, egy türkizfehér színű, régi Ford Anglia. A kocsi azóta világhírnévre tett szert: ez a modellje Weasleyék családi tragacsának, amely muglijárgányból (némi ráolvasás és varázspálca-suhintás segítségével) repülő autóvá lépett elő. Majd küldetése végén, fittyet hányva Ronra, a szabadság zászlaját büszkén szélvédője fölé emelve, beköltözik a Tiltott Rengetegbe, ahol azóta is éli a vad musztángokhoz méltó, betöretlen autók szabad életét.

A kocsi – és Sean, a vezetője – a szabadságot jelentette Joanne valóságos életében is. Ennek hála, nem kellett többé apját megkérni, hogy vigye el ide vagy oda. Ez ugyanis a vidéki élet legnagyobb hátulütője: ha valaki nem szeret otthon ülni, hanem a többiekre kíváncsi, nyüzsgésre vágyó kamasz, annak időnként ki kell menekülnie a családi fészekből. Ebből az időszakból Rowling legkedvesebb emlékei a Sean kocsijában megtett éjszakai utazások. És az is Sean volt, akinek Jo először árulta el őszintén: minden vágya, hogy író legyen. Egyedül a fiú hitte el, hogy ez sikerülhet. A lány nagyon sokáig nem árulta el barátjának, milyen rettenetesen fontos volt számára, hogy bízik benne.

Rowlingnak jó néhány híve akadt iskolatársai között. Lehet, hogy kicsit stréber volt (maga is azt vallja, hogy a padból majd’ kieső Hermione nagyon hasonlít kislánykori önmagára), de éles eszét és kifogyhatatlan, színes történeteit sokan szerették. Ha kedve tartotta, tarot-kártyából, vagy tenyérből „jósolt”. A jövendőmondás legtöbbször fantáziadús, csodás történetekbe torkollt. Ismerős, nem? Mintha csak Trelawney professzor jóslatairól olvasnánk…

A wyedeani középiskola mellett volt egy varázslatos, félelmetes erdő, a Forest of Dean. A környéken mesék, legendák szóltak a titokzatos erdei lényekről, jókról és gonoszakról. Számtalan félelmetes történetet meséltek a környékbeliek, amelyek mind a Forest of Dean környékén játszódtak. Voltak ezek között megégetett boszorkányokról vagy állatalakot öltő varázslómesterekről szóló mesék. Jo később nyilván ezekre emlékezve alkotta meg Voldemort történetének egy részét, vagy az animágusok (állattá változó varázslók) típusait. A veszélyes és rejtélyes erdő élő mintája a Roxfort melletti rengetegnek, amelyben kentaurok, óriás pókok és más mesebeli lények élnek a középiskolás boszorkányok és varázslók tőszomszédságában.