„A falusi lakás agyagból készült, törekből kevert agyagból verték, és szalmával vagy náddal fedték a jó meleget tartó házfalat. A ház alacsony, sötét, dohos volt, apró ablakokkal. Igaz, a paraszt ember ritkán tartózkodott benne, élete nagyobb részét a szabadban töltötte. A férfi esztendőszám a „pitar”-ban aludt, rossz időben pedig az istállóban. Lakásba csak a beteg húzódott éjszakára, meg az apró gyerek. Még az asszony is szívesebben volt kint, mint bent, ha egészségesnek érezte magát. Egy-egy lakóházban hat-hét tagú család szorongott.

Páhokon csak az 1920-as években kezdtek nagyobb mértékben kőből építkezni. […]

A füstös ház kéménytelen volt: a füst részben a mennyezetbe vágott kis nyíláson, részben a konyhaajtón hagyta el a helyiséget. A füstös házak általában két vagy három helyiségűek, az egyik a konyha, a másik a szoba, a harmadik a kamra. […]

A múlt század második felében vezették be Páhokon is azt a fontos újítást, hogy a kemencéhez kéményt csatlakoztattak. Ezáltal a füsttelenné tett s lepadlásolt konyha lakhatóvá vált. Ezzel egyidejűleg terjedt el a vaslapos takaréktűzhely, a „sparherd”, amely a fűtést is, meg az ételkészítést is átalakította.

A parasztcsalád általában csak egy szobában fűtött, s az egész család többnyire ott telelt át. Esetleg a konyhában is helyeztek el ágyat, s nagyon gyakran aludtak – főleg a legények, de a fiatal házasok is – az istállóban.

Ugyanakkor a korábban lakott utcai szoba – minthogy a kemencét is többnyire csak kenyérsütés alkalmával fűtötték be -, reprezentációs „tiszta szobává” alakult át, ahol a család többnyire csak jeles ünnepnapokon, vendégek, látogatók fogadásakor tartózkodott. […]

Komoly munkának számított a gazdaasszonynál a kenyérsütés. Csak azt a lányt tartották méltónak a férjhezmenésre, aki már tudott kenyeret sütni. Komlós kenyeret sütöttek, vagyis élesztőnek a kovászos komlót használták. […]

A páhoki ember fő eledele a rozskenyér, a kukoricalisztből készített különböző ételek és a disznóhús volt. Kukorica bőven termett, a cselédek abból csinálták a kenyeret is. A múlt században vált elsődleges népélelmezési cikké a burgonya. Ezen kívül kiemeljük a káposzta fontosságát. Ugyancsak a múlt század utolsó negyedében terjedt el vidékünkön is a rántással készült levesek, főzelékek, a dióval, mákkal, túróval ízesített főtt és sült tészták, kalácsok, rétesek, lepények.

A szegénységből fakadó kényszerűség ösztönös okossággal párosítva alakította ki a korabeli étrendet. […] A tartalmasabb, jobb étkezést az erősebb munkák idejére tartogatták. […]

A páhoki kisparaszt aligha indult munkába szalonna, kolbászféle, és egy pohár ital (kisüsti pálinka) nélkül. Gyerek, asszonyféle rendszerint egy bögre tejet ivott vagy levest kanalazott. Az ebéd, amelyet munkaidőben az asszony vitt ki a földekre, rendszerint egytálételből, legfeljebb két fogásból (levesből és tésztából) tevődött össze, mégpedig – aratás kivételével – hetente egyszeri-kétszeri baromfihússal. Vacsora általában déli maradék, sült burgonya a levágott disznó szalonnájával, kolbászával, töpörtyűvel, gyerekeknek, öregeknek egy-egy pohár tej volt. […]

A jobbágyfelszabadítás utáni első nemzedék Páhokon is még a feudáliskori öltözetet – a maga szőtte vászon alsóneműt, a gyalocsból varrt inget, gatyát, feszes posztónadrágot – korszerűsítette, csinosította. Az addig egyenes vonalú ingujjak, gatyaszárak egyre szélesedtek, lobogóssá váltak. A férfiak hatszeles gatyát, csizmát, télen dolmányt, mellényt és „réklit” viseltek. A nők alul vászoninget, de felső ruházatukban ekkor már elhagyták a szép, régi népviseletet. Az alsószoknyák száma nőtt, s a színes gyári kelmék hatására egyre élénkebb összhatást mutatott. […]

A terület erőteljes idegenforgalomra való orientáltsága folytán hamarabb lépett a polgárosodás útjára. […] Sorra tünedeztek el a hagyományosabbnak mondható ruhadarabok, és a hagyományos paraszti háztartás tárgyai.  Az egész falusi háztartás átalakult, megváltozott a házberendezés, elhagyták nemcsak régi viseletüket, de régi szokásaikat is.

A nehéz életkörülmények kihatottak a lakosság egészségi állapotára is. Az egészségtelen lakásviszonyok és az egyoldalú táplálkozás, az úttestet ellepő nagy por következtében pusztított a tüdőbaj, a halálozási anyakönyvek igen sokszor jelölik meg a halál okát a „sorvadás”-ban, „tüdővész”-ben, „száraz nyavalyá”-ban, „asz-kórság”-ban, „tüdőbaj”-ban, „mellbaj”-ban. De a vérhas, „vízibetegség”, vízkór, görvély, hagymáz, tüdőgyulladás, köszvény és a szülés is sok áldozatot követelt magának. […]

A gyermekbetegségek közül – különösen 1882-ben, 1894-ben és 1902-ben – főleg a torokgyík (toroklob, diftéria), veres (skarlát), bélhurut, tífusz, himlő és agyvelőgyulladás grasszált Páhokon. Nagy volt a „vele születetett gyengeség” következtében elhalálozott csecsemők száma is. A temetőnek több mint a felét gyermeksírok töltötték meg.”

(Forrás: Szántó Imre-Szántó Endre: Alsópáhok és Felsőpáhok története, 201-205. oldal)