14. rész – Menni vagy maradni?

 Naoko hatalmas mosollyal az arcán robbant be a palotába. A szolgák megszeppenve álltak el az útjából. Nagy nehezen sikerült az asztal sarkát elkapva lefékeznie a konyhában.

- Kita – chan. – lihegett a nő. – Tudnál adni nekem egy pohár vizet?

- Persze. – bólogatott a fiatal szolgálólány, majd átnyújtotta úrnőjének a vizet.

 Az egy pillanat alatt el is tűntette, majd ismét a lányhoz fordult.

- Nem tudod véletlenül, hogy merre van Yukari?

- De igen, úrnőm. Mosni ment a többiekkel a patakhoz.

 Kita alighogy befejezte mondatát, Naoko már nem volt sehol. Démoni sebességét kihasználva rohant el a patakig. Ott, majd belecsúszott a vízbe, olyan nehezen sikerült megállnia.

- Naoko – sama? – egyenesedtek föl érdeklődve a szolgák a tó vizéből és úrnőjük felé fordultak, aki kis híján belepottyant a hűvös vízbe.

 Naoko csak egy bugyuta vigyort tudott magára erőltetni, majd Yukari felé sietett és kézen fogta a bámuló nőt.

- Ne haragudjanak, de el kell rabolnom kicsit Yukari – t. – nézett bocsánatkérően a többi nő felé, majd barátnőjével együtt eltűnt a kíváncsi pillantások elől.

- Mi történt Naoko – chan? – kérdezte Yukari, mikor már a fák alatt, a selymes fűben ültek.

- Mesélj nekem. – kezdte rögvest a nő. – Mi folyik közted és Kinta közt? Meddig jutottatok el?

 Yukari a kérdések hallatán köpni – nyelni nem tudott, úgy meglepődött. Majd nagy nehezen, rákvörös fejjel nyögte ki a választ.

- Én… én… gyereket várok.

 Naoko teljesen ledermedt, majd kezdeti megrökönyödését a boldogság váltotta föl. Nevetve borult barátnője nyakába.

- Gratulálok.

- Kö… köszönöm. – mosolyodott el végül Yukari is és viszonozta a kedves gesztust.

 Majd két óra hosszat folyt köztük a szó, míg végül Naoko elgondolkodva fordult a narancsvörös táj felé. Milyen jó lenne, ha neki is csak a mindennapi apróságokkal kéne foglalkoznia és azon törnie a fejét, hogy például milyen ruhát illene felvenni a vacsorához. De sajnos a sors nem ilyen egyszerű életet szánt neki. A boldogság, mely után annyit áhítozott, olyan távol volt tőle, hogy szinte elérni sem lehetett. Most úgy tűnt, mintha minden rendben lenne, de igazából nem volt. Minden egyes reggel úgy ébredt, hogy bármelyik percben betoppanhatnak a keleti katonák, és őt visszahurcolják az apjához. És ha ez megtörténne, soha többé nem láthatná Sesshomaru – t. De azt nem élné túl. Sesshomaru jelent neki mindent. Az egész világot. De ezt az apja sosem tudná elfogadni.

- Mi aggaszt ennyire Naoko – chan? – rántotta vissza a valóságba Yukari az elkalandozott nőt.

- Semmi, semmi. – mosolygott az immáron halandó nő.

 Fekete haján meg – megcsillant a lebukó nap utolsó pár fénysugara. Barna szemei melegséget és biztonságot árasztottak. Yukari gyönyörűnek találta. El sem tudta képzelni, hogy egy magafajta szellemnő, miért barátkozik egyszerű halandókkal, mint amilyen ő is volt, de ez már igazán nem számított. Örült neki, hogy egy ilyen különleges személlyel hozta össze a sorsa.

- Ha bármi aggaszt és szívesen beszélnél róla, én mindig itt leszek, ezt ne feledd. – állt fel végül Yukari, majd egy pillanatra visszamosolygott a nőre és elindult a kastély felé.

 Naoko még hosszú percekig csak bámult utána, és arcán egy más után, lassan gördültek le a kövér, sós cseppek. A lelke meg akart szakadni. Egész életében erős volt, soha nem mutatta ki az érzelmeit, de ez az egy mondat áttört minden falat, ami szívét közre fogta. Ismét érezte, hogy él. És tudta többé nem tekint más helyre úgy, mint otthonára, csakis a nyugati palotára és egész Nyugatra.

 Kelet hatalmas hadserege elérte a nyugati kastélyt. Az erdőben táboroztak le, és Yashamaru egy küldöncöt küldött előre, hogy értesítse Nyugat urát az érkezéséről.

- Nem értem miért követi a protokollt, ha már itt van. – Ryuura érdeklődve nézett az előtte magasodó csodás építményre, majd Kelet ura felé fordult várva annak válaszára.

- Magam sem tudom. – ismerte be Yashamaru és a férfi mellé lépett. – De amint Yuji visszatér, indulunk és elhozzuk a lányom, aki végül a te feleséged lesz.

 Ryuura a kámzsa alatt kaján vigyort engedett meg magának. „Te szerencsétlen idióta. Nem is tudott most mekkorát hibázol. Ha a fehér farkas az asszonyommá vált, minket többé senki nem állít meg. És ahogy Nyugatot, Keletet is eltiprom.”

 Naoko komótosan lépkedett a kastély felé. Egy igencsak ismerős hang viszont megállásra késztette.

- Elnézést!

 A kimerült, lihegő futárfiú megtorpant Naoko mellett és térdein támaszkodva, levegő után kapkodott. Majd mikor légzése viszonylag visszaállt normális állapotába, felegyenesedett és a nő a már oly jól ismert türkizkék szemekbe nézett. „Yuji!”

- Elnézést, úrnő. – kezdett bele a férfi. – Üzenetet hoztam Kelet urától, Yashamaru – tól Nyugat urának, Sesshomaru – nak. Uram bebocsátást kér kastélyában.

 Azzal egy gondosan összetekert levelet nyújtott át a még mindig megszeppent nőnek. Naoko átvette a levélkét, de tekintetét nem vette le a férfiról. Sokat változott az elmúlt kilenc évben. Egykori játszótársa felnőtt férfivá ért. Arcán a villám alakú démonjelek, melyek mind két oldalt a szeme alatt díszelegtek, mára kitűnően kiélesedtek, és csodás kékes árnyalatot vettek föl. A fiú erős, kék színű haja ízlésesen rövidre volt vágva. De gyermeteg, és mégis oly kedves vonásai megmaradtak.

- Jól van, úrnőm? – nézett aggódva az elfehéredett szépségre Yuji.

- Igen, Yuji – kun. – mosolygott vissza rá a nő, mire a férfinak elakadt a szava.

 Egyetlen pillantással végig mérte, majd ismét megállapodott tekintete a kedves barna szemeken. Rögvest felismerte.

- Naoko – chan. – suttogott a fiú, majd egy boldog ölelésbe zárta kedvenc gyermekkori barátját, akit már oly rég nem látott.

 Percekig csak álltok ott, egymást ölelve, majd Yuji hirtelen észbe kapott. Megragadta a nő vállát, majd sietve körül nézett.

- De jó, hogy pont beléd botlottam. – kezdte suttogva. – Gyere gyorsan. Megszöktetlek innen. Tudom, hogy erőszakkal tartottak itt, de édesapád eljött érted. A kastély alatti erdőben várakozik. Gyere gyorsan. Haza megyünk.

 Yuji már húzta volna maga után a megszeppent nőt, mire az kirántotta magát az erős karok szorításából. Yuji érdeklődve fordult vissza hozzá.

- Yuji – kun. – kezdte Naoko. – Engem senki nem tart itt erőszakkal.

- Mi?

- Én a saját akaratomból vagyok itt. És nem akarok elmenni.

- Na, de…

- Ne haragudj, de én nem megyek sehová. Nekem már ez az otthonom.

- Naoko. Ne beszélj sületlenségeket. Édesapád érted jött. Már odaígérte a kezed Észak urának. Ő is itt van. Érted jöttek mind a ketten. Nem fognak elmenni nélküled.

 Naoko megdermedt. Odaígérték a kezét valakinek? Nem. Azt nem. Ő soha nem fog, ahhoz a valakihez hozzámenni. Soha. Csakis Sesshomaru – hoz.

 A szél hirtelen visszájára fordult és most a kastélyból áradt kifelé a nyitott ablakokon keresztül. A nő látta, ahogy Yuji arca elsápad és hátrál néhány lépést. Ő maga is megfordult és tekintete egy dühös, vöröses szempárral találkozott. „Vajon mennyit hallott?”

Sesshomaru lassan lépkedett le a lépcsőn, mikor meglátta az idegen szaghoz tartozó alakot. Már a lépcső alján meghallotta, miről beszélnek.

- Én a saját akaratomból vagyok itt. És nem akarok elmenni.

- Na, de…

- Ne haragudj, de én nem megyek sehová. Nekem már ez az otthonom.

- Naoko. Ne beszélj sületlenségeket. Édesapád érted jött. Már odaígérte a kezed Észak urának. Ő is itt van. Érted jöttek mind a ketten. Nem fognak elmenni nélküled.

 Érezte, ahogy halántékán lüktetni kezd az ér, majd a düh szinte elemi erővel tör rá. Szeme előtt hirtelen minden vöröses színűre váltott, és már nem is érezte a minden lépésénél tagjaiba hasító fájdalmat. Csak az visszhangzott a fejében, hogy Naoko - t másik férfinak ígérték és el akarják venni tőle. Nem fogja megengedni. Ha kell megöli Yashamaru – t itt és most.

- Sesshomaru! – nézett föl megrovóan Naoko a vörös szemekbe. – Miért keltél fel, te buta? Felszakadnak a sebeid. Nem szabadna még járkálnod.

- Mit jelentsen ez? – szólalt meg Sesshomaru a szokottnál is fagyosabb és rémisztőbb hangon. – Jól hallottam, hogy Yashamaru itt van?

 Naoko csak nézte a férfit. „Tehát mindent hallott.”  Tudta, hogy nem állíthatja meg. Képes lenne összecsapni az apjával, de akkor biztosan meghalna. Azt nem engedheti meg. Akkor most mit csináljon? Neki kellene szembeszállnia az apjával?

- Naoko – sama. – egyenesedett ki az ismét lélekjelenlétére találó férfi, és úrnője felé nyújtott egy kisebb levelet. – Ezt az édesapja küldi Önnek.

 Naoko remegő kézzel átvette a papírt, széthajtotta, és olvasni kezdte. Minden egyes szó után egyre jobban elsápadt és a végére már az ájulás kerülgette. Tudta, hogy az apja képes lesz bármire, de hogy így zsarolja meg, azt nem hitte el.

Naoko!

Tudomásom van róla, hogy mi folyik közted és a nyugati korcs közt, és már előre tudom, hogy megtagadod az engedelmességet velem szemben, így gyorsan figyelmeztetnélek, hogy még csak meg se forduljon a fejedben az ellenállás. Tudom, hogy a korcs csúnyán megsérült és, hogy harmat gyenge. Így teljesen biztos, hogy én nyernék. Ha fontos neked az élete, akkor gyere velünk. Ha nem, hagyd meghalni. A te kezedben van a döntés.

- Nem viszed őt sehová! – lépett előre fenyegetően Sesshomaru. – Vagy különben halál fia vagy.

- Elég. – hajtotta le a fejét Naoko. – Nem döntheted el, hogy hova mehetek.

- Tessék?

 Sesshomaru teljesen összezavarodott. Most mégis miről beszél ez a nő?

- Azt mondtam nem te döntöd el, hogy hova megyek. Nem vagyok a tulajdonod!!!

 Naoko szinte magán kívül volt. Tudta, hogy a férfi csak akkor ereszti el, ha meggyűlöli. Bármennyire fájt is neki, nem tehetett mást.

- Mi? Na de…

 Sesshomaru a karja felé nyúlt, de ő elhátrált tőle, majd Yuji mellé lépett. Egyetlen pillantásra sem méltatta a férfit.

- Elmegyek. Az apámmal. Vissza az otthonomba. Hisz én Kelethez tartozom.

„Kérlek titeket kamik. Remélem nem hallotta, hogy Nyugatot neveztem otthonomnak. És adjatok erőt, hogy elhagyjam.”

- Tehát Kelet az otthonod? – egyenesedett föl Sesshomaru és szemei visszanyerték borostyán színüket.

- Igen. És ha nem hallottad volna, akkor most közlöm veled, hogy van egy vőlegényem. És apám kívánsága, hogy hazatérjek, hisz nemsokára férjhez adnak. Úgyhogy… ég veled!

 Azzal a nő megindult kifelé a kastélyból és vissza sem nézett. Tudta, hogy ha ránézne a férfira, nem bírna elmenni.

 Lassan Yuji is felzárkózott mellé és aggódva nézett rá. Épphogy beértek az erdőbe Naoko szeméből patakzottak a könnyek. Kezében a nemrég kapott levelet görcsösen szorongatta, de nem állt meg. Még csak vissza sem nézett.

 Yashamaru türelmetlenül sétálgatott táborukban föl s le, de mikor megérezte a két közeledő alakot, megtorpant és ámulva nézett rájuk. Főleg a lányára. Kilenc éve nem látta, s lám milyen gyönyörű nő lett belőle. Szakasztott mása édesanyjának.

 Ahogy Naoko megállt előtte a szíve kihagyott pár másodpercre. A könnyáztatta arcocska látványa és az az összetört lélek, melyet lánya szemében látott, bele mart a szívébe. Most értette csak meg, hogy mit tett. Lánya csak egy pillanatig nézte őt, majd kezébe nyomta a kis galacsinná gyűrt levelet és gyűlölettel vegyített hangon szólalt meg.

- Remélem igazán boldog vagy. Téged gyűlöllek a legjobban a világon, és soha nem bocsátom meg, amit ma tettél velem. Soha.

 Azzal a nő elindult a katonák közt, vissza Kelet felé. Maga mögött hagyta a boldogságot és érezte a lelke szakadt meg. Az egész életét tönkre tette az, akit eddig apjának nevezett.

 Yashamaru megdermedve nézte a kis galacsint kezében és lánya szavai visszhangot vertek elméjében. És akkor egy oly sok éve elfeledett emlék jutott eszébe.

„Végre az ő asszonya volt. Itt van vele Keleten és soha el nem hagyhatja.

- Soha nem fogom megbocsátani, amit ma tettél. Gyűlöllek téged. Gyűlölni foglak, amíg élek. Ezt soha ne feledd el.

 A barna szemek dühtől szikráztak, és bár a nő, akkor már várandós volt Naoko – val, mégsem szerette. Soha nem is fogja, erre már aznap rájött. Megölte ennek a fehér farkasnak a kijelölt párját, és ez által a nőt örökre megfosztotta hatalmától. Évek óta érzett szerelmét most mégis bűnnek érezte, ahogy a szeretett nő gyűlölködve nézett rá.”

 S most a saját lányát ítélte örök magányra és fájdalomra. A gyűlölete és bosszúvágya nem ismert határokat. S ő maga tette tönkre mindazt, ami számára oly fontos volt.