3. rész

Kagura eszeveszett gyorsasággal közeledett Naraku kastélya felé. Hajtotta a félelem és a vágy, hogy minél messzebb legyen azoktól a pokoli szemektől. A szemektől, amik a frászt hozták rá és a hideg veríték jeges utat vájt a gerince mentén, mikor a Halál szele érintette meg. Ki a fene lehet ez a nő? Miféle pokolból szabadult szörnyűséges lény?
Kagura egyetlen apró ugrással a földre huppant és visszahelyezte a tollat a hajába. Lassan lépkedett a kastély azon szobája felé, amelyben Naraku ideje nagy részét tölti.
„Habár. – gondolkozott Kagura. – Mostanában talán nem is ez az a hely, ahol ideje legtöbb részét tölti. Halandó szív, halandó gyengeség. Milyen szánalmas.”
De a gondolatok félbeszakadtak, mert Kagura elérte a bambuszfüggönyt, ami elválasztotta Naraku – tól.
- Elfutottál, Kagura. – kezdte csendesen Naraku.
Kagura ismét érezte, hogy a jeges veríték elönti a testét és a rémület összeszorítja a lelkét.
- Ennek nem örülök. – hajtotta le a fejét Naraku. – Sajnos meg kell, hogy büntesselek, mert megszegted a parancsom… ismét.
Naraku felállt és a nő felé sétált, aki halálra vált arccal nézett a közeledő férfira. De ekkor a palota csöndjét éles sikoly rázta meg. Egy nő sikolya. Kétségbeesett, fájdalmas sikoly.
Naraku tudta ki sikoltott. Egy percet sem tétovázott. Elsietett Kagura mellett, de még futólag odavetette neki.
- Ezzel még nincs vége.
Azzal a kastély azon része felé kezdett futni, ahol Midori szobája volt. Nem törődött semmivel, mikor odaért. Feltépte az ajtót és maga után sietve be is csukta.
Midori még mindig ruhátlanul feküdt az egyik sarokban összegömbölyödve és az arcára szorított a kezeit. Naraku azonnal odasietett hozzá és talpra rántotta.
- Mi történt? – kérdezte türelmetlenül.
- Én… - Midori zokogása csak nem akart alábbhagyni. – én…
De nem tudta tovább mondani. Ismét elöntötte a rémület, ahogy visszagondolt az álmára. Gondolkodás nélkül vette bele magát Naraku karjaiba és mellkasára borulva zokogott tovább.
A férfi értetlenül nézett rá, de végül nem tudott engedni a csábításnak. Szorosan ölelte magához a reszkető szépséget, ölébe vette és leült vele a fal tövébe.
Midori zokogása percről – percre csendesedett, de nem engedte el a férfit. Úgy kapaszkodott belé, mintha attól félt volna, hogy ha elengedi, akkor örökre elveszíti.
Naraku csak ölelte őt és csendben ringatta. Mikor megérezte, hogy Midori vacog, felemelte a futonról a takarót és magukra terítette.
- Mi történt? – kérdezte csendesen Naraku.
Midori nagy levegőt vett és még percekig nem szólalt meg.
- Én… - kezdte, de hangja egy pillanatra elcsuklott. – Láttam őt álmomban.
- Kit?
- A nőt, akinek a szemében a Pokol tüze ég.
- A vörös szemű démonnőt? – Naraku lepillantott Midori – ra.
- Igen. A nőt, aki arra született, hogy feláldozza az életét a világ sorsáért.
- Az életét?
- Igen.
- Mesélj erről.
De Midori nem szólt. Elszunnyadt a férfi karjai közt.
- Midori. Midori.
Naraku sóhajtva nézett rá. Olyan szép volt és olyan meggyötört. És tudta, ez egyedül az ő hibája. Maga sem értette, de nem akart több fájdalmat okozni a nőnek. Lassan lehajolt és megcsókolta a homlokát, majd ahogy volt, ölében Midori – val, ő maga is elaludt.
- Hol lehet már Naraku? – nézett szét a folyosón Kagura. – Bár nem minta hiányozna, mert a büntetésről örömmel lemondok. De mi a fenét csinálhat ennyi ideig?
- Alszik. – susogott Kana.
- Alszik? Furcsa. Vajon mi lehet olyan különleges ebben a lányban? Képes megváltoztatni Naraku - t?
- Már megtette.
- Hogy?
- Már megtette. Naraku nem az, aki régen volt.
„Még hogy nem az. Persze. Hiszem, ha látom. Habár… ez a lány… tényleg nagyon furcsa. Talán Kana – nak igaza van? Nem. Ez teljes képtelenség.… Vagy… mégsem?”
Kagura már nem tudta mit gondoljon. Vajon ez a lány tényleg különleges helyet foglal el Naraku szívében? Vagy csak belőle is egy, a férfi kénye kedve szerint irányított báb lesz majd?


Sayoko idegesen járkált fel – alá a nagy csarnok közepén.
- Jöttök már?! – kiáltott a lány a lépcső felé.
- Jövünk már. – szólt vissza Kagome. – Ne légy ilyen ideges.
Sayoko tudta, hogy a lánynak igaza van, de már nem bírt magával. Ennyi év után ismét hazatér a keleti kastélyba. Ennél boldogabb talán nem is lehetne. Igaz a boldogsága akkor lenne a legnagyobb, ha a szülei is otthon várnák, de ez most nem számított. A népének szüksége van rá, és ő örömmel tér haza.
Az út bizony elég hosszadalmasnak ígérkezett. A sok halandó révén, csak gyalog tudtak menni, így a nyugati kastélytól a keletiig, majd egy hónap lesz az út. Sayoko már alig bírta kivárni. És mennyi kaland vár rájuk.
- Itt vagyunk. – szólt Sesshomaru álmodozó asszonyához.
- Akkor indulhatunk? – kérdezte izgatottan Sayoko.
Mindenki egyetértően bólintott és a csapat kilépett a nyugati kastélyból és megkezdte az útját a keleti tartományok felé. Mindenki velük tartott. Még a kicsi Rin is, akit semmiféleképpen nem lehetett volna itt hagyni.

Alig szállt le az este, mikor csapatunk tábort ütött éjjelre az erdőben. A lányok a közeli forrás felé vették az útjukat, míg a fiúk a tűznél maradtak.
- Megnyugtató a forró víz. – mondta Kagome és lehunyta a szemét.
- Az. – helyeselt Sango is.
Sayoko csak ült a vízben és a csillagokat nézte.

„Egy szőke hajú nő ült egy öreg fa tövében egy kislánnyal az oldalán. Mindketten a csillagokat nézték, majd egymásra mosolyogtak.
- Mi a baj, mama? – kérdezte a kislány.
- Semmi. – válaszolt a nő.
- Dehogynem. Különben nem lennél ilyen szomorú.
A nő ránézett a kislányra és szemébe könnyek szöktek.
- Bocsáss meg. – suttogta.
- De miért? – nézett rá a kislány értetlenül.
- Bocsáss meg Sayoko, hogy olyan terhet raktam a válladra, amit senkinek sem lenne szabad viselnie. Főleg egy kislánynak nem.
- Nem értelek mama. Milyen teherről beszélsz?
- Egy nap. Egy nap döntened kell majd Sayoko. Okosan válassz.
- Mama.
- Okosan válassz. Édes kislányom.
A nő megölelte a kicsi Sayoko – t és könnyei némán árasztották el az arcát. Nem akart ilyen nehéz sorsot a lányának, de sajnos az elől nem menekülhetett. Napról – napra egyre közelített hozzá a sötétség és ő csak abban bízhatott, hogy saját magát nem emészti fel.”

Sayoko akkor semmit nem értett. Csak azt látta, ahogy anyja sír és ő semmit nem tehetett érte. Ma már mindent megadna, ha az édes tudatlanságba tudná taszítani ezeket az emlékeket. Az emlékeket, melyek a titkát őrizték. Az emlékeket, amik kínzó és jeges félelemként uralták el az egész testét, mikor ismét elbújtak a homályból. Tudta, hogy napról – napra közeledik a nap, mikor neki döntenie kell. De ő nem látott választási lehetőséget. Csak a saját halálát, bármerre is tekintett. Egyetlen út sem vezetett ki a sötétségből, ami a halálon kívül máshová vitte volna. Pedig mindenfelé csak azt az utat kereste.
- Sayoko. – érintette meg Kagome a lány vállát. – Jól vagy?
- Persze. – mosolygott rájuk Sayoko. – Csak eszembe jutott valami.
- Nagyon nyomasztó lehet, ha ennyire elkeseredett arcot vágsz hozzá. – nézett rá Sango.
Sayoko rápillantott. A lánynak igaza volt. Tényleg nyomasztó volt. „Bár elmondhatnám nektek is, mi bánt. De nem lehet. Nem keverhetlek bele benneteket is. Ez nem a ti harcotok. Csakis a magamfajta szerencsétlenek harca. Azoké, akik ezt a sorsot érdemelték. De csak az fáj, hogy Sesshomaru szívét is összetöröm.”
- Menjünk vissza. – szólt Sayoko és kilépett a vízből.

Naraku kastélya felé Kagura közeledett tollán ismét. Ezúttal viszont egy nő is vele utazott. Egy nő, akiből szinte áradt a gonoszság. Mintha maga lett volna a sötétség. És ezt külseje is igazolta. Fekete haja szoros fonatban lógott hátára. Éjfekete szemei hidegen tekintettek az éjszakába. Fekete kimonója pedig mintha burokként vette volna körül, mely kívül rekesztette Naraku ártó füstjét. Még Kagura is megrettent tőle.
Mikor Naraku szobája elé értek, a két nő egyszerre hajolt meg.
- Üdvözöllek palotámban, Hinako-sama. – biccentett a nő felé Naraku.
- Miért hozattál ide? – nézett Naraku – ra a fagyos szempár.
- Mert lenne egy ajánlatom számodra.
- Ajánlat? … Hallgatlak.
- Ugyebár te szeretnéd visszanyerni régi hatalmad. A káosz erejét.
Hinako érdeklődve tekintett a férfira.
- Úgy látom felkeltettem az érdeklődésed. – mosolyodott el Naraku. – Ennek örülök. Én segíthetek.
- Ugyan hogyan?
Naraku előhúzta a Szent Ékkövet kimonójából, és tenyerébe helyezte.
- Lelked egy része, e kő rabja. Vagy nincs igazam?
Hinako csak az ékkövet bámulta. Látta a csatát a belsejében, melyben lelke nagy része és a gyűlölt Midoriko vívta örök harcát.
- Hogyan tudna ez a darab kavics segíteni nekem? – kérdezte fagyos hangon Hinako.
- Egy boszorkány mesélte el a történetet. Ami még réges - rég kezdődött. A káosz urának, vagy ha pontosak akarunk lenni, akkor úrnőjének és egy angyal harcának történetét.
Hinako arc megrándult, ahogy meghallotta az angyal szót. Erről a szóról csakis a fájdalom és az árulás jutott eszébe. Az árulás, mely olyan sebet ejtett, mi nem gyógyul be soha.
- Nem kell mások segítsége. – azzal Hinako felállt és sarkon fordult. – Különben is. Már kiirtottam Midoriko fattyait.
- Valóban? – szólt Naraku.
- Kételkedsz bennem? – Hinako szemei szikrát szórtak.
- Őszintén szólva igen. Mert nem is olyan rég találkoztam Midoriko utolsó, élő leszármazottjával.
- Az lehetetlen.
- A vörös szemű nő, kinek szemében a Pokol lángja ég.
Hinako szeme elkerekedett. „Lehetetlen. Még maradt volna belőlük? De hisz 70 éve megöltem az utolsót is.”
- Az lehetetlen, amit mondasz. – vetett ellen Hinako.
- A nő Kelet úrnője. És már hordozza a következő örököst.
A nő arcáról eltűnt a hideg, érzéketlen álca. Csak a fagyos rémület maradt utána. A megdöbbenés és a harag. „Hát már soha nem szabadulok meg tőlük?! Folyton az utamba állnak? Az átkozott kölykeid? Még a halálból is csak kínozni tudsz! Légy átkozott! Légy átkozott a koszos, halandó papnővel együtt, aki miatt képes voltál elhagyni engem!”
- Látom megleptelek. – szólt Naraku.
Hinako felé kapta a fejét.
- Ide az ékkővel. – mondta.
Naraku felé nyújtotta a követ és Hinako minden tétovázás nélkül kapta ki a kezéből. Aurája hirtelen feketére változott és egyetlen villanás kíséretében eltűnt a palotából.
- Naraku. – lépett a férfi felé Kagura. – Ez mire volt jó?
A férfi csak elmosolyodott.
- Idejében megtudod.
A bambuszfüggönyt ekkor egy aprócska kéz tolta félre és Midori belépett a szobába. Hófehér kimonója kiemelte kecses vonalait. Haja ismét egészséges, szalmaszőke színben ragyogott. Bőre olyan fehér volt, mint a porcelán és majdhogynem összeolvadt a ruhájával is.
- Midori. – nézett rá meglepetten a férfi.
- Végeztem, Naraku. – lépett be a szobába Kana és Midori mellé állt. – Meg vagy elégedve az eredménnyel?
- Teljesen. – a férfi ismét végignézett a nőn, majd a kezét nyújtotta felé. – Gyere ide.
Midori engedelmesen Naraku elé lépett és letérdelt elé.
- Előre figyelmeztetlek Midori. – kezdte a férfi. – Szabadon járhatsz a kastélyon belül. De, ha bármivel is megpróbálkozol, amivel akadályozol engem vagy felesleges bonyodalmat okozol nekem… rövid időn belül újra a szobában találod magad. Azt teszed, amit én mondok és csakis azt. Megértetted?
- Igen, Naraku. – válaszolt Midori.
Naraku elmosolyodott és megsimította a nő arcát.
„Ó, ha tudnád. – gondolta Midori. – Ha tudnád, mennyire szeretlek. Már nem tudok tovább hazudni. Magamnak már nem. Ha akarnék sem tudnák elszakadni ezektől a bűnös karoktól. Örökre veled akarok maradni. Naraku.”

Vajon mit tervez Hinako? Milyen kapcsolat fűzte, akkor valójában össze őt és Midoriko – t? Vajon a elérkezett a vég csatája? Sayoko – nak lesz ereje szembeszállni magával a káosz úrnőjével, kinek akkora az ereje, hogy még a legerősebb szellemek sem bírtak vele. És akik eddig megpróbálták, azok mind elbuktak.