Kudarc-avagy Álomtöredék és valóság

Helen vágyott.Vágyott arra,hogy valaki észrevegye.Ha ideje tehette csak írt.Írta érzéseit,látásait hozzállását a világgal szembe.Érezte,hogy ez neki több,mint hobbi vagy esetleg vágyakozás egy álomvilágba.Sohasem értették meg igazán mások,és ő sem értett meg másokat igazán.
Volt olyan pillanat mikor írni kezdett a szerelemról,ami sohasem létezett benne, és mégis mindig úgy érezte ő már ezt átélte.Jegyzetei,munkái gyűltek és gyűltek.
A polcokon már mappákban álltak a dolgai.Azonban még írt tovább.
Írónak lenni a legjobbak mehetnek és ehhez sok sok gondolatot kell megértenie,átéreznie.És ő író akart lenni.Nem volt több,csak egy lány álmokkal és egy tollal a kezében.
Egyik este épp újabb művet írt,mikor úgy érezte megszületett az első olyan műve amire igazán büszke lehet,van miért.Van értelme,van gondolatmenete,érzésekkel bővelkedik és tökéletes.Egy hétköznapi témát taglal,azonban egészen más szemszögből,mint ahogy az átlag emberek szemlélik.
Mikor végzett úgy aludt el,hogy megkell tennie.Befogja adni pályamunkának.
Reggel szülei már dolgozni mentek.Számukra a kislányuk egyszerű gyerek volt,nem vették észre a korai tehetségét sem.
Ismét elkezdett tépelődni még végül elküldte egy neves oldalnak a munkáját interneten keresztül.
Napokig nem tudta az eredményt,és addig iscsak irni tudott,írt a félelmeiről,írt az álmairól,vágyairól.Kétségbe volt esve ettől az egésztől.Társai hiába biztatták,ő tudta el fog bukni.Biztosan.És ha ez megtörténik sohasem fog többet irni.Hisz igy már értelme sincs az egésznek.Nem fog igazán íróvá válni.Ő nem sikeres akart lenni,csak arra vágyott,hogy mások ezentúl irásain keresztül megértsék.Elrugaszkodni nem akart a talajtól,mert tudta,hogy nincs szárnya és nem tudna repülni....
Egyik nap megjött egy levél.Anyukája orra előtt halászta el és berontott a szobájába vele.Ledobta a táskáját és leült az ágyra.Remegve nyitotta ki a levelet.
                                           Tisztelt Helen S.!
                      
                                     2007.07.07-én eljutatott pályamunkáját
                                     elfogadtuk.A döntőbe került azonban a selejtezőnél
                                     sajnálattal közüljük,de vesztett.
                                     Köszönjük részvételét,további kellemes napot.
                                            
                                                   The Personal Real Writers Szövetsége.

Helen szemét elfutották a könnyek.Kudarc volt minden erőfeszítés.Minden hiába volt.
Semmi más nem maradt neki csak egy toll és a papír.De ő nem fog újra írni.Nincs miért tovább.Álmokat szövögethet,vágyakat tervezhet de ennek már semmi értelme sincs.Elutasitották.Mégis büszkének kéne lennie amiért egyáltalán bejutott.De ez most nem számít...
Hirtelen utálatot érzett maga iránt.Nyerni akart,ezt már bevallhatta volna régebben is.És ezt hogy gondolta?Az esély adva volt,csak éppen elrontotta...
Helen szeme ismét könnybe borult.Letörölte a könnyeit és felállt.A mappáit elrakta,a tollait is.A papirt nem is akarta már láttni.
A falra akasztott magányos gitárra nézett.Megfogta és leemelte.Leült vele az ágyra és halkan pengetni kezdte.Magányosnak érezte magát,úgy érezte az érzései amiket leírt,így kiszálltak belőle és a papíron maradtak.
Fogta magát és elment a közeli parkba.Ott nézte a szökőkutakat és meredt a semmibe.A gondolatai egészen ottjártak,hogy valaki elismeri.Elismeri,hogy jókat írt.Nem volt hiábavaló az igyekezete.Egyszer csak leült mellé az anyukája.
-Hát te?Mit keresel itt anya?
Megpillantotta anyja kezében a borítékot.
-Kicsim én igenis büszke vagyok rád..és apád is.
-De ez mit sem ér..el sem ismertek..semmi...
-Helen.Hányszor mondtuk neked,hogy ha az álmod a tét,soha ne add fel! Addig küzdünk még nem látunk eredményt.Ez akkora eredmény egy 16 éves lánytól...büszke lehetsz magadra,amiért egyáltalán bekerültél a döntőbe.Nagy teljesitmény ez kicsim.Más nem jut be ilyen korába....
-Sokat érek vele.Én csak arra vágytam,hogy megértesenek az emberek...megértsék azokat az érzéseket amiket talán még maguk sem tudnak..
Helen megölelte édesanyját.Megértette.Megérte neki hiszen egy ember már megértette mit érezhet.
Hazament addig titokban az édesannyja feljutatta a Helen művét egy nyomdászhoz.Megszerezte lánya mappáit,és az összes művét kinyomtatta.A nyomdász barát több példányt is csinált belőle.Az egyiket pedig titokban eljutatták Az írók szövetségéhez.
Lassan közeledett Helen szülinapja.Ő azonban leverten kuksolt a szobájában és naphosszat csak unottan pengette a gitárt.Nem értett egyet a világgal,nem értette a világot.Egyedül volt,és csak a bánat emésztette ott belül kudarc miatt.Nem tudta,hogy az álmát hogyan szedhették széjjel.Holott az álma megmaradt,csak ő temetette el magában....
Egyik reggel édesanyja kihivta a konyhába.Ott ült az apukája is meg az anyuja és az egy szem tesója aki hazajött Kanadából.
-Boldog 17.dik születésnapot kicsim!
-Kösz.
Egyetlen egy ajándék volt az asztalon a torta mellett.Meg egy boríték.
Édesanyja kérdőn nézett rá:
-Nem is akarod megnézni az ajándékod?
-Dee..
Helen unottan bontogatni kezdte a könyvet.Végül lehullott róla a papír és egy smaragzöld bőrfedeles könyv volt.Nem értette mi olyan nagy szám benne.
Aztán ahogy a címre tévedt a tekintete és az író nevére csorogni kezdett a könnye.
                                 
                                       Értsd meg a világom...
                                                                      Írta : Helen Scold.
Az ő könyve volt.Csakis az ő müvei voltak benne.Megölelte a testvérét,apukáját és anyukáját de a könnyei csak egyre jobban előtörtek.Az anyukája a boritékra meredt és kibontotta.
-Olvashatom?
Helen csak bolintott.
                                              Tisztelt Helen S.!
                                        Legyen olyan kedves,hogy családjával együtt,
                                          A T.P.R.W. könyvesboltjába a Londonban.
                                                                  Tisztelettel :
                                                                                      Mafalda W.
Bekötözték Helen szemét és odamentek kocsival az egész család.Ahogy a kirakathoz értek,Helen hallotta,hogy édesanyja felsikkant.
-Mi az?Mond már....
Lehullott róla a kendő és a hirtelen világosságtól alig látott.Aztán mikor pislantott párat azt hitte káprázik a szeme.A kirakatban az ő könyvei sorakoztak.
Az eladó kilépett és gratulált Helennek.
-Nem is nézted meg a könyv utolsó lapját...-mondta az édesanyja.
Az eladó kézségesen adott egy példányt és megnézhette Helen.
                              Drága Kicsi Lány,ha álmodni akarsz küzdj az álmaidért.
                                                                  és soha ne add fel...