Egy életem, egy halálom...

                Ötéves koromban volt egy balesetem. Egy este felhőtlenül játszadoztunk, birkóztunk az apámmal. Egy szerencsétlen mozdulat után rosszul

 estem és a felnyitott ágyneműtartó éle megvágott. A nyakam baloldalán elöl, kb. 3 centis seb tátongott, ömlött belőle a vér. Az apám a kezét odatapasztva próbálta útját állni az egyre csak elfolyni látszó életerőmnek. Az anyám egy pillanatra sokkot kapott a látványtól. Aki már látott klasszikus disznóvágást, annak van viszonyítási alapja, hogy hogyan is nézhettem ki. Azt hittem már csak pillanataim vannak hátra, ezért ezt mondtam a szüleimnek: "-Hagyjatok! Én már úgyis meghalok."

        Szerencsémre nem így történt. Összevarrták, beforrt, meggyógyultam. Megmenekültem a halál torkából. Ha valaki jól megnézi, még a mai napig is látható a forradás.  Talán csak azon a pár centin múlott, ami elválasztotta az ütőeremet a sérülés pontos helyétől. Talán csak azon a pár percen múlott, amíg beértünk a kórházba -mert volt saját kocsink, a mentő meg kitudja mikor jött volna értem.

      Az emberek általában nem felejtik el soha a halálközeli élményeiket. Több mint húsz év elteltével is tisztán emlékszem mindenre. Végig magamnál voltam. Nem ájultam el, nem vesztettem el az eszméletem. Nem éreztem semmit. Sem fájdalmat, sem félelmet, egyszerűen semmit. Nem pergett le előttem az addigi életem, nem volt alagút, és nem volt fény sem. Üresség volt bennem. Hatalmas üresség. A furcsa az, hogy nyugodt voltam. Nagyon nyugodt. Nem ordítottam, nem kapálóztam, csak vártam a sorsomat csendben. Halálos csendben...

      Ez a történet neked talán csak egy csepp a tengerben, nekem azonban alapos lecke volt, mindjárt a röpke kis életem elején. Az is érdekes,  hogy az eset semmilyen lelki nyomot nem hagyott bennem. Nincsenek fóbiáim, vagy rossz álmaim miatta. Van úgy, hogy évekig eszembe sem jut. A sors iróniája az, hogy ha ez nem történik meg velem, akkor valószínűleg egy életenát rettegtem volna a gondolattól: egyszer, majd megszűnök létezni...    

        A „Még nem tudom” című versemet írtam válaszul egy kérdésre, amely örök témát szolgáltat a Homo Sapiens-Sapiens-ek számára.