Hol van már a remény?

Szerző: Zsuzsee

Hol van már az az év?

Régen történt… Nagyon régen. Akkor még szerettem, mára már csak a gyűlölet maradt nekem. Abban az időben minden fényesebb, szebb, jobb volt. Eltűntek a régi fények, eltűnt a régi jóság… Eltűnt az az év…

Hol van már az a nap?

Szép, őszi nap volt. Nem volt hideg, gyönyörű idő volt. Bár rég volt, tisztán emlékszem arra a napra. Levelek hullottak a fejünkre, mi pedig csak mosolyogtunk. Csupa nevető, gyermeki arc, és köztük én. Azok a gyerekek árvák voltak, és mivel csak én voltam papnő a faluban, én vigyáztam rájuk. Nem panaszkodtam, hiányoznak azok a nevető arcocskák.
Most pedig csak gyűlölködő felnőtteket látok, és félő gyermekeket. Ma már, a gyermekek arca nem vidám, inkább rémült; nem látni vidám kislányokat, kisfiúkat, csak életükért rohanó fiatalokat. Eltűntek azok a napok…

Hol van már az a fiú?

Azon a napon találkoztam vele. Sérült volt a lába, bekötöztem. Gyönyörű, borostyánsárga szemei voltak, és hosszú, ezüst haja. Vörös kimonót viselt, amit egy tűzpatkány szőréből szőttek. Ez nagyon hasznos volt. Egyszer sétálni mentünk, és megtámadott minket egy szellem. Ő elém állt, és így a mérgezett pengék őt találtál el, de a ruhájáról lepattantak az éles fémdarabok. Megvédett. Akkor már tudtam…Szerettem őt.
Eltűnt az a fiú…

Hol van már az az éjszaka?

Azon az éjjelen vele voltam. Sétálni mentünk, és ő virágot szedett nekem. Sokat nevettünk.
A holdfény rávetődött ezüstön csillogó hajára, mely lágyan omlott vállaira. Átölelt, és kart karba öltve sétáltunk a folyóparton. Amikor leültünk egymás mellé, és néztük a halkan fodrozódó vizet, mindketten ugyanazt éreztük: határtalan szerelmet.
Végül egymáséi lettünk. Gátlások, határok nélkül szerethettük egymást, senki nem szólt bele, senki nem szabott gátat, senki nem látott.
Ám reggel eltűnt. Egyedül ébredtem a fák árnyékában, melyek most inkább fenyegetően, mintsem barátságosan tornyosultak felém.
Szomorúan sétáltam hazafelé a hajnali fényben: csak az a virág maradt, amelyet ő adott nekem azon az éjszakán…

Eltűnt az az éjszaka is…

Maradt még valamink? Nem hiszem.

Elvesztettük a fényt, a jóságot, a boldogságot, azokat az ártatlanul nevető gyermeki arcokat. Elvesztettük egymást, a szerelmet.

Elvesztettük a reményt…