Bánat

By: Sasuke

Inuyasha magányosan ballagott a róla elnevezett erdőben. Vége volt. Narakut sikerült legyőzniük, mégsem tudott örülni a diadalnak. Senki sem maradt mellette…

• Miért kellett így történnie? – gondolta.

Sango, Miroku és Shippou visszamentek a szellemirtók falujába. El sem búcsúztak InuYashától. Mástól sem…

• Az ütődött! Ennyit sem érdemel azok után, amit tett. – mondta Miroku.
• Mit kellett volna tennem? Mindkettőjüket szeretem… De már késő. Senki sem maradt velem… - leült a Szent Fa alá, és átgondolta a történteket.

Miután Narakuval sikeresen végeztek, elindultak vissza, Kaede falujába. Velük tartott Kikyo is, mivel sokat segített nekik a harc során. Az ékkövet Kagoméra bízta. A lány egész úton egy szót sem szólt. InuYashát figyelte, aki ügyet sem vetett rá. Egyfolytában Kikyoval beszélgetett. Miroku, Sango és Shippou nem álltak meg a faluban, hanem mentek tovább.

·         Hé! Nem maradtok itt velünk még egy kicsit? – kérdezte a hanyou.

·         Az a kevés is sok lenne belőled. Menjünk innen Miroku! – mondta a szellemirtó.

·         Most meg mi bajotok van? Mi?

·         Majd egyszer rájössz, remélem…

·         Menjetek csak! Nincs szükségem rátok többé!

·         Majd meglátjuk.

Ezzel elmentek. InuYasha felháborodva haladt tovább. Mirokuéknak az volt a baja, hogy ennyi eltöltött idő után a félszellem inkább Kikyot választotta Kagome helyett. Kagome ugyan semmit sem hallott abból, amit InuYasha és Kikyo beszéltek, mégis fájt neki, hogy a papnővel látja szerelmét.

·         I-InuYasha? – szólt a lány.

·         Mondd csak Kagome, mi a baj?

·         S-semmi. Visszamegyek a saját világomba! Legyetek boldogok!

Kagome szeméből előtörtek a könnyek. Sírva futott a kútig, és belevetette magát. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy el kell felejtenie a félszellemet. Miután kimászott a kútból, megállt egy pillanatra.

• Bárcsak meg sem történt volna ez az egész! – gondolta.

Berohant a házba, rávetette magát az ágyra, és tovább zokogott.

• Szemét! Miért mondta azt nekem, hogy szeret? Miért csókolt meg? Csak addig voltam jó, amíg Kikyo vissza nem talált hozzá?

Eközben…

• Mi baja van Kagoménak? És Sangoék? – kérdezte InuYasha.
• Sejtem, mi lehet a baj. Hát nem látod? Kagome féltékeny. Nehogy azt mondd, hogy te nem tudtál róla, hogy szerelmes beléd… A szerzetes, és a szellemirtó gondolom mellette áll inkább, mint mellettem…
• Igazad van. De… de én nem tudlak téged elfelejteni, hiába haragszanak rám ezért!
• Akkor miért vallottál szerelmet annak a lánynak? – szegezte neki a kérdést Kikyo.
• Magam sem tudom. Hasonlít rád… Csak… ő… más. Igazából nem tudok dönteni… Ott van Kagome, aki mindig mellettem volt… Jóban, rosszban. Ezzel szemben ott vagy Te. Hozzád kötnek az emlékek, és ez fontos nekem. Gyönyörű vagy… - átölelték egymást.
• Utána kell menned. A kettőnk dolga már lezárult. Megbeszéltük.
• Muszáj megtenned? Élhetnénk újra együtt. Elmennénk innen messze, ahol senki sem ismer. Itt is boldogok lehetnénk…
• InuYasha! Meg kell értened, hogy ennek ez a rendje! Én már rég nem tartozom ehhez a világhoz. Mióta Urasue felélesztett… Nekem 50 éve az alvilágban lenne a helyem.
• Maradj velem! Kérlek…
• Nem lehet, hisz mondtam már: Mivel megnyugodott a lelkem, most már békében távozom. Kiderült az igazság, hogy nem neked köszönhettem a halálomat. Naraku meglakolt a tetteiért. Csak a bosszú éltetett eddig… Különben is… Milyen élet lenne ez, még ha maradhatnék is? Egy ilyen nővel élnéd le az életed?
• Engem nem érdekel, hogy milyen vagy! Megmondtam már egyszer nem? Szeretlek!
• Gyermekünk sem lehetne…
• Kikyo kérlek ne! Ne hagyj itt engem! Mi lesz velem nélküled?
• Nélküled mi lesz Kagoméval…
• Nem tudom, de nekem te kellesz… - suttogta a hanyou.
• Mennem kell, InuYasha.
• Ne! Ne menj, kérlek! – InuYasha szeme megtelt könnyekkel.
• Majd a túlvilágon találkozunk. Egyszer… Addig is ne feledd: Kagoméban ott élek én is. Részei vagyunk egymásnak.

Kikyo teste egyre halványabb lett, majd mikor már majdnem eltűnt:

·         Mindig szeretni foglak. – susogta.

Inuyasha nem bírta tovább. Szívének minden fájdalma ott dobolt a torkában. Amikor odaért a Szent Fához, kitört belőle a zokogás. Később már nem emlékezett rá, hogy Kikyo szavai valósak voltak, vagy csak a szél játszott vele…

·         Kagome… Te maradtál már csak nekem. Szükségem van rá! – gondolta.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve odafutott a kúthoz, és beleugrott. Amikor kimászott, leült a kút szélére. Félt a találkozástól, ugyanakkor vágyott is rá. Akárhogyan is alakultak a dolgok, Kagome nem volt közömbös számára. Vigaszra volt szüksége, és szeretetre. Most értette csak igazán, hogy milyen jó, ha van egy társ az életben. Vett egy nagy levegőt, és belépett a házba. Senki sem szólt egy szót sem… Mrs. Higurashi úgy volt vele, hogy hallgatni arany, és különben sem szólt bele soha a lánya dolgaiba…

·         Hol van Kagome?

·         A szobájában…

Kagome hanyatt feküdt és a mennyezetet bámulta. Olyan üresnek érezte a lelkét…

• Mi lesz most velem? Meddig tart majd kitörölnöm az elmémből InuYashát? – gondolta.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón…

• Anya! Mondtam már, hogy nem vagyok éhes…
• Engem sem engedsz be?
• Inu…Yasha… Menj innen!
• Kérlek…El kell mondanom valamit. Engedj be…
• Rendben, de fogd rövidre.

Kinyitotta az ajtót, és abban a pillanatban könnyek szöktek a szemébe.

·         Miért tetted ezt velem? Nem elég, hogy mindenki előtt megaláztál, most még külön elmondod nekem is? Láttam milyen jól elvoltatok, és elfogadom, hogy nem engem választottál, úgyhogy megnyugodhatsz. Majd elfelejtelek valahogy… Ezért kár volt idejönni… Szóval akár indulhatsz is vissza. Tessék, itt van az ékkő is, elviheted. Nekem nem kell. Változz emberré. Viszlát!

·         Meghallgatnál engem is?

Azzal elmesélte a történteket… Kagome nem győzött figyelni…

·         Kikyo…Meghalt? Ó, InuYasha, nagyon sajnálom. Ne haragudj, hogy így neked támadtam… Te tényleg szeretsz engem?

·         Igen… Csak eddig bizonytalanságban éltem…

·         Tudom…

·         Az ékkövet pedig neked kell őrizned. Használni viszont én fogom először, most, hogy újra egybeforrt. Gyere velem! – kinyújtotta a kezét a lány felé.

·         Hová megyünk?

·         A szentélybe. Papnő… Emberré kell változnom. Miattad, mert szeretlek, Kagome. És Kikyo emlékére… - átölelte Kagomét, és elindultak.

Amikor kimásztak a kútból, Sangoék már várták őket…

VÉGE!