Szerző: Averil & Nessy

Korhatár: 12 év

Élete egyik legjelentősebb napján Tara korán ébredt. Fontos nap ez a mai… Ma kezdek dolgozni az FBI-nál. Egész életemben erről álmodtam… és most valóra válik az álmom. Egész éjjel alig aludt valamit… de nem érzett fáradtságot, csupán hatalmas izgalmat.

Felkelt, és készített magának egy teát. Megpróbált legalább egy kicsi reggelit magához venni, de nem volt étvágya. Tudta, hogy néhány óra múlva nagyon éhes lesz, de amikor ennyire izgult, képtelen volt enni. Megitta a teát, majd felöltözött, és egy határozott mozdulattal felkapta a kulcsait, hogy elinduljon új élete felé. Korábban indult, mint szükséges lett volna… de mindig ezt csinálta, ha fontos helyre készült és nagyon izgult. Szeretett korábban érkezni; amíg várt, megnyugodott és szinte minden aggodalma elszállt, mire eljött a találkozó időpontja.

Még bőven ráérek – nézett az órájára. Muszáj innom egy kávét, hogy lenyugodjak… - gondolta, miközben egy közeli kávéház felé tartott.

Kávéval a kezében megfordult, hogy leüljön az egyik asztalhoz, de legnagyobb ijedtségére összeütközött valakivel, és azt vette észre, hogy egy férfi mellkasával áll szemben. Felnézett, és tekintete egy magas, barna hajú férfi zöld szemeivel találkozott.

- Bocsánat… - szabadkozott a férfi. – Nem vettem észre…
- Én kérek bocsánatot, figyelmetlen voltam… - hebegte Tara, még mindig a pillanat hatása alatt, és felsőjére pillantva csak akkor vette észre, hogy a kávé a blúzán kötött ki. – Jaj, most leöntöttem magam… - szólt kétségbeesetten. – Pedig ma lenne az első munkanapom… Hogy menjek oda ilyen kinézettel?

- Igazán sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam… - szólt a férfi aggodalmasan. – Hadd segítsek – vette elő a zsebkendőjét, hogy letörölje a kávéfoltot a nő felsőjéről, de abban a pillanatban rádöbbent, mit is csinál és visszahúzta kezét, a nő pedig elpirult. – Azt hiszem, kimegyek a mosdóba és megpróbálom ezt eltüntetni – szólt zavartan, és hamarosan eltűnt a mosdó ajtaja mögött.

Tara igyekezett a lehető leghamarabb kikerülni a férfi látóköréből. Mi volt ez? És hogy lehetek ilyen ügyetlen? Most hogy megyek az FBI-hoz? Ez egy komoly munkahely, nem pedig egy óvoda… Másrészt viszont… annyira helyes ez a pasi… Felsóhajtott. Bárcsak más körülmények között találkoztunk volna… amikor nem egy ilyen fontos helyre kell mennem. De ezen már nem lehet változtatni. Ezen a kávéfolton viszont muszáj lesz, különben nem teszek valami jó benyomást a munkatársaimra… Szép lenne, ha azelőtt kinéznének, még mielőtt elkezdeném a munkát. Rekordot dönteni jó dolog, de talán nem ilyesmiben. Egy kis vizet dörzsölt a blúzába, remélve, hogy sikerül valamennyire kivenni a foltot. Hát… nem mondhatni, hogy most érkezett a tisztítóból, de ahhoz képest, hogy hogy nézett ki néhány perccel ezelőtt, egész tűrhető. Felveszem a blézerem és akkor nem látszik annyira. Remélem, nem lesz túl meleg az épületben és nem kell így megjelennem a többiek előtt. Megnyugtatásul egy kis vizet fröcskölt az arcába, majd mély levegőt vett és visszaindult az asztalhoz.

A férfi még ott volt, és elmosolyodott, amikor meglátta a közeledő nőt.
- Engedje meg, hogy vegyek önnek egy kávét, ha már a másik ilyen véget ért… - szólt. – Ígérem, ezzel vigyázni fogok – tette hozzá, majd elmosolyodott.
- Köszönöm… Van még egy kis időm, így ha nem tartom fel…
- Nem, csak nyolcra megyek dolgozni – felelte a férfi - és boldogan töltöm ezt az időt az ön társaságában – tette hozzá, majd elment egy újabb kávét hozni Tara-nak. A nő elmosolyodott a kijelentésre. Igazi úriember… Talán nem is akkora tragédia, hogy összefutottunk ma reggel.

- Íme – tette óvatosan a férfi a kávét Tara elé.
- Köszönöm – felelte a nő.
- Első nap?
- Igen.
- Mivel foglalkozik?
- Számokkal.
- Csak nem könyvelő?
- Nem, zseni vagyok – mondta szerényen, de önbizalommal mosolyogva a nő.
- Zseni? Akkor jó lesz, ha vigyáznak magával – mosolyodott el a férfi is.
- Igen, én is azt hiszem. Elvégre eddig én vagyok az egyetlen, aki úgy tud kárt tenni magában, hogy mindenki más is megsérüljön.

- És mi a szakterülete? – érdeklődött tovább a férfi.
- Adatfeldolgozás.
- Titkárnő lesz? – kérdezte a férfi kíváncsian.
- Nos, a munkaköri leírásom szerint nem.
- Jujj, ne használjon ilyen ronda szavakat. Az nálunk Randy privilégiuma – nézett gyerekesen mosolyogva a nőre a pohár pereme fölött ismét a férfi.

- Randy? Ő ki? Az egyik kollégája?
- Ő az osztályvezető helyettesünk, Randall Pitts. Köztudott róla, hogy semmi humorérzéke nincs.
- Ugyan! Humorérzéke mindenkinek van – legyintett Tara vidáman. – Biztosan csak jól rejtegeti.
- Igen. Ezt én és a kollégáim is így gondoljuk és épp ezért minden alkalmat megragadunk, hogy meg is találjuk – mondta az idegen csintalanul mosolyogva.

Istenem, de helyes az a gödröcske az állán, amikor mosolyog. Majd erre gondolok, ha nagyon rossz napom lesz - gondolta Tara és az órájára pillantott. - Atyaég, mindjárt háromnegyed nyolc, nekem rohannom kell – nézett ismét az órájára. – Köszönöm a kávét, jó volt önnel beszélgetni.
- Önnel is. Remélem, még találkozunk – felelte a férfi, és ő is induláshoz készülődött. - Esetleg elmehetnénk valamikor ebédelni.
- Esetleg – mosolygott Tara. Én is remélem.

Az FBI épülete előtt Tara megállt egy pillanatra. Mindig is arról álmodtam, hogy az FBI-nál dolgozzak… és most végre elérkezett ez a pillanat. Izgatottan lépett be az épületbe. A földszinten megkérdezte, hol találja egysége igazgatóját, és a felvonó felé indult, hogy a megfelelő szintre jusson.

Az igazgató irodája előtt megállt, és mély lélegzetet vett, mielőtt bekopogott. A férfi azonnal jelezte, hogy bejöhet.
- Miss Williams! Örülök, hogy ideért. Stan Eldridge vagyok, az egysége igazgatója.
- Jó reggelt, Mr. Eldridge – üdvözölte a nő.

- Örülök, hogy mától velünk fog dolgozni – szólt a férfi. – Most elkészítik a fényképet az azonosító kártyájához, illetve megkapja az igazolványát és szolgálati fegyverét. A titkárnőm majd elkíséri. Tehát, Miss Williams, üdvözlöm az FBI-nál!
- Köszönöm, Mr. Eldridge. Az FBI-nál dolgozom… Annyira jó ezt újra és újra elismételni… A nem sokkal korábban érzett izgalmat nyugalom váltotta fel, most hogy tudta, mire számíthat.
- Akkor hamarosan találkozunk… - szólt a férfi, és kikísérte Tara-t a folyosóra.

A következő húsz percben Tara-t lefényképezték az azonosító kártyájához, majd megkapta FBI-os igazolványát és élete első szolgálati fegyverét. Most már hivatalosan is FBI különleges ügynök vagyok… Annyira jó erre gondolni… - mosolygott, miközben a titkárnő visszakísérte a főnökéhez.

- Miss Williams, látom, végzett a legelső dolgokkal. Jöjjön, most bemutatom a csapatának.
Tara iménti nyugodtsága semmivé foszlott, ehelyett ismét mérhetetlen izgatottság járta be egész testét. Most végre találkozom a csapatommal… Remélem, kedvelni fogom őket és hamar befogadnak. Követte az igazgatót a folyosón, minden erejét arra összpontosítva, hogy most ne legyen rosszul a hatalmas izgalomtól, amit érzett.

- Hallottátok? Hamarosan új munkatársat kapunk – lépett be az irodába D.
- Jaj ne, már megint… - morgott Myles.
- Most meg mit elégedetlenkedsz? – méltatlankodott Lucy. - Velünk is milyen jól kijössz…
- Most igen, de gondolj vissza, hogyan fogadott mindannyiunkat… - felelte Bobby.
- Hát igen, mindannyiunknak meggyűlt a baja a mi Myles-unkkal… - állapította meg Jack.

- És végre megint nem én leszek az egyetlen nő az irodában… - mosolygott Lucy.
- Azt hittem, szeretsz a figyelem középpontjában lenni, és ennyi pasi között… - felelte Myles. – Egyébként meg nem mi tehetünk róla, hogy Sarah-nak babája született, Bianca-t pedig áthelyezték a nyugati partra.

- Jó is, ha figyelnek az emberre, de el kell ismernem, néha jó, ha az ember nincs egyedül így ennyi pasi között – szólt a titkárnő.
- Nahát-nahát, elismered, hogy nem boldogulsz ennyi pasival körülvéve? – kérdezte Myles gúnyosan.
- Ne hízelegj magadnak, Myles; csak minél több nő van az egységben, annál jobb… és ha nem vagyok a közelben, legalább van, aki helyretesz benneteket.

- Nagyon harcias kedvedben vagy ma, Lucy… - vigyorgott Bobby.
- Csodálod? Myles mellett muszáj… - sóhajtott a nő. – Alig várom az új munkatársat, ketten könnyebb lesz őt elviselni…
- Lucy, megnyugtat a gondolat, hogy egyedül nem bírsz velem… - jegyezte meg Myles.
- Ábrándozz csak, máshogy nem tudod megélni érdekes gondolataidat… - csóválta a fejét Lucy.

- Lucy, igazán… - kezdte a morcos ügynök, de nem tudta befejezni a mondatot, mivel Eldridge jelent meg az ajtóban, mellette egy szimpatikus, világos hajú nővel.

- Figyelmet kérek! – szólalt meg az igazgató, mire minden tekintet érdeklődve feléjük fordult. Remélem, hamarosan vége lesz a bemutatásnak, megkapom az asztalom és elkezdhetek dolgozni… utálom, amikor mindenki tekintete rám szegeződik – siklott át Tara agyán a gondolat. – Bemutatom Tara Williams-t, az új munkatársukat – folytatta a férfi, és Tara zavartan mosolygott. Ők pedig Dimitrius Gans, Myles Leland, Lucy Dotson, Jack Hudson és Bobby Manning – mutatta be csapattársait, de az újonc idegességében csak egy pillantást vetett a csoportra. Hát akkor… Üdvözlöm a csapatban, Miss Williams – szólt Eldridge, és elhagyta az irodát.

- Szia! – köszöntötték sorban új munkatársai, és Tara mosolyogva viszonozta az üdvözléseket.
- Szia, Bobby Manning – üdvözölte a sorban legutoljára következő férfi.
- Szia, Tara Will… A nő hangja elakadt, amint kézfogás közben a férfi szemébe nézett. – Tara Williams – fejezte be végre a bemutatkozást.

- Nahát, milyen kicsi a világ… - mosolygott Bobby. – Amikor reggel egymásba botlottunk, és elmondtad, hogy az adatfeldolgozás területén fogsz dolgozni, álmomban sem gondoltam volna, hogy ez alatt az FBI felderítő egységét érted…
- Ti már ismeritek egymást? – kérdezte meglepetten Lucy.
- Mondhatjuk úgy is… - vigyorgott Bobby. – Olyannyira, hogy ráborítottam a kávét a blúzára…

- A ti ismeretségetek is szépen kezdődik… - jegyezte meg vigyorogva Jack. – Csak az lep meg, hogy ezek után még nem nyírtad ki…
- Haver, éppen hogy csak csatlakozik hozzánk, és máris gyilkosságról beszélsz? – méltatlankodott barátja.
- Ráadásul ahogy őt ismerem, erre még lesz alkalmad… - kacsintott Tara-ra Lucy. – Gyere, megmutatom az asztalod – vezette az újoncot a helyére. – Annyira örülök, hogy csatlakoztál hozzánk… Éppen ideje volt megtörni a férfiuralmat a csapatban.

- Ezt most úgy mondod, mintha Bianca nem csak néhány hete ment volna el… - morgott Myles.
- Az is több mint elég volt így egyedül, négyetekkel szemben… - vetett rá szúrós pillantást Lucy. – Bianca volt a számítógépes lányunk, mielőtt te megérkeztél – magyarázta Tara-nak. – Nemrég helyezték át a nyugati partra.

Tara végre birtokba vehette asztalát; lepakolta a dolgait, leült és bekapcsolta a számítógépet. Hát itt vagyok… a saját asztalomnál, a saját számítógépemmel. Elmosolyodott. Azt hiszem, jó csapatba kerültem; úgy tűnik, mindenki örül az érkezésemnek… legalábbis majdnem.

- Látom, máris megszeretted az új helyed – mosolygott Lucy. – Jól is teszed, mert rengeteg időt fogsz itt eltölteni…
- Már alig várom, hogy igazán belevessem magam a munkába – felelte Tara izgatottan.
- Az jó, mert rengeteg energiára lesz szükséged, hogy bírd az iramot – felelte Lucy mosolyogva. – De ez az első napod, úgyhogy lazíts egy kicsit, amíg megteheted. – Mit szólsz egy közös ebédhez? Mutatok egy tuti helyet a közelben… A munkahelyi étkezdét kerüld el, mert a „borzalmas” szó nem fejezi ki kellőképpen az ottani állapotokat, de ez a hely egyszerűen csodálatos.

- Köszönöm a tanácsot – mosolygott Tara – megfogadom. És igen, egy közös ebédnek nagyon örülnék.
- Nagyszerű – felelte Lucy. – Akkor ezt megbeszéltük – szólt, és visszament az asztalához. Tara pedig évek óta tartó várakozás után végre nekiláthatott FBI-os munkájának.

- Mehetünk ebédelni? – kérdezte Lucy néhány órával később, Tara asztalához lépve. Az újonc az órájára pillantott… annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vette az órák múlását.
- Persze, mehetünk – felelte újdonsült barátnőjére pillantva, bezárta a használt ablakokat a számítógépén és felállt. – Indulhatunk is.
- Fiúk, elmentünk ebédelni – kiáltotta csapattársainak Lucy, és a két nő már el is tűnt az ajtó mögött.

- Igazán nagyszerű ez a hely – szólt már az étteremben ülve Tara.
- Ugye? – kérdezte Lucy. – És közel is van, így nem kell attól tartanod, hogy esetleg későn érsz vissza.
- Ennyire szigorúan veszik? – kérdezte az újonc aggodalommal vegyes érdeklődéssel.
- Jack nem, ő igazán rendes… de néhányan szoktak morogni. De hiába pattognak, szerencsére nem tehetnek túl sokat ez ügyben, legfeljebb panaszkodhatnak... amit meg is tesznek. De Jack nagyszerű csapatvezető, nem csinál gondot egy kétperces késésből, főleg mert tudja, hogy mindannyian keményen dolgozunk, ha kell, jóval munkaidő vége után is.

- Jackből nem is nézném ki, hogy balhét csapna egy kis késés körül… - mosolygott Tara.
- Látom, a te figyelmed is megragadta – vigyorgott Lucy. – Nem meglepő, Jack hatalmas népszerűségnek örvend a nők körében.
- Igen, Jack nagyon helyes pasi… Van barátnője? – kérdezte az újonc felcsillanó szemekkel.
- Valahogy tudtam, hogy ez fog a leginkább érdekelni – nevetett Lucy. – Azt hiszem, most éppen nincs, de Jacknél sohasem lehet tudni, bármikor felbukkanhat mellette egy nő, aki két hét múlva ugyanazzal a lendülettel el is tűnik… Már híre van az FBI-nál, annyira rajonganak érte a nők.

- Azt nem csodálom… - felelte Tara. – És Bobby? – kérdezte hirtelen felcsillanó szemekkel.
- Kislány, nem lesz túl sok a jóból? – nevetett barátnője. – Bár azok után, amit a mai találkozásotokról hallottam, egyáltalán nem meglepő az érdeklődésed. – Bobbyt szintén imádják a nők, csakúgy mint Jacket.

- Akkor azt hiszem, pont a legmegfelelőbb helyre kerültem… - mosolygott az újonc.
- Így van, hihetetlen nagy mázlid van, hogy két ilyen pasi közelében dolgozhatsz… De vigyázz, mert jó esély van rá, hogy elvonják a figyelmed a munkáról… és egyszer csak azon veszed észre magad, hogy már órák óta őket bámulod, és még sehol sem tartasz a munkával… - kacsintott barátnőjére Lucy.

- Nem ígérem, hogy könnyű lesz… Lehet, hogy sokat kell majd kora reggel bejönnöm, hogy bepótoljak mindent, amit bizonyos hatások miatt elmulasztottam… - mosolygott Tara.
- Akkor gyakran fogunk találkozni – nevetett Lucy. – A korai munkakezdés már-már szokássá vált a női munkatársak körében – tette hozzá mosolyogva.

- Örömmel látom, hogy nem én vagyok az egyetlen – mosolygott Tara.
- De mennyire… - felelte Lucy. – Sarah-t és Bianca-t sem hagyták hidegen, pedig mindkettőnek barátja volt… Sarah volt az egység titkárnője, de babája született és akkor érkeztem én; Bianca pedig, mint már mondtam, a számítógépes lányunk volt, de néhány héttel ezelőtt áthelyezték a nyugati partra.

- Ezek után csodálom, hogy hogyan voltak egyáltalán képesek elvégezni a munkájukat… Vagy minden idejüket az irodában töltötték, ahol a pasik hiányában dolgozni is tudtak?
- Tény, hogy sok időt töltöttek itt kora reggel és késő délután… Az egység pasijainak kétségtelenül megvolt a hatásuk. De azt látnád, mi történik, ha Bobby és Jack megjelenik az étkezdében… Az épület női alkalmazottai mindent megtesznek, hogy a közelükbe kerüljenek, és utána le nem veszik róluk a szemüket. Igazi élmény, ezért érdemes elmenni az étkezdébe.

- Ezt nem hagyhatom ki… Úgy érzem, ezért még a borzalmas étkezdei ételt is megéri elviselni – mosolygott Tara.
- Ez a látvány tényleg minden szenvedést megér – nevetett Lucy. – Legközelebb, ha a fiúk az étkezdében ebédelnek, velük tartunk – kacsintott barátnőjére.
- Nagyszerű, már alig várom – nevetett Tara is. – Élmény lehet az összes nő arcát nézni, amint meredten bámulják az egységünk pasijait, akik még csak figyelemre sem méltatják őket.
- Az is – biztosította mosolyogva Lucy.

- Szegények… szinte már kezdem sajnálni őket… - szólt Tara még mindig mosolyogva.
- Na azért nincs annyira rossz dolguk, amikor nap mint nap ilyen helyes pasik közelében lehetnek… - felelte Lucy. - Nem kell filmcsillagokról ábrándozniuk.
- Két ilyen pasi mellett nem csoda, hogy nincs hely más férfi számára a fejükben – nevetett Tara. – De azért nekünk még mindig jobb, hogy nap mint nap láthatjuk őket az asztalunk mellől…

- Nekik pedig különféle módszereket kell kitalálniuk, hogy a közelükbe jussanak… Mint például elhaladni mellettük, és teljesen véletlenül éppen akkor elejteni valamit… Vagy, természetesen szintén teljesen véletlenül, beléjük ütközni a folyosón… Bár a legjobban mégis az tetszik, amikor meglátják egyiküket vagy jobb esetben mindkettőjüket, és a döbbenettől kiesnek a kezükből az akták… Igazi élmény ezeknek a tanúja lenni, többször volt már szerencsém hozzá – idézte fel élményeit nevetve Lucy.

- Jó lehetett… - felelte Tara. – Nem szeretnék pont ebből kimaradni…
- Nem fogsz, efelől biztosíthatlak. Amilyen gyakran ez megtörténik, valószínűleg hamarosan te is személyesen tapasztalhatod meg – mosolygott barátnője.
- Azt hiszem, izgalmas lesz az FBI-nál dolgozni… - kacsintott az újonc Lucyre.
- Ebben biztos lehetsz – nevetett a nő. – De most már ideje visszamenni, mert bármennyire is rendes csapatvezető Jack, rengeteg a munkánk és nem szeretnék sokáig bent maradni.

- Rendben – felelte Tara. – Amíg ilyen helyes pasik mellett dolgozhatok, bármikor szívesen megyek az irodába – mosolygott.
- Látom, hamar rájöttél, mi az igazán jó – vigyorgott Lucy. – Na menjünk, nézzük meg, mit csinálnak álmaink pasijai – nevetett, és a két nő visszaindult az irodába.

- Látom, te is végeztél mára a munkával – lépett néhány órával később Tara asztalához Lucy. – Gyere, megmutatom az épületet; ha jól sejtem, még nem volt alkalmad felfedezni.
- Az jó lesz – felelte Tara. – Így biztosan nem fogok eltévedni. Amennyi folyosó van itt… - tette hozzá nevetve.

- Azokkal nekem is meggyűlt a bajom – idézte fel a kezdeti emlékeket Lucy. – Az elején én is gyakran kötöttem ki ismeretlen szinten, utána meg találhattam ki, hogy hol is vagyok, és főleg hogyan jutok vissza… Így utólag visszagondolva, akár vígjátékot is forgathatnának belőle. - Az emlékek még mindig mosolyt csaltak az arcára.

- Ilyen élményem nekem is gyakran szokott lenni… - nevetett Tara. – Mit szólsz egy vígjátéksorozathoz, a főszereplésünkkel?
- Nagyszerű ötlet – felelte Lucy. – A végén még filmcsillagok leszünk, és majd az Emmy - díjátadóról integetünk a családunknak és a barátainknak… Hát nem hangzik jól? – kérdezte álmodozó tekintettel.

- Elképzelni magam egy sikeres sorozat egyik főszereplőjeként, amint alakításomért Emmyt veszek át… Teljes mértékben! – csillant fel Tara szeme.
- Akkor most, mint leendő filmcsillagok, menjünk felfedezni… egyelőre az épületet, de ki tudja, mit hoz még a jövő – szólt Lucy, és a két barátnő nevetve hagyta el az irodát.

*

- Köszönöm, hogy körbevezettél az épületben – szólt Tara nem sokkal később, miközben visszafelé tartottak az irodába. – Így már biztosabban tájékozódom a sok folyosó között.
- Szívesen tettem… És jó volt veled beszélgetni – válaszolta Lucy. – És ha valamikor lesz időd, a várost is örömmel megmutatom.
- Annak nagyon örülnék… - felelte Tara. – Elvégre most már itt lakom, így illene megismerni a várost, ahol élek…

- Megbeszéltük – mosolygott Lucy. – Mit szólsz a hétvégéhez?
- Tökéletes – egyezett bele Tara. – Alig várom, hogy közelebbről is megismerjem fővárosunkat.
- Nem fogsz csalódni, ennyit megígérhetek – kacsintott rá Lucy, majd tekintete az előttük lejátszódó jelenetre vetődött. – Figyelj, ez élményszámba megy – szólt mosolyogva Tarának, aki követte barátnője tekintetét.

Szeme megakadt az egység két leghelyesebb férfiján, akik éppen visszafelé igyekeztek az irodába. Útjukat keresztezte néhány nő, akik – természetesen teljesen véletlenül – annyira bámulták őket, hogy amikor egymás közelébe értek, beléjük ütköztek, vagy – természetesen a szándékosság legapróbb szikrája nélkül – éppen akkor ejtették ki kezükből aktáikat.

A csapat legvonzóbb férfitagjai „ez mindig így megy, már megszoktuk” arckifejezéssel vették tudomásul az előbb történteket, míg Tara és Lucy nem tudták visszafojtani nevetésüket. Mosolygó arccal léptek be az irodába Jack és Bobby után.

- Látom, még mindig akkora a sikeretek, mint mindig… - jegyezte meg Lucy vigyorogva.
- Igazi élmény volt személyesen is megtapasztalni újabb hódításaitokat… - csatlakozott mosolyogva Tara. – De tisztában vagytok vele, hány női szívet törtök így össze? Ha ennek fizikai bizonyítéka is lenne, térdig gázolnánk a cserepekben…

- Jaj, ne kezdjétek már ti is… - méltatlankodott Jack. – Éppen elég nekünk elviselni az összes többi nőt az épületben, legalább ti ne kínozzatok bennünket.
- Megismételnéd, Jack? – kérdezte hitetlenkedve Lucy. – Az egész épület nőtagjai rajonganak értetek, és egyéb helyekről még nem is tudunk… És ti szenvedésként élitek meg???
- Lucy, nem annyira vicces, ha nők tömegei rohamoznak meg, bárhova is mész… - sóhajtott a csapatvezető.

- Nahát-nahát, a szívtipró Jack Hudson és Bobby Manning szenved a nők imádatától… Mindjárt megsajnállak benneteket – szólt Lucy.
- Te sem örülnél, ha férfiak tömegei rohamoznának meg, valahányszor elhagyod az irodát… - morgott Bobby.
- Abban azért nem lennék ennyire biztos – mosolygott Lucy. – Én örülnék a népszerűségnek.
- Két ilyen eset és te sem leszel ennyire lelkes… - rázta a fejét Bobby.

- Ha pedig egyetlen nő sem figyelne rátok, akkor meg azért panaszkodnátok… - szólt Tara.
- Ez meglehetősen valószínű – kacsintott rá a titkárnő.
- Abbahagynátok végre ezt a témát? – kérte Jack.
- Hát rendben, de nem mi tehetünk arról, hogy ennyire imádnak benneteket a nők… - nevetett Lucy. – Alig várom a holnapot, hogy ismét láthassam az arcotokat, amint újabb sereg nő támad le… - szólt, de a fiúk láthatóan nem voltak túl lelkesek a gondolattól.

- Lucy, javíthatatlan vagy… szólt Jack, és Bobby egyetértően bólintott.
- Tudom… Azért szerettek ennyire – kacsintott a fiúkra a titkárnő. De azt hiszem, a nap további részében nélkülöznötök kell a társaságomat… Ha nem megyek haza, a végén még nem fogom megismerni a saját lakásom. Jössz, Tara?

- Persze – felelte az újonc és kikapcsolta számítógépét. – Sziasztok, srácok… Jó volt az első nap, holnap találkozunk.
- És még nem láttál mindent – felelte Bobby mosolyogva. – De a későbbiekre is tartogatni kell újdonságokat.
- Már alig várom – mosolygott Tara, és Lucyvel együtt elhagyta az irodát.

Tara fáradtan, mégis mosolyogva lépett be lakásába. Első munkanapja kimerítette, mégis boldog volt. Nagyszerű csapatba kerültem… Mindenkit kedvelek a társaim közül… Még Myles-t is, pedig ő egy igazán érdekes egyéniség. Jó barátokra találtam… Lucy igazán nagyszerű lány… és Jack és Bobby mennyire helyes pasik… - támaszkodott neki a falnak. Azt hiszem, élvezni fogom a munkát az egységemnél…

Fáradtan ült le a nappaliban a kanapéra. Minden, amire vágyott, az volt, hogy végre ágyba kerüljön, de tudta, előbb haza kell telefonálnia. Anya mindig is aggódó típus volt… Ha nem hívom fel most és nyugtatom meg, hogy jól vagyok, képes felhívni a rendőrséget, hogy elraboltak és valahol a világ végén tartanak fogva.

Sóhajtva nyúlt a telefonért, és szülei számát tárcsázta.
- Szia Anya! – szólt bele a telefonba, amikor meghallotta édesanyja hangját.
- Szia kicsim! Milyen volt az első nap?
- Nagyszerű… fárasztó, de nagyon jó.

- Hallom a hangodon, hogy kimerült vagy… Nagyon sokat kell dolgoznod? – kérdezte Mrs. Williams aggódva.
- Igen, de egyáltalán nem bánom, imádom ezt a munkát – felelte a lánya.
- Csak vigyázz, ne dolgozd magad agyon… Tudod, hogy a nagybátyád is kórházban végezte.
- Ne aggódj, anya, jól vagyok, és tudok vigyázni magamra.

- Ebben soha nem is kételkedtem, kicsim. De mesélj, milyen a csapatod? – kérdezte édesanyja érdeklődve.
- Nagyszerű, anya. Mindenki nagyon kedves és azonnal befogadtak. Azt hiszem, jobb csapatba nem is kerülhettem volna. – Úgy döntött, Myles-ról majd legközelebb beszámol édesanyjának, de egyelőre jobb, ha nem tud róla; így is túlságosan aggódik.

- És, van valami helyes férfi a láthatáron? – Tara pontosan tudta, milyen arcot vág édesanyja a kérdés feltevése közben.
- Igen Anya, a csapatban kettő is – felelte.
- Ez nagyszerű hír. Tudom, hogy megviselt, ami Michael-lel történt, de az élet megy tovább; túl kell lépni a múlton és a jövőbe nézni. Ideje, hogy ismét randizz és szórakozni járj – hallotta édesanyja biztató hangját.

- Tudom, Anya és köszönöm, hogy ennyire aggódsz értem, de ne akarj mindenáron férjhez adni. Tudod, hogy Nagymama is mindig ezzel jött és már akkor sem voltam elragadtatva a gondolattól. Azt szoktátok mondani, hogy mindennek megvan a maga ideje, és úgy érzem, én még nem vagyok kész erre – mondta el Tara már sokadszor, hogy ő nem azért él, hogy mindenáron férjet találjon magának.

- Tudod, hogy csak jót akarok neked, kicsim – felelte Mrs. Williams.
- Igen Anya és köszönöm, hogy ennyire törődsz velem. És ha eljön az ideje, ígérem, ismét fogok randizni.
- Rendben kicsim, tisztában vagyok vele, hogy tudod, mi a legjobb neked és ennek megfelelően is fogsz cselekedni. De ha úgy érzed, randiznál a két jóképű csapattársad valamelyikével, ne késlekedj – Tara érezte, hogy édesanyja mosolyog, miközben kimondja ezeket a szavakat.

- Rendben Anya; ha úgy érzem, eljött az idő, ígérem, ezt fogom tenni – mosolyodott el halványan. – Bár az FBI-os szabályzat tiltja az egy egységen belüli randizást… - jutott eszébe hirtelen egy gátló tényező.
- Tara, ne feledd, mit tanítottam mindig neked: semmi nem állhat az igaz szerelem útjába. Fogadd meg ezt a tanácsot édesanyádtól, aki sokmindent megélt már, és sokat tanult a saját tapasztalataiból.

- Köszönöm Anya… Tudod, hogy mennyire örülök, hogy te lehetsz az édesanyám… hogy mindenben támogatsz, és mindig segítesz nekem. Nagyon szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek, kislányom. De most már aludj, hogy tudj eleget pihenni.
- Rendben, Anya. Szeretlek. Jó éjt.
- Én is szeretlek. Később beszélünk. Jó éjt – köszönt el édesanyja.

Sóhajtva tette vissza a telefont a helyére. Az előbbi beszélgetés felidézte benne a múlt fájó emlékeit. Pedig már két éve… Hogy tud mégis ennyire fájni? Könnyek gyűltek a szemébe. Azt hittem, már sikerült továbblépnem… De még mindig annyira fáj… De akkor túléltem, és most sem szabad feladnom. Soha nem tudhatjuk, mi miért történik az életünkben… Valamiről, amiről azt gondoljuk, rosszabb nem is történhetne, később a legjobb megoldásnak bizonyul. Bármennyire is úgy érzem, megszakad a szívem, folytatnom kell az életem. Anyának igaza van: az élet megy tovább, és kesergés helyett a jövőbe kell nézni.

Kimerülten zuhant az ágyába és megpróbált aludni, de a felszínre tört keserű emlékek továbbra is kitöltötték gondolatait.

Miután egész éjjel rémálmok gyötörték, Tara korán ébredt. A régi emlékek előtörése jobban megviselte, mint azt valaha gondolta volna. Sóhajtva kelt fel az ágyából. Remélem, hamar vége lesz, különben biztosan beleőrülök, akármennyire helyes pasikkal dolgozom is együtt.

Rövid időn belül már az FBI épületében volt, de annyira belemerült gondolataiba, hogy nem is emlékezett arra, hogyan jutott el munkahelyére. Gépiesen haladt az egysége szintje felé, anélkül, hogy érzékelte volna, mi folyik körülötte. Egyre csak az előző este járt a fejében… Nem tudott szabadulni az érzésektől, amelyek az édesanyjával való beszélgetés hatására ismét előtörtek.

Amint körülnézés nélkül haladt az iroda felé, észre sem vette a közeledő férfialakot; csak akkor zökkent vissza a valóságba, amikor a helyiség előtt beleütközött.
- Kislány, figyelj, merre mész, különben a végén még a falnak mész neki… Még szerencse, hogy pont itt voltam – vigyorgott munkatársa.
- Szia Bobby… Ne haragudj, észre sem vettelek – szólt magához térve Tara.

- Azt látom… Nagyon elgondolkoztál – felelte az ausztrál.
- Bumm, az ember azt gondolná, hogy egy összeütközés felfogható a sors furcsa játékának, de kettő már gyanúra adhat okot… - lépett ki Myles az irodából. - Jó reggelt, Tara – köszönt új munkatársának. - Szóval Bumm, akkora hatással volt rád az autós kalandod, hogy azóta sem tudsz szabadulni tőle?

- Bumm? Autós kaland? Miről maradtam le? – kérdezte az újonc.
- Ez egy érdekes történet… Úgy kezdődött, hogy… - kezdte volna a történetet mesélni Myles.
- Ezt majd később meghallgatjuk, de most nincs rá idő – szakította félbe az ausztrál. – Egyébként pedig abban a szerencsében lehet részed, hogy melletted áll az FBI-ügynök, akiről igazi vígjátéksorozatot lehetne forgatni… és biztosan nem bánná, ha elmesélnénk neked, miket művelt különleges ügynökként… - kacsintott Tara-ra, mire Myles „egyszer még lecsaplak” – pillantást vetett rá.

- Most már határozottan érzem, hogy a lehető legjobb döntés volt az FBI-hoz jelentkezni… Egyre érdekesebb dolgok derülnek ki a csapatról.
- És mennyi mindent nem láttál még – kacsintott Bobby a nőre. – Most el kell rohannom valahova, de hamarosan itt leszek, hogy belevessem magam a mindig annyira izgalmas papírmunkába… Azt ajánlom, te is tedd ugyanezt, ha nem akarod, hogy itt érjen az este…

- Most nagyon fellelkesítettél… - mosolygott Tara, és belépett az irodába. Bobby nem túlzott. A nő az előtte tornyosuló irathalmok láttán sóhajtva ült le asztalához. Bekapcsolta számítógépét, majd alaposabban szemügyre vette az irathalom tetején levő aktát. Remélem, hamarosan kapunk egy izgalmas ügyet, különben biztosan belefulladok a papírmunkába. Nem túl biztató, mindjárt FBI-os pályafutásom elején…

*

- Srácok! Új ügyünk van! – jött be D az irodába.
- Mi történt? – csillant fel Tara szeme.
- Rablás. Néhány órával ezelőtt két férfi besétált a Royal kaszinóba, lelőttek egy biztonsági őrt és kb. 5 millió dollárral távoztak.

- Izgalmasnak hangzik… - állt fel Tara az asztala mellől.
- Akkor biztosan örülsz, hogy aktívan részt vehetsz benne, az oktatód felügyelete alatt.
- Oktatóm? – kérdezte Tara. – Az új munkahely okozta izgalomnak köszönhetően teljesen elfeledkezett róla, hogy FBI-os munkájuk kezdetén az újoncok oktatót kapnak, akik mindenben segítenek nekik.

- Igen, az oktatód, név szerint Bobby – mosolygott D.
- Ő az oktatóm? – kérdezte hitetlenkedve Tara.
- Eredetileg őt jelölték ki, de ha kifogásod van a személye ellen… - felelte D.
- Egyáltalán nincs! – vetette ellen Tara. – Nagyon örülök, hogy Bobby az oktatóm – tette hozzá kissé elpirulva, az időközben visszaért férfira nézve.
- Azt mindjárt gondoltam – válaszolta D még mindig mosolyogva.

- Nos, Ms. Williams, most hogy ezt megbeszéltük, indulhatunk? – kérdezte Bobby.
- Igen, máris – nyúlt a nő a kabátjáért.
- És közben elmondhatja a stratégiáját. Lássuk, az elméletet tudja-e? – szólt Myles, biztosra véve, hogy végre talált valamit, amire az újonc nem tud értelmes válasszal szolgálni.

- Jaj Myles, hagyd már! Te hangoztatod mindig, hogy az elmélet és a gyakorlat mennyire kevéssé függ össze.
- Csakhogy elmélet nélkül nem tudhatod, mit rontottál el a gyakorlatban – vágta rá Tara és Myles egyszerre, mire a többiek döbbenten néztek egymásra.

- Nocsak, végre valaki, aki oda is figyelt ara, amit tanítottak neki – vágott önelégült képet Myles, Tara pedig nem értette az egészet.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte Bobby-t már menet közben.
- Ugyan, dehogy! Csak nem szoktunk hozzá, hogy nyíltan egyetértsünk Myles-sal. Még a végén elbízza magát – felelte oktatója.

- Akkor most helyszíni szemle, szemtanúk kikérdezése és annyi információ gyűjtése következik, amennyi csak lehetséges? – idézte fel a nő a kiképzésen elsajátítottakat.
- Igen. Hol kezdjük? – fordult be oktatója egy utcába a kocsival.
- Szemtanúk, krupiék, helyszínre érkező rendőrök, tulajdonos kikérdezése, biztonsági kamerák, biztonsági rendszer, lehetséges menekülési útvonal, fantomkép… - sorolta a nő egy szuszra.

- Hé, állj! Nem kell rögtön ilyen buzgónak lenni. A csapat azért csapat, hogy mindenkinek meglegyen a maga feladata – állította meg a szóáradatot a férfi.
- Rendben. Valójában én ezekhez én nem is értek – felelte halkan Tara.
- Nem baj. Azért vagyok az oktatód, hogy amit lehet, megtanulj – kacsintott rá biztatóan a férfi, mire Tara megint megállapíthatta, milyen helyes, amikor mosolyog.

Tara és Bobby rövid idő múlva megérkeztek a kaszinóba, ahol a tulajdonos azonnal fogadta őket.
- Mr. Grant Ashton?
- Igen. Mit tehetek önökért?
- A hölgy Tara Williams, én Bobby Manning vagyok, az FBI-tól. Feltennénk néhány kérdést.
- Csak tessék.

- Ki értesítette a rablásról? – kezdte a kérdezést Bobby.
- A biztonságiak főnöke, Martin Sands – felelte a férfi.
- Hol tartózkodott ekkor? – kérdezte Tara.
- A főbejáratnál, épp egy vendéget kísértem ki.

- Megkaphatnánk a biztonsági kamerák felvételeit és a dolgozók listáját a beosztással együtt? – kérte Tara.
- A felvételeket már átadták a kollégáiknak, a listát pedig átküldetem – válaszolta Ashton.
- Mennyire ismeri a vendégeket? – érdeklődött Bobby.
- Többségüket elég jól, hiszen az az érdekünk, hogy minél több pénzt hagyjanak itt. Van, akivel személyesen is foglalkozom, de akik bizonyos tét alatt maradnak, azok ebbe a terembe például be sem léphetnek.

- Vagyis ez privát terem? – kérdezte Tara.
- Úgy is mondhatjuk.
- És mit tud a lelőtt őrről? – tudakolta Bobby.
- Jake-ről? Nagy veszteség. Az egyik legjobb emberem volt. Bárcsak mindenkiben ilyen kellemesen csalódna az ember – válaszolta szomorúan félrenézve a tulajdonos.
- Hogy érti ezt?
- Előző munkahelynek a jelentkezési lapján az egyik városi börtönt jelölte meg…

- Nahát, drágám! Jöttem, amint tudtam! Minden rendben? – jött oda egy magas vékony jólöltözött nő.
- Szervusz szívem! Sajnos nincs. Az úr és a hölgy épp a segítségemet kérte – nézett a férfi a két ügynökre.
- Elnézést! Jó napot, Mrs. Sylvia Aston vagyok – küldött egy csábos mosolyt Bobby felé a nő.

Már kifelé tartottak, amikor Tara észrevett valamit.

*

- Jack, Myles! Holttestet találtak a Blackmoore rehabilitációs intézetben, egy húsz éves lányét. Irány a helyszínre! – jött D egy újabb ügy aktáját lobogtatva a kezében. – Tara, légy szíves nézd át a betegek listáját, ki volt a szobatárs, milyen betegeket kezelnek, van-e olyasvalaki is, akiről tudnunk kellene, esetleg felsőbb vezető vagy annak hozzátartozója.
- Rendben, máris – kezdte Tara a keresést. – Jaj, neee! Ne tedd ezt! Most ne! – könyörgött a nő, de a számítógép nem akart rá hallgatni, élesen sípoló hangot hallatott, majd egyszerűen leállt.

- Mi történt? – jött oda Bobby az asztalhoz.
- Egyszerűen leállt a gépem. Biztosan nem bírt velem – mosolygott Tara lelombozva.
- Mennyi idő, amíg meg tudod csinálni? – kérdezte oktatója.
- Mivel nem tudom mi a baj, fogalmam sincs. De minden itt volt. Most kell találnom egy másik kiszolgálót, ahonnan az adatbázisok elérhetőek.

- Ne törődj most ezzel, Lucy is utána tud járni az infóknak.
- Akkor mit csináljunk?
- Vissza kell mennünk a kaszinóba. Nem adták le bizonyítékként, amit találtál.
- Teljesen elfeledkeztem róla. Nálam van. Megpróbál…
- Mi az, hogy nálad van? – kiáltott Bobby. – Az első amit tanulj meg, hogy a bizonyítékok begyűjtése és vizsgálata nem a mi hatáskörünk! Akár el is marasztalhatnak miatta.

Az újonc nem szólt, a férfi hirtelen kitörése ostorcsapásként érte. De tudta, azért van ez így, mert a másiknak igaza van.
- Kinek kell leadnom? – kérdezte végül.
- Két szinttel lejjebb JP az illetékes. És Tara, figyelj jobban! – enyhült meg Bobby.

*

- Hát, nem egy szegénynegyedbeli viskó, az biztos – jegyezte meg Jack a nagy viktoriánus épület előtt megállva.
- Menjünk, időbe telik, mire itt bárkit is megtalálunk – szólt Myles.

Már a portán akadályba ütköztek, nem engedték be őket, csak miután ellenőrizék személyazonosságukat. Az első épülettömböt elhagyva az igazgató fogadta őket.
- Jó napot! Harold Wakefield vagyok, az igazgató.
- Hudson és Leland ügynök, FBI – mutatkozott be Jack. Feltennénk néhány kérdést.

- Tudják már, ki volt az áldozat? – érdeklődött Myles.
- Igen, a neve Lizzie Warren.
- Mivel kezelték itt?
- Erről az orvosát kellene megkérdezni. Ha jól tudom, depresszióval és üldözési mániája is volt.

- Ön jár egyáltalán a betegek között? – kérdezte Jack.
- Nem.
- Ez esetben van valaki, aki érdemi információkkal is tud nekünk szolgálni az ügyben? – tudakolta Myles.
- Átkísérem önöket a lány szobájához, ott biztosan lesz valaki.

- Brian! Az urak az FBI-tól jöttek, Lizzie Warren miatt vannak itt – szólt Wakefield az egyik ápolónak.
- Jó napot! Ki találta meg a holttestet? – tért rögtön a tárgyra Myles.
- A lány szobatársa, Mary Burt. Szegény, azóta is nyugtatót kap – válaszolta a férfi.

- Beszélhetnénk vele? Hol van most?
- Áthelyeztük egy másik szobába és állandó orvosi felügyeletet kap.
- Szeretnénk látni a szobájukat is – kérte Jack.
- Ezt ne tőlem kérjék. A kiérkező rendőrök még mindig itt vannak. Valami olyasmit hallottam, hogy fogalmuk sincs, mitől halt meg a lány – felelte az ápoló.

- A vizsgálatok majd pontosan kiderítik. Ön milyennek ismerte a hölgyet? – kérdezte Jack.
- Aranyos lány volt, nagyon kedveltem. Sokat beszélgettünk.
- Sok látogatója volt?
- Tudják, az intézet a betegek érdekében nem mindig engedélyezi a látogatásokat – válaszolt az ápoló helyett Wakefield.

- Köszönjük, hogy a rendelkezésünkre álltak – szólt Jack, és a két ügynök visszaindult az irodába.

***

Este Tara kimerülten feküdt a nappali kanapéján. Lelkesedéssel töltötte el a gondolat, hogy már a második napján új ügyet kapott a csapat… amiben ő is tevékenyen részt vehet. Mindig is erre vágyott… Rendkívüli találékonyságával megoldani az ügyeket, amelyeket a csapat kapott és így hasznos munkát végezni az FBI és ezáltal a hazája számára.

Fárasztó nap volt, de Tara mégis ürült, hogy végre dolgozhat egy ügyön, és hogy azt a csapattársát kapta oktatóul, akit a legjobban kedvelt az egységben. Illetve… öröme mégsem lehetett teljes. Nem vártam volna tőle, hogy kiabálni kezdjen velem. Tudom, hogy hibát követtem el és le kellett volna adnom a bizonyítékot, mégis megdöbbentett, amikor kiabálni hallottam. Ezt valahogy sohasem gondoltam volna róla. Miután Bobby kioktatta, hogy a bizonyítékot le kellett volna adnia, lement és átadta a tárgyat JP-nek, majd visszatérése után belemerült a munkába, szándékosan kerülve a férfi társaságát. De azért az oktatóm, hogy megmondja, ha valamit nem csinálok jól. És igaza van, jobban kell figyelnem a szabályok betartására, és minden hibámból tanulnom kell… Csak így lehetek kiváló különleges ügynök.

Felállt a kanapéról és a hálószobája felé indult. Tudta, hogy eleget kell pihennie; egy nem kevésbé kimerítő nap elé nézett. És be kell bizonyítanom a csapatnak, de különösen az oktatómnak, hogy ez a botlás egyszeri eset volt, és nálam jobban senki nem alkalmas a számítógépes lány szerepének betöltésére. Amint megismételte magában elhatározását, hogy mindent meg fog tenni, hogy bizonyítsa alkalmasságát, már mély álomba is merült.

Szia Jack! Hol van Tara? – jött be JP másnap az irodába.
- Szia JP! Nem tudom, miért?
- Kitöltöttem a papírokat, de alá kell írnia, hogy ő szedte szét a kütyüt és találta meg az információkat.
- Információkat? – lépett oda Bobby.
- Igen, de olyan gyorsan járt az agya, hogy én még a műszaki résznél lemaradtam.

Ekkor jött be Tara hatalmasat ásítva, de vidáman csillogó szemmel és egy csomó papírt hozott.
- Nos Tara, mit is találtál? – kérdezte Bobby.
- Ezeket – lobogtatta meg a paksamétát és sorban a fiúk kezébe adta. – Híváslista, névlista, címlista. Továbbá kiderítettem, hogy Jake Wilson, a lelőtt biztonsági őr másodállásban magánnyomozó volt. A listák az ő telefonjáról vannak, az volt az, amit a kaszinóban találtam.

- Ez nagyon ügyes! – mosolygott elismerően Jack. – És?
- A legutolsó megbízó egy bizonyos Amelie Warren, innen Washingtonból.
- Cím is van? – kérdezte Bobby.
- Ott van a cetlin – nyomott el megint egy ásítást a lány.

- És, sikerült már életre kelteni a gépedet? – tudakolta oktatója.
- Igen, jobb, mint újkorában. Bár okozott némi fejtörést – válaszolta büszkeséggel a hangjában.
- Akkor megyünk Ms. Warrenhez – szólt a férfi, és pillanatokkal később már mindketten a folyosón voltak.

*

A külvárosban voltak, egy kis kertes ház előtt. A levelesládán fekete szalag lógott és a füvön két napi újság feküdt.
- Szerinted itthon van? – kérdezte Bobby, miközben bekopogott.
- Késő délután van, talán átment valamelyik szomszédhoz – válaszolt Tara, miután a házból nem szűrődött ki zaj. A kis verandán egy asztalka állt két székkel és egy szőnyeg egy színes műanyag játékkal.

- Nem furcsa itt valami? – vonta fel a szemöldökét Bobby.
- De, csak még nem jöttem rá, mi az – tűnődött Tara. - Olyan, mint bárhol máshol, kivéve talán azt a csipogós játékot. Ez az, nincs kutya! – ahogy ezt kimondta, kinyílt az ajtó.

- Jó napot! Amelie Warren? – lépett oda Bobby, de ahogy meglátta a nőt, már nem is tudta, mit akart kérdezni. Az ajtóban egy megtört, üres tekintetű, fekete ruhába öltözött középkorú asszony állt.
- Jó napot! Segíthetek? – kérdezte.
- Üdvözlöm, asszonyom! Az FBI-tól jöttünk, szeretnénk feltenni néhány kérdést – szólt Tara.

- Jöjjenek be! Bár már a kollégáiknak mindent elmondtam.
- Mindent? Mikor keresték önt? – kérdezte Bobby.
- Tegnap. Csak nem újabb kérdés merült fel azóta? Még most sem hiszem el, hogy a lányom öngyilkos lett, ha erről akarnak meggyőzni.

A két ügynök most értette csak meg, mit jelent a fekete szalag és a fekete ruha.
- Részvétünk. De mi nem ezért vagyunk itt. Ismeri ezt a férfit? – mutatott egy képet Tara a zsebkendőt gyűrögető asszonynak.
- Igen, a neve Jake Wilson, magánnyomozó.
- Néhány napja ő is meghalt; egy rablás során lelőtték – szólt Bobby.
- Ó. Tudják, ha nem tudnám, hogy fatális véletlenek igenis vannak, az anyai szívem azt mondaná, a lányom ügye miatt halt meg – adta vissza reszkető kézzel a képet a nő. – Azért fogadtam fel, hogy kiderítse, mi történt a lányommal… És most ő is halott – halkult el a hangja.

Tara-nak hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne törjön ki ő is könnyekben. Pontosan tudta, milyen elveszíteni valakit, aki nagyon közel áll hozzá… Bár már két év telt el azóta, még mindig úgy érezte, meghasad a szíve, ha csak rá gondol.

- Köszönjük, hogy a rendelkezésünkre állt, sokat segített – szólt végül, távozáshoz készülve.
- Örülök, hogy segíthettem… - felelte a nő halkan. – Kérem, találják meg a lányom gyilkosát!
- Megtaláljuk és megkapja méltó büntetését – szólt Bobby, majd Tara-val együtt a kocsi felé indultak. Látta, hogy valami nincs rendben az újoncnál, de nem tudta, megkérdezheti-e, mi a baj. Tara hálás volt, hogy oktatója nem kérdezősködik… úgy érezte, jelen állapotában nem lenne képes értelmesen beszélgetni. Így szótlanul tették meg az utat vissza az irodába.

*

- Srácok! Utánanéztem kicsit az anya kijelentésének – nézett fel az iratokból Lucy. – Szerintem lehet összefüggés a két ügy között.
- És mire alapozod ezt? – tudakolta D.
- Megtudtam, hogy a halott lány, Lizzie Warren körül amolyan örökösödési jogvita volt Mr. Warren halálakor. Most is egy hasonló van folyamatban, csak nincs feltüntetve a felperesek neve…
- De ez még nem jelent semmit – szólt Jack.

- Épp ezért tett meg nekem Myles néhány dolgot – mosolygott a férfira Lucy, míg a többiek csak kajánul vigyorogtak. Nyílt titok volt a csapatban, hogy munkatársaik előbb-utóbb egy párt fognak alkotni, ha így folytatják.
- Mint megtudtuk, Ms. Warren a saját helyzetéhez képest szép örökség várományosa volt – kezdte a titkárnő.
- De Mr. Warren-nek alig volt valamije – vetette ellen Tara.
- De ez a Mr. Warren nem az apa, hanem az anyai nagyapa. Amelie egyedül nevelte Lizzie-t.
- Most ugyanúgy nem értek semmit. Felvilágosítana valaki? – kérte a nő.

- Lizzie Warren-nek nem volt apja. Az anyjával élt – folytatta Lucy. – A per pedig azért volt, mert a nagyapja mindent rájuk hagyott, a saját öccsére viszont semmit és ez nem tetszett a fickónak.
- Aha.
- És azt is hallottam, hogy az az intézet a gazdagok búvóhelye, szóval valami itt nem stimmel – tette hozzá Myles.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Lucy.
- Azt mondtad, megint pénzes per van folyamatban. Mi van, ha a lány apja jelentkezett, aki történetesen tehetősebb és a biztonsági őr tudott erről? Az is lehet, hogy a pasas hamarabb megtudta a halálhírt, mint mi és végzett Wilson-nal.

- De mi oka lenne erre? – tűnődött Tara.
- Pénz. Talán Wilson-nak az örökségből ajánlott pénzt a gyilkos, csak ő nem bizonyult megvesztegethetőnek, így meg kellett ölnie.
- Gyilkos? – kapta fel a fejét Jack.
- Igen, és ha bármelyik mozzanat igaz, már nem lehet baleset vagy öngyilkosság – felelte Myles. - És ha belegondoltok, egy kaszinónak öt millió dollár nem nagy veszteség.
- Vagyis a két ügyet összekapcsolhatjuk – állapította meg Lucy.

- Ez felveti a kérdést, vajon köze van-e dologhoz Ashton-nak is – tűnődött Bobby.
- Valami közük biztos van. Most telefonáltak a rendőrségtől, ezúttal a páncéltermet pakolták ki a kaszinóban – szólt Lucy.
- Akkor itt az ideje ismét meglátogatni a helyszínt. Tara, ismét tanulhatsz valamit – nézett az újoncra Bobby mosolyogva.

- De csak ha nem kell szóba állnom a feleséggel – szólt határozottan Tara.
- Miért? – kérdezte Jack.
- Nyilvánvaló, hogy tetszik neki Bobby, ami rendben is van…
- Tessék? – nézett Myles; Tara, miután rádöbbent, mit mondott, fülig pirult, Bobby pedig öntelten elvigyorodott.

- Valami nincs rendben azzal a nővel, olyan tenyérbemászóan színpadias a viselkedése – fejezte be végül Tara a mondatot a kaján tekintetek kereszttüzében.
- Manning, úgy tűnik, van egy újabb rajongód – húzta el a száját Myles.
- Hagyjátok már békén, nemhogy örülnétek az őszinte véleménynek. Legalább van, aki odafigyel rátok – vetette közbe Lucy.
- Persze elbízni azért nem kell magatokat – mosolyodott el Tara is. – Egyelőre nem érzem szükségét, hogy kezem-lábam törjem miattatok.
- Helyes hozzáállás – szólt közbe D is.

- Szóval, mi is történt? – kérdezte a kaszinóba érve Bobby.
- Valójában nem tudom – válaszolta Ashton. – Behatolásnak semmi nyoma, mégse tud senki semmit.
- Drágám, talán ha az ügynökök is látnák a páncélszekrényt, értenék, mire gondolsz – szólt közbe Sylvia.
- Igazad van, jöjjenek – vezette Bobby-t és Tara-t a páncélteremhez.

- Te jó ég… - tekintett körbe Tara ámulva. Egy rácsos bejárón át óriási páncélozott terembe értek; a polcokon zsetonok, iratok és készpénz álltak össze-vissza túrva. A döbbenet csendjét Bobby telefonjának csörgése törte meg.
- Szia Jack!... Igen…Kösz. Ha végeztünk, megyünk. Tara, megjött a laborjelentés, Lizzie Warren kábítószer-túladagolásban halt meg, ezt a karján lévő szúrásnyomok is igazolni látszanak – mondta halkan az ügynök.
- Nem, az nem lehet! Az én lányom nem volt drogos – jajdult fel Aston.
- A lánya? – nézett értetlenül Tara és Bobby is.

- Igen. Sajnálom, el kellett volna mondanom. De Lisa anyja és én már a terhessége idején megállapodtunk, hogy senkinek sem szólunk a gyermekünkről. Még Sylvia sem tudta. Lisa nem lehetett kábítószerfüggő. Ő is és az édesanyja is rendszeres véradók voltak és büszke volt rá, hogy legutóbb engem is rá tudott venni – emlékezett vissza a férfi szomorú tekintettel. – De erről majd később. Ugye elmondják, amit tudnak?

- Azt hiszem, megtehetjük, de akkor be kell majd jönnie velünk, hogy tisztázzunk néhány dolgot – felelte Tara.
- Rendben. Azért térjünk vissza a biztonsági rendszerhez – szólt a férfi, de ekkor az ő telefonja is megszólalt. – Elnézést, ki kell mennem, itt nem elég a térerő – ment a rácson kívülre, mire hirtelen bezáródott a páncélszekrény ajtaja.

- Na, ez szép! – szólt Bobby. – Most mit csinálunk?
- Ami azt illeti, nekem lenne egy-két ötletem – nézett az ügynökre félre nem érthető pillantással Mrs. Aston és kihívóan közelebb húzódott a férfihoz.
- Nem hiszem, hogy a férje támogatná az ötletet – próbált Bobby eltávolodni.

- Biztosan ki tudják nyitni, csak várnunk kell néhány percet – szólt Tara.
- Elég sok időbe telik, mire a hibát megtalálják – vágta rá Sylvia.
- Tessék? – kérdezett vissza az újonc.
- Hiszen az mindig sok idő – javította ki magát a nő és hirtelen ideges lett.