A reneszánsz - a lovasművészet újrafelfedezése

A reneszánsz kezdetével teljesen megváltozott ez az állapot. Főleg Itáliában lovasiskolák jöttek létre, ahol az ifjú nemes megtanult lovagolni és a lovat kiképezni. A reneszánsz úl életérzése az antik kor és ezzel Xenophón írásainak újrafelfedezéséhez vezetett. A lovaglás most már nem csak harci tevékenység volt, hanem önálló művészet. A tudásnak azon ágává vált, amelyk ülönösen alkalmas volt arra, hogy a nemesember ezen keresztül bizonyíthassa intelligenciáját és ügyességét. A reneszánsz ennél fogva a módszeres lovaglás és ezzel lovas és ló rendszeres kiképzésének kezdeteként értékelhető. A népolyi Grisone az akkori idők egyik leghíresebb lovas akadémiáját alapította meg. Műve: "Ordini di Cavalcare" (1552) alapművé vált, és több nyelvre lefordították. Egész Európából felkeresték, hogy a lovak gyors fordulatait és óriási ugrásait ennél a mesternél tanulják meg. Annak érdekében, hogy megértsük a reneszánsz kor lovasművészetét, ismernünk kell az akkori politikai körülményeket és a korszellemet:

• Egyrészt a machiavellizmus volt Itália meghatározó államformája, vagyis egy morális megfontolások nélküli államforma.
• Másrészt abból indultak ki, hogy a ló különösen intelligens állat, csak nagyon ellenszegülő természetű. A kiképzésénél az volt a cél, hogy ezt az ellenkezést kiirtsák belőle.

A kiképzés módszerei ennek megfelelően inkább durvák és kevésbé beleérzőek voltak. A lovas legfontosabb segédeszközei az éles zablák, az ostor és az éles sarkantyúk voltak. Ehhez az is hozzájárult, hogy a lovas állt a kengyelben, a vastag nyeregpárnák pedig megakadélyozták a ló mozgásának követését. Az összeszedettség kidolgozásának módszerei többek között a lejtőn végzett levád, a lejtőn felfelé való hátraléptetés, valamint az elöl megtartás és a hátulról hozzáhajtás voltak.