Ezeréves létünk ünnepélyén, Az örömnek víg zaja között Ismét eljött a gyásznap, amelyen Kossuth apánk sírba költözött. Akkor egy bús nemzet zokogása Kísérte a legnagyobb magyart, Ki nem halt meg, örökre fog élni, Míg magyar szív dobogása tart.
Most örömzajt fojt el a gyász napja; Nem zavarja azért ünnepünk. Egy ezredév dicső ünnepélyét Nem zavarja, ha mi könnyezünk. Hisz ez a könny nem a bánat könnye, Csak az emlék szent áldozata; Nem keressük »holtak közt az élőt«, Mert hisz él Ő; míg él e haza!
E szent napon nagy szelleme előtt Leborúl az ünneplő magyar, Megcsókolja a szentelt sírhantot, Amely testet, múlandót takar; Könnyeiből új erőt merítve, Megreszketve szólt kérő szava: Áldd meg e hon méltó ünnepélyét, Legyen boldog e szegény haza!
Szilágy, 1896 március 22
Mikor megláttalak, új életre keltem, Kínos élet zordon multját elfeledtem, Megnyílott előttem a bezárult éden, Újra fellobogott elhamvadt reményem. - Rózsaszinű felhők úszkáltak az égen.
Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma, Boldoggá tett szemed bíztató sugára. Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek... ...Rabszolgája lettem csapodár szivének... - Hittem a mosolygó, rózsaszinű égnek.
Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja Kialudt örökre sötét éjszakába'... Komor bánattá vált tündöklő reményem, Fojtogató kínná égő szenvedélyem... - Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.
1896 augusztus 2
Mosolygásnak, kacsintásnak Hittem én még valaha, Nem jött akkor ajkaimra Keserűség dallama, Tündérálom voltál nékem, Életemnek hajnala!
Oh, de borus, oh, de sötét, Vígasztalan a jelen... Ifjúkorom boldogsága Csak kínzó seb szívemen, Égő pokol és kárhozat Az én egész életem!
1897 január 3
A 2. dal megjelent Ady első kötetében, a »Versek«-ben »Láttalak« címen.
Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted, Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged! Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája: Letűnt boldogságom sötét fejfájára.
Oh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek, Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet, Lihegő ajkaim nem átkot szórnának Csak örökre Téged, Téged csókolnának.
Oh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked, Nem törted vón' össze sóvárgó, bús lantom: Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!
Oh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot, Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot: Megtörne a szíved, megtörne a lelked, El nem bírnád soha azt a nagy keservet!
Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága, Fenyeget egy élet sivár éjszakája... Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?... - Verje meg az Isten, ki letépte róla!
1897 április 4
I.
Hajadnak ékét adtad át: Nem boldogít már e virág, Éjszín hajadnak illatárja Már nem bódít el... mindhiába!
Azt a virágot add nekem, Mely ott hervad el kebleden, Én könnyeim öntöm le rája... Ez a virág a hit virága.
II.
Talán nem is a földön jártam: A nőkben tiszta angyalt láttam, Glória volt fejök felett, Ők hozták földre az eget.
Most sétálok a sétatéren, Amennyi szép lány, mind megnézem, De jót egyről sem gondolok - Hiszen csak gyönge nők azok!
III.
Ne félj, kis lány, nem írok már Bús-szerelmes verseket, Már ezután csak a borról, A mámorról verselek.
Mióta kijózanodtam, Megszerettem én a bort, Adieu hát, gyermek-szerelem, Üljük meg reá a tort!
1897 május 16 |
I.
Kivirított, illatozik A jázminfa virága, Nem adok én, mért is adnék Valamit a világra? Beszélhetnek énfelőlem Akármit az emberek: Vétkezik a gerlemadár, Ha párjáért kesereg?
Sírok én is, siratgatom Boldogságom; hiába, Nem fog az már újra nyílni, Mint a jázmin virága. Ha látnátok, mikor könnyem Az arcomon lepereg, Tudom, hogy megsajnálnátok, Gonosz nyelvű emberek.
II.
Nem is olyan rossz az a sors, Amilyennek mondják, A csalódott embereknek Jól viseli gondját: Ha valakit hűtelenül Elhagyott a párja, Vigasztalást mindig talál Jó borban az árva.
III.
Szerelemről, csalódásról Mindig szólt az ének, Amióta szép leányok És poéták élnek. Mert hogyha a szép leányok Hívek lettek volna, - Csendes fészek a boldogság - Nem lenne most annyi költő S annyi rossz, bús nóta.
1897 október 10 |
Temetek, gyászom van, lélekölő gyászom, Temetem elhervadt, boldog ifjuságom, Amennyi örömet nyújtott hébe-hóba, Azt mind belezárom sötét koporsóba... - Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Nincs ember szivében oly keserű bánat, Mint az én szivemben. Elnémítja számat... Itt rebeg ajkamon az utolsó nóta, Aki nekem dalolt lenn a koporsóba - Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Ki fog majd dalolni boldogságról nékem? Ki ad majd szárnyakat a göröngyös élten? Ki ad szent álmokat a rideg valóra?... Minden kincsem ott van, ott a koporsóba - Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Sötét koporsó, bár mindenem elzártad, Szivem szeretni vágy, ne vidd el e vágyat! Szeretni vágy szívem minden kis atomja, Szerelmi vágy nélkül az élet mi volna? - Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Temetek. Temetem éltem ifjuságát, Temetem szívemnek minden édes vágyát. Oh, de megsiratnám - hogyha könnyem volna - Kedves halottaim, ott a koporsóba... - Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
1898 június 26
Hágában konferenciáznak, Párisban helyreállt a csend. Nálunk csak úgy dühöng a béke, Csendes, nyugodt a parlament. A vén világrész vesztét érzi, Minden lecsendesült, nyugodt, Ilyen botrányos békességről A történet még nem tudott.
Észak ködös, fagyos mezőjén Egy nép rabláncban görnyedez, A germánok büszke Cezárja Szabad sziveknek tőrt szegez, A gall hajó hullámban táncol, Egy uj Marseillaise hangja cseng, Kenyeret kér a népek ezre - S mégis dühöng a béke, csend.
Farkasszemet néznek egymással Országok, népek, nemzetek, Ezer törekvés, ezer eszme Igázza le a szellemet; Földrészünkön nagy tisztulás kell, Vihar, mely messze-messzezeng, Harc kell, mely igaz békét szüljön, Mert most hazug a béke, csend!...
1899 június 15
Oroszországban egy vasuti igazgató megtiltotta a tisztviselőknek, hogy Puskin ünnepeltetésében részt vegyenek, mert Puskin nem volt - vasúti tisztviselő.
Dicső poéta, büszke lélek, Tudsz-e mirólunk valamit?... Ohajtod-e megtudni vajjon, E hitvány földön mi van itt?... Megsajnálsz-e néha bennünket, Kik küzdünk, bízunk s álmodunk S a dicsőségről álmodozva Életet, lelket áldozunk.
Tudod-e, hogy a költő sorsa - Mi régen volt - még mindig az - Hiába gyújt fel égi lángot, Leroskad, elvész az igaz. Gúny, megvetés az osztaléka, Lenézi minden kis parány, Vegetáló, tucat-emberhad Irígyli rongyát is talán!...
Száz év után még most sem értnek, Anyégin fennkölt dalnoka! Emlékedet sárral dobálja A korlátoltságnak kora. Lángszellemednek büszke röptét A kor követni képtelen, Filiszteri, dohos büróban Számodra hála nem terem.
Oh, nagy poéta, büszke lélek, Ki gyűlölted a tömeget, Ha új bolygódról letekintesz, Bizonnyal most is megveted... De nekünk a szívünket tépi Ez a hálátlan nemzedék, Mely nyomorultul meggyalázza A Puskin drága, szent nevét!...
1899 július 17
I.
Nem vagyok én mesebeli poéta, Egy-egy nagy mondást nem hiszek vakon... Bizzak, daloljak?... Gyenge remény a, Hogy amit írok, magam olvasom... Nem élek én hazug álom-világot, Amit én érzek, földi és való: Nem boldogít az, hogy a földi pálma Csupán a sírontulra foglaló.
Az élet harca hangol engem dalra, Az ember-állat marja szívemet; Közöttük vágyom én a diadalra, A sír nekem csak nyugvóhely lehet... Mit ér nekem halál után a pálma, Ha míg dalolok, nem hallják dalom: Sivár életért engem nem pótolhat Majd egy babéros, díszes sírhalom!..
II.
Egészen más, búsabb az én regém, Bolond fejjel eszményért éltem én S amig javítni vágytam a világot, Leköptek üres, bomlott fejü bábok... A nadrágom nem volt vasalva nap-nap, Pedig ez kell a világi uraknak. Egy fej, mely hazug törvényekkel él, A legeslegjobb ajánló levél.
III.
Le is tört végképp minden büszkeségem, Jégember lettem, fáradt, elkopott, Nincs eszmény, mely még tettre lelkesítsen, Nem bánom, a világ bármint forog. Még itt vagyok, nyüzsg a világ körültem, Ember kidőlhet, ember újra kezd S mi sok szamárnak oktalan boldogság, Nekem immár elnémitó kereszt!...
1899 augusztus 26 |
Tünedező alkonyvilágnál Olvasgatom a levelet... Tatjána sír, sirat egy titkot, Egy vágyat, amely elveszett. Úgy fáj nekem az, amit ő ír, Könnye az én szivemre hull... ...És mégis, mégis levelének Ujjongok mondhatatlanul...
Kis levelét kibontom százszor... Tatjána sír, gúnytól remeg... Oh, kinyílott szűz leány-álom, Mennyivel tartozom neked!... Tatjána sír... Van még Tatjána, Rajongó lelkű, hófehér, Aki szeret félőn, titokban, Ki szeret - a szerelemért...
Tatjána sír. Siratja titkát, Egy álmot, amely elveszett, Egy titkot, melyet most vallott be S melyet már régen érezek!... Közel voltam a kárhozathoz, Mely felé asszony-kéz dobott - Az ő aggódó lelke volt tán, Amely a szirten átfogott...
Én nem tudom, rózsás az arca, Vagy halvány, sápadt, vértelen. Csak azt tudom, hogy lelke tiszta, Szivében dal van s szerelem... Én Tatjánám, ne félj a gúnytól, Ne sirasd azt a levelet: Megmentetted az én hitetlen, Veszendő, bűnös lelkemet!...
1899 augusztus 30
Ne szóljatok bűnös beszéddel, Istentelenség itt a gúny. Mért rágódtok a hervadhatlan, Az örökké zöld koszorún?... Magatokhoz mért rántjátok le, Ki mindnyájunk közt legnagyobb, Aki felett örök ifjúság, Örök poézis s fény ragyog...
...Az a lány legyen százszor áldott, Aki lelkét ejtette meg, Aki fényes napot varázsolt A csendes, néma est felett. Ne érje gúny a nászok nászát, A sors választott öregét, Ne sértsétek a legutolsó, De talán legcsodásb regét!...
1899 szeptember 1
Az első dal egy lányról szólott. Fehér lány volt, ki félve adta A könnyfakasztó, szűzi csókot.
Aztán más lányról énekeltem... Jéghideg volt mindkettőnk ajka, Fáradtak voltunk mindaketten.
És ismét égtem izzó vágyba'... Feltámadt szívvel bandukoltam, De nem találtam egy leányra...
Most már elhagytak mind az álmok, A dal kihalt, szivem üres lett, Köröttem bor s festett leányok...
1899 szeptember 5
Feledjetek, hisz jól tudtok feledni, Szivetekben már nem gyúl láng soha, Stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák Mit néktek az aradi Golgota?... Bánjátok is, hogy az a tizenhárom Bolondul, balgán, könnyen elveszett?... Borítsátok, borítsátok a fátyolt, Nyomorult módra csak feledjetek!...
De lesz még itt a bosszú órájáig, Lesz még itt szív, mely sohasem feled, Hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést A vértanúknak sírhelye felett. Lesz még itt ünnep, melynek órájában A büntető Igazság karja ver - És büszkén tűzzük azt a híres fátyolt A tizenhármak oszlopára fel.
1899 október 4
Elnézem az őszi rózsát, Bús halottját dérnek-fagynak... Ne higgyetek a mosolygó, Ködöt bontó őszi napnak!
Október egy szeretkező, Flastromos, vén, kacér asszony - Hazug fénnyel azért csábít, Hogy fagyával elhervasszon.
1899 október 19
Halottja van mindannyiunknak, Hisz percről-percre temetünk, Vesztett remény mindenik percünk És gyászmenet az életünk. Sírhantolunk, gyászolunk mindig, Temetkező szolgák vagyunk! - Dobjuk el a tettető álcát: Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek Undorít meg e sárgolyón... Hulló levélt hányszor feledtet A megváltó, a gyilkos ón!... Óh, hányszor kell a sírra néznünk, Hogy vigasztaljuk önmagunk - - Dobjuk el a tettető álcát: Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
1899 november 1
Elhitetem magammal olykor, Hogy sorsom az elődök sorsa. Ha elromolt tüdőm, gerincem, Bejutok én is a sorba. Sok szépet írnak majd felőlem És kapkodni fogják a könyvem, Sőt, hogyha lesz egy kis szerencsém: Síremlékhez juthatok könnyen.
Megtesznek a magyar költészet Korán lefutott csillagának, Ki sok reményt cipelt magával S kiért jogos a könny, a bánat. »Mi lehetett vón' még belőle?...« Majd fogja a riporter írni; Szóval: lesz majd csőstől dicsőség, Nincs hát okom panaszra, sírni...
...De azután eszembe ötlik: Pár kurta sor, mit eddig írtam, Néhány könnycsepp... Milyen kevés ez És fél lábam immár a sírban. Nem olvassák, el is felejtik, Velem együtt hal meg e pár sor; Az életrajzom ennyi lesz csak: Született és meghalt a jámbor...
1899 november 23
Ma tán a béke ünnepelne, A Messiásnak volna napja, Ma mennyé kén' a földnek válni, Hogy megváltóját béfogadja. Ma ugy kén', hogy egymást öleljék Szivükre mind az emberek - De nincs itt hála, nincs itt béke: Beteg a világ, nagy beteg...
Kihült a szív, elszállt a lélek, A vágy, a láng csupán a testé; Heródes minden földi nagyság, S minden igazság a kereszté... Elvesztette magát az ember, Mert lencsén nézi az eget, Megátkozza világra jöttét - Beteg a világ, nagy beteg...
Ember ember ellen csatázik, Mi egyesítsen, nincsen eszme, Rommá dőlt a Messiás háza, Tanítása, erkölcse veszve... Oh, de hogy állattá süllyedjen, Kinek lelke volt, nem lehet!... Hatalmas Ég, új Messiást küldj: Beteg a világ, nagy beteg!...
1899 december 23
Ha van lelked a szakításhoz, Ha van erőd a feledéshez: Szakíts, feledj!... Úgy sem volt az szerelmi mámor, Csak egy szeszély, mit szít a távol. - Isten veled!...
Bolondság volt ez is, mint minden. Silányság volt ez is, mint minden, Álom csupán... S én, aki mindent elvesztettem, Hogy' rohantam e lehetetlen Álom után!...
Befejeztük kis regényünket, Bevégeztem már minden álmom: - Isten veled!... Hogy ki vagyok, tudod Te, édes, S ha van erőd a feledéshez, Szakíts, feledj!...
1899 december 31
Szépséges nagyasszony, Tündére ennek a csodás kis világnak, Ahol élünk gyönge, kicsiny hittel, kedvvel, Birkózunk idegen, dölyfös istenekkel, Vérrel, igazán, itt, csak Téged imádnak, Csak Téged imádnak. E szomorú földből, e vérittas földből, E fáradt világból Te hoztál ki lelket, Bátorságos szívvel csak azóta vallunk Gyermeki szerelmet E szomorú földnek, e vérittas földnek, Ahol fiatalon dőlnek ki a tölgyek S bimbóidejükben hullnak le a rózsák... Oh, mennyi sok emlék, óh, mennyi valóság, Szépséges nagyasszony, mennyit sírtál értünk S mennyit mosolyogtál, Mintha e fáradt, bús édes kis világnak A tündére volnál, Jóságos tündérünk, A mi magyar vérünk, a mi tisztább vérünk. Talán soká, egyszer az lesz ez a fajta, Amivé ez a szent, buja föld akarta S akarja szent, termő tavaszokkor tenni: Fogunk mi még hinni, fogunk mi szeretni S nótás, szent asszonyról fog szólni az ének: Valánk egy időben bús, fáradt szegények S jött közénk egy asszony, - Soha igazabbat, soha jobbat, szebbet! - Oh, be nagyon kellett, Oh, be nagyon kellett ez a csoda-asszony, Hogy ebből a földből életet fakasszon S magyar legyen értünk, Szépséges nagyasszony, Mi szent magyar vérünk, a mi tisztább vérünk: Ha itt több lesz a vér, ha itt több lesz a hit, Teáltalad élünk, Ezer év mulva is Terólad mesélünk!...
1903 március 31
Ugy járok az azúr parton, Mint királyfi... Azaz pardon: Mint új rangu magyar báró, Pénzözönben, fényözönben Nyakig járó.
Meg is ismer tán a tenger: Sápadt ember, álom ember, A vagyona néhány nóta S ez is nyomja egy bizonyos Idő óta.
Így van, így van... Ezt se költöm... Odahaza, magyar földön Kelletlen a régi fajta, Új tábor van rangra, pénzre, Könyvre, dalra...
Ki itt jár az azúr parton, Azt sem tudja, merre tartson, Nem új magyar s nem is báró: Régi magyar, ennélfogva Világ-járó...
1904 október 20
Valaki (szeme lélekbontó) Kérdett valamit s így feleltem: - Ez a pánteon akkor épült, Mikor örvényben élt a lelkem, Amikor még deszka-királynők Koronázták meg minden álmom... Ne féljen, édes, nem lesz többé Ilyen bolond véráradásom. Nem kerüli lelkem az örvényt Ma sem, ha a vágy odavonja, Minden csatázó léleknek van Egy masztiksz-szagu panteonja, De az enyém nehéz, vasajtós, Vashomlokára odavésve: Meg nem nyilik, mert becsapódott Valamikor, anno: Irénke...
Valaki (szeme könnyet ontó) Sóhajtva, búsan ennyit mondott:
- Maguk hozzánk akkor kerülnek, Ha már nem vadak, nem bolondok... Amíg örvénybe tudnak szállni, Hiába intünk mi utánuk, Deszkakirálynők koronáját Ragyogja be a legszebb álmuk. Amikor már reánk kerül sor, Pogány, lázongó vérük lomha, Mindegyiküknek megtelt immár A maga kisded panteonja...
...Mért rabolnak ott meg bennünket? Mért szomjasak ott annyi vérre? - Oh, boldog örvény!... Maga ott járt Valamikor... Boldog Irénke...
1904 november 17
A dolog nagyon egyszerű, Nekünk egy bölcs úr így beszélte: »A cári ágyú bús nagyon, Mert Napkeleten szégyen érte. Máskor, ha szólt, rengett a Föld, És gőgösen zúgott a Néva, Most, ha bömböl, leszegezik S ki is kacagják néha-néha. A cári ágyú így dohog: - Mért visztek engem Napkeletre? Az orosz ágyúnak ma már Csak itthon van ereje, kedve, Gyujtsatok a szívembe itt, Hol a céltábla nem japáni, Próbálgassátok sűrüen: Meglássátok, fogok találni!...
»-y.«
Budapesti Napló, 1905 január 22
[*] Bizonyosra vehető, hogy e vers Adytól van. A "gőgösen zúgott a Néva" nagyon adysan hangzik s a cím is Ady-gyanús. A célzások az orosz-japán háborúra s az oroszországi belső zavarokra vonatkoznak.
Volt egyszer egy hajó, Tarka népű bárka, Szél-bali özönvíz Omlott, csapott rája - Mokra s kuruc mennykő Tüzét mind ráhordta, Noé bárkájának Címezte, csufolta.
Hajh, hajh! Hol e hajó? Tréfás kedvű átok: Most a bal-vizeken Keres Ararátot. A régi bárkának Férgesét kiszedte S még tarkább sereggel Száguld vad vizekre.
Negyvennyolcas tigris És disszidens fóka, Éjszakai bagoly És nemzeti róka, Szárnyaló turulok És csökönyös rákok, Ilyen Noé-bárkát Tán Noé se látott.
Rajt' a szőlő-tő is, Negyvennyolcas tőke, (Régi, nemes nektárt Kapunk-e még tőle?) Kossuth-Noé viszi Vadvizeken át is, Hajh, de kár, hogy viszi A filoxerát is.
»-y.«
Budapesti Napló, 1905 január 25
[*] Ez a vers is ugyanazzal a betűjelzéssel jelent meg, mint az előző s minden valószínűség szerint Ady-vers. A célzások a zagyva összetételű elvtelen koalícióra és Kossuth Ferencre vonatkoznak.
Nagy, lelketlen hűhótokon Legyen eggyel több ének: Ím, itt a dal, ím, itt a dal, Oh, márciusi vének.
Nos, agg rímek, feszüljetek Semmiséges magasra: Ki gondol itt, ki gondol itt Becsületes tavaszra?
Volt itt tavasz valamikor, Itt egyszer tüzek égtek, Nem éltek itt, nem éltek itt Örökkön bárgyu vének.
Vörös volt itt a büszke szín, Tüzes, magyar sugárzás, Forradalom, forradalom, Bíboros eszme-párzás.
Új mámoroknak tűz-leve Volt, amit akkor ittak, Ti pocsolyát, ti pocsolyát, Vén márciusi ifjak.
A trágyadombon nyit virág, Korhadt fát gyújt a szikra, Itt csupa mult, itt csupa mult A lelkek álma, titka.
Vén, álmos kenyér-bakterek Kántálnak itt az éjben És álmosan és álmosan Zendül a bamba éljen.
Senki sem tudja, mit akar, Mit akarhat, mit várhat. Ki érti itt, ki érti itt A tavaszi csodákat?
Törjetek ránk, vad ifjuság, Cikkázó csoda-rémek, Reszkessenek, reszkessenek A márciusi vének.
Kérődzni lomhán, nyálasan, Ez tán az ökrök dolga, Ha nincs magunknak tavaszunk, Pusztuljunk a pokolba.
1905 március 15
Télen a büszke Nyári leányok, Hideg leányok Nyomába űznek Engem az álmok. Hiába hívnak A forró, csúnya, Téli leányok. Csóktalan ajkkal Egyedül járok, Muló Májustól, Nyiló Májusig, Csókok haváig. Vágyva, keresve Egyedül járok. És jő a Május, A tarka blúzos, Világos blúzos Május jő egyre És én hiába Várok a szebbre, Mert szépek egyig Májusi blúzban. Május: a végzet, A téli leány Mind nyári leány S mind, mind Igézet. És rám se néznek. Nekem hidegek, Másoknak forrók, Másoknak szépek. (Oh, másoké e Szép, tarka blúzos, Kegyetlen Május, Oh, másoké e Szép, tarka blúzos Szerelmes Élet, Nagyszerü Élet...)
1905 május 7
Heine sírjánál ma éjfélkor Fehér paripa nyihog, Zörgő csontos gazdáját várja: Henrik úr lovagolni fog.
Páris felett száll. Csörgő sapkás, Szent Páris kacag és mulat, Mint akkor, amikor temették Vitézlő Henrik urat.
Vágtat némán jó Heine Henrik, Tetszik neki a dolog, Rossz gerincével táncokat lejt És Párisra lemosolyog.
Dalokat hall és könnyeket sejt, Lány hull ifjú karjaiba S viszi tovább Henrik úr vázát A hófehér paripa.
Keserű levében a vén Föld No, lám, most is úgy forog, Miként ezelőtt ötven évvel És Heine Henrik mosolyog.
A nap lemegy és feljön ismét, A lángész most is nagy szamár, Ősz után rendszerint a tél jön És a tavaszra nyár.
Csalnak a nők ma is, mint máskor S mi férfiak is csalunk És mégis legnagyobb erényünk, Hogy szeretünk és meghalunk.
A Rang s a Pénz ma is csak bárgyú És hinni ma is bajos, Parfümöt még Nietzsche sem izzadt S a tömeg ma sem illatos.
Egész világot benyargalja. Egy óra. Tovább nem mehet. De Germániát elkerülte S nem látott németeket.
Leszáll a fehér paripáról, Fáradt szegény Henrik úr, Áttekint a Zola sírjára És hull a könnye, hullva hull.
Se nem pogány, se nem keresztyén, Ma is csak kerge a világ. »Szunnyadjunk még vagy ötven évig, Aludjunk. Jó éjszakát.«
Üreges szemét veti búsan S átnéz országok felett: »Milyen szép lehet Németország, Milyen nagy és nemes lehet.«
»Várnak reám. Hívnak. Szeretnek És dalolják minden dalom...« Egy óra. Ásít koszorútlan És kacag a sírhalom.
Budapesti Napló, 1906 február 16
Jó lesz, ugye, hogyha nem írok E rímes könyvbe még új rímet, sokat? Ugy-e, mi ketten értjük egymást: Fáradtak, könnyesek, jók, bolondosak? Megöltünk ezer bús nótát már. Megölni való lesz még áldozat? Sorsunk nézzük, ha egymást nézzük mi: Fáradtak, könnyesek, jók, bolondosak. Ugy-e, megtartjuk mi majd egymást, Ha nem irok s nem ölök már dalt, Csak alszom mélyen, mosolygón sokat.
Kolozsvár, 1906 március
Ezek a Halál ritmusára Készült, nyugtalan dalok: Magának, Paula, ezeknél Vígabbakat akarok. Nagy, eleven, pogány nótákat Vagy boldogan csendeseket: Szeretném boldognak látni, Akiket szeretek.
Kolozsvár, 1906 március |