A táncművészet______________
A mai magyar táncművészeti élet sokarcú, gazdag világában hármas felosztás segíthet eligazodni. A felosztás úgyszólván adja magát, ha a művészek lábára pillantunk. Spicc-cipő, csizma és mezítláb – klasszikus, néptánc és modern tánc a három nagy kör, melybe a nagyszámú, működését tekintve igen sokféle hazai társulat csoportosítható. Magyarországon a balettművészet több mint kétszáz éves múlttal rendelkezik. Már a XVIII. században rendszeresen tartottak balettelőadásokat a főúri kastélyok színházaiban. A XIX. században társulatok alakultak, amelyek országszerte és külföldön is felléptek, majd nemsokára állandó otthonra találtak a Nemzeti Játékszín és a Pesti Magyar Színház színpadain. Az igazi fordulat 1884-ben következett be. Ekkor nyílt meg a budapesti Operaház, amely a magyar balettművészet központja lett. Bár Magyarországon napjainkban már több kiváló balettegyüttes működik, a Magyar Állami Operaház balettegyüttese, a Magyar Nemzeti Balett jelenleg is az ország első számú együttese, és - nem túlzás állítani - az európai balettművészet egyik fellegvára. Az 1884-ben működő operaházi balettegyüttes nem sokban hasonlított a maihoz. A balettkar hatvan főből állt: harminc kartáncosnőből és harminc rendszeresen szereplő balettnövendékből. Élükön két olasz és négy magyar szólista állt. Az eddig felsoroltak kivétel nélkül nők - a megnyíló Operaháznak egyetlen egy, Milánóból szerződtetett férfitáncosa volt. A budapesti balettművészet fejlődésének kezdeti évtizedeit három lényeges tényező határozta meg. A tánctechnikára és a képzésre az olasz iskola volt kiemelkedő hatással, a színpadi ízlés alakulásában a közeli Bécs volt a minta, és mindemellett - a kezdetektől fogva - erős igény jelentkezett a magyar nemzeti táncművészet kialakítására... |