Másnapra viszont semmi nem lett jobb. Sőt, ami azt illeti, még az előző esti produkciómnál is rosszabb volt az eredményem. Kétségbeesetten próbáltam visszaverni a legegyszerűbb átkokat és végrehajtani a kezdő szintű bűbájokat, de a teljesítményem egyenlő volt a Roxfort Expresszen utazó, beosztásra váró gólyákkal. És ezt most már nem lehetett ráfogni a kimerültségre!
Így történt, hogy reggel nyolckor csoportostul rontottunk be a gyengélkedőre ahelyett, hogy bűbájtanon lettünk volna. Ott aztán egymás szavába vágva próbáltuk elmagyarázni a problémámat.

- Értem – mondta gondterhelten Madam Pomfrey, miután nyolc szólamban meghallgatta a történetet. – Hmm… hát ez igazán különös. Hogy valakit egyik napról a másikra elhagyjon a varázsereje…! Nos, ami azt illeti, hallottam már nem egy ilyen esetről, bár én magam még sosem láttam. Viszont általában az idős, beteg, legyengült varázslóknál szokott előfordulni, akik már a halálukon vannak, és a gyufaszál tűvé változtatása is megterhelő számukra.
- De persze te nem vagy a halálodon! – fűzte hozzá gyorsan, mikor észrevette, mennyire elsápadtunk. – Valószínű, hogy itt valami más a probléma. Feküdj le az egyik ágyra, én szólok Dumbledore professzornak! – azzal elszaladt, hogy értesítse az igazgatót.

Félóra alatt szinte az egész tanári kar megfordult a szobámban. McGalagony a Szent Mungónak, sőt, még Ollivander úrnak is küldött egy sürgős baglyot, hogy amint tud, jöjjön ide, hátha a pálcámmal van gond. Bár ez már csak egy halvány reménysugár volt, mert mindenki pálcáját kipróbáltam már, aki körülöttem állt – még az igazgatóét is –, de vörös-arany szikrázáson kívül semmi sem történt. Én még tovább is próbálkoztam volna, de Madam Pomfrey összegyűjtötte és elzárta az összes varázspálcát a nővérszobában, mondván, hogy csak felidegesítem magam.
Viszont még mindig nem tudták, mi lehet a bajom. Csak találgattak, de azok is elég képtelen elméletek voltak. Például, hogy nem ért-e dementortámadás? Mert ugye a dementorok az örömmel együtt kiszívják a varázserőt is. Mindenki tanácstalanul állt fölöttem, mivel arról még senki sem hallott, hogy egy teljesen egészséges, fiatal lányból hirtelen kiszálljon a mágia.

Úgy tizenegy körül aztán Kelly is megjelent, hogy Madam Pomfrey megvizsgálja, és miután megtudta, hogy mi történt velem, ő is ott maradt. Amíg a javasasszony vizsgálgatta, addig én a pálcájával próbáltam bűvészkedni, ami megúszta a begyűjtést, de miután McGalagony professzor – akinek már így is pattanásig feszültek az idegei – meglátta, hogy mit csinálok, kikapta a kezemből és a sarokba vágta, majd nyugtalanul a falon lévő órára nézett.
- Mikor jönnek már, Albus? – kérdezte fel-le járkálva.
- Bizonyára hamarosan itt lesznek – felelte nyugodtan. – Kérem, üljön le, Minerva!
McGalagony professzor mérges pillantást vetett a nyugodt, idős férfira, majd helyet foglalt az ágyammal szemben álló széken.
- Hogy érzi magát, Jessica? – kérdezte hunyorogva Dumbledore.
- Nagyszerűen – feleltem kissé hisztérikus hangon, ugyanis McGalagony feszültsége rám is átragadt. – Soha jobban!
- Remek– mondta derűsen, és az ablakhoz sétált. – Áh, már meg is érkeztek! Megyek, fogadom őket! – Aztán lassan, az iskola indulóját dudorászva kisétált az ajtón. Jó, hogy legalább ő nyugodt tud maradni ebben a helyzetben. Mondjuk, ettől én csak még idegesebb lettem.

Ollivanderrel együtt egy magas, sovány, kecskeszakállas varázsló és egy alacsony, kövérkés, szigorú küllemű gyógyító is érkezett. Előbbi McGalagonnyal és az igazgatóval lépett be az ajtón, az utóbbi pedig engem kérdezgetett. Ollivander eközben a pálcámat vizsgálgatta.
- Ért valamilyen lelki trauma mostanában? – kérdezte a gyógyító, aki Miss Earther néven mutatkozott be. – Haláleset, válás esetleg szakítás?
- Nem – feleltem rövid gondolkozás után.
- Rendben – felelte, és miután leült McGalagony megüresedett helyére, feljegyzett valamit a közében tartott jegyzettömbre. – Testi sérülés?
- Hát az már annál több! – néztem Jamesre, aki Lily és Sirius között foglalt helyet.
- Öhm… hát ebben a tanévben nem olyan sok… néhány kviddicsbaleset – felelte zavartan.
- És egy asztaltámadás – fűzte hozzá Sirius.
Miss Earther kérdőn felhúzta a szemöldökét, de nem kommentálta a hallottakat.
- És régebbről? – kérdezte.
- Hát, sorolhatnám! – sóhajtottam. – Fogalmazzunk úgy, hogy kissé problémás gyerek voltam. Csonttörések, agyrázkódás, néhány csúnya átok, mérgezés meg ilyenek…
- Meg ilyenek… hmm, értem – mondta, és kipipált valamit. – Szeretnék elbeszélgetni a szüleiddel is.
- Hét éve meghaltak, Walburga Black lett a gyámunk – mondta Kelly, mire Siriusszal bólintottunk.
- Sajnálom – válaszolta a gyógyító, bár azt nem tudom, hogy a szüleink halálára, vagy a gyámválasztásra értette. – Szóval Blackék – mondta hümmögve. – Nos, az igazgató úr beleegyezett, hogy ellátogass a Szent Mungóba egy kisebb kivizsgálás céljából. Csak hogy megbizonyosodjunk róla, hogy nem valamelyik „baleseted” következménye, és hogy nem ért-e valamilyen károsodás. Meg persze néhány más vizsgálatot is elvégeznénk. Ott hozzáértőbb kezek között lennél.
Madam Pomfrey ezt hallva idegesen felkapta a fejét.
- Ezt meg hogy értette? – kérdezte élesen.
- Elnézést, rosszul fogalmaztam – mondta hideg mosollyal Miss Earther. – Úgy értettem, olyan gyógyítók foglalkoznának vele, akik komolyabb problémákra szakosodtak.
- Szóval ön azt gondolja, hogy egy iskolában gyógyítani – ahol tinédzser korú gyerekek vannak – nem kell tudás? – kérdezte Madam Pomfrey felháborodástól remegő hangon.
A gyógyító már épp válaszolt volna, de Dumbledore beléfojtotta a szót.
- Hölgyeim – emelte fel a kezét derűsen –, kérem, ne vitatkozzanak! Foglalkozzunk inkább a betegünkkel!

Ezek után aránylag simán zajlott minden. Igaz, Madam Pomfrey sértődötten bevonult a nővérszobába, mondván, hogy semmi hasznát nem veszik, csak útban lenne.
A gyógyító még hosszan faggatott a kortörténetemről, én pedig jól nevelten válaszolgattam. Igaz némelyik kérdése eléggé hmm… zavarbaejtő volt.
Claudia a beszámolóm után hitetlenkedve nézett rám, ugyanis voltak olyan esetek, amiket még ők sem tudtak, ugyanis az érdekes részek az életemben akkor történtek, miután összevesztem a Tekergőkkel és mielőtt barátnők lettünk a lányokkal. Egyszóval igen érdekes részletek derültek ki a szerelmi életemről!
James ezalatt az elfojtott nevetéstől rázkódott a székén, egészen addig, amíg McGalagony rá nem reccsent, hogy ha nem tud a korának megfelelően viselkedni, akkor nyugodtan elmehet, a dupla jóslástan órájára még beér, és így nem zavarja a vizsgálatot sem.
Ezután szerencsére ejtettük a témát, és a vallatásnak is hamarosan vége lett.

- Most szeretném, ha összepakolnál néhány fontosabb holmit – mondta a gyógyító, és eltette a jegyzettömbjét. – Valószínű, hogy bent kell maradnod az ispotályban néhány napra.
- Rendben – bólintottam, és lemásztam az ágyról. A szívem erősen dobogott a torkomban. Mi van, ha ez valami gyógyíthatatlan betegség miatt van? Vagy az is lehet, hogy kvibli lettem! Már nem tudnék varázslat nélkül élni! Mihez kezdenék én a mugli világban? Hisz még az iskolát sem jártam ki!
Efféle gondolatok cikáztak az agyamban, és bizonyára kiült a félelem az arcomra, mert Sirius odasétált mellém, és magához szorított.
- Nem lesz semmi baj, meglátod! – súgta a fülembe, miközben a hajamat simogatta. – Egy-kettőre rendbe jössz!
- Remélem – mondtam remegő hangon, és a mellkasába fúrtam az arcomat.
- Gyere, segítek pakolni! – Adott egy puszit a homlokomra, és sóhajtott egyet. – Minden rendben lesz!
- Én addig küldök egy baglyot Mrs Blacknek – mondta Dumbledore. – Értesítem a történtekről, és megmondom, hogy hol keressen!
- Fölösleges – legyintettem –, úgysem érdekli, hogy mi történik velem, és már egyébként is elköltöztem a Black házból!
- Igazán, hová? – érdeklődött az igazgató.
- Siriushoz Godric’s Hollow-ba – feleltem.
- Godric’s Hollow-ba? – kérdezte tűnődve Dumbledore. – Érdekes… Mindenesetre én azért mégis írok Mrs Blacknek!
Megvontam a vállam, hogy nekem mindegy, aztán Siriusszal és a többiekkel elhagytuk a gyengélkedőt.

Egy órával később már a vadkanokkal díszített kovácsoltvas kapu előtt álltunk Miss Eartherrel és McGalagony professzorral, aki úgy döntött, elkísér minket a Mungóba. Lily, Sirius, Dumbledore és a többiek a birtokról figyeltek minket.
- Társas hoppanálással megyünk – közölte Miss Earther. – Jelen helyzetben jobb, ha nem egyedül próbálja!
- Rendben – mondtam, és megfogtam McGalagony felém nyújtott kezét. Utoljára még visszanéztem a hidegben ácsorgó barátaimra. Mindannyian biztatóan mosolyogtak felém, de az arcukon látszott az aggodalom.
- Nyugi, még visszajövök! – mosolyogtam vissza, aztán a két nővel együtt megpördültem a sarkamon és már jött is a hoppanálásnál szokásos érzés, mintha egy gumicsőbe gyömöszöltek volna bele.

Egy forgalmas utcára érkeztünk. Emberek siettek el mellettünk, akiknek fel sem tűnt három, a semmiből hirtelen előbukkanó hosszú, sötét boszorkánytalárba öltözött nő. Az úton hatalmas autósor torlódott fel, némelyik tulajdonosa idegesen dudált vagy kiabált az előttük lévőknek.
- Menjünk! – szólt McGalagony, és elhúzott a veszekedő muglik közeléből.
Megfordultunk és egy nagy vöröstéglás épület előtt találtuk magunkat, melyen egy cégtábla lógott a Purgall & Metell Ltd. névvel. Az áruház kirakatában parókás babák álltak felöltöztetve, már nem éppen divatos ruhákban. Látszott rajtuk, hogy az üzletvezetőknek jobb dolguk is van a takarításnál, ugyanis vastag porréteg fedte be a bábukat. A bejáraton egyszerű tábla hirdette: Felújítás miatt zárva.
Sikerült pont a Szent Mungó elé hoppanálnunk.
Miss Earther az egyik kirakathoz vezetett, ahol egy csúnya, zöld nejlonruhás baba állt. A gyógyító közel lépett a kirakathoz, és halkan beszélni kezdett a babához:
- Rosanna Earther vagyok, a Szent Mungó gyógyítója. Velem van egy beteg, Jessica Brave és a kísérője, Minerva McGalagony.
A baba bólintott, Miss Earther pedig belépett a kirakatüvegbe és köddé vált.
- Menjünk – mondta McGalagony, és az üveg felé terelt.
Egyszerre léptünk be a kirakatba, és jött is az érzés, mintha egy vízesésben állnék. A Szent Mungó túlzsúfolt bejárati csarnokába érkeztünk. Mindenhol citruszöld ruhás gyógyítók álltak, akik a betegek adatait jegyezték fel a karjukon lévő írótáblára.
Időközben odasétáltunk Miss Eartherhez, aki egy szikár, kopaszodó, pápaszemes gyógyítóval beszélgetett.
- Szóval ő lenne az – mondta, mikor odaértünk. – Richard Verlerd vagyok – mutatkozott be -, én foglalkozom az ismeretlen varázslat okozta sérülésekkel és a megmagyarázhatatlan betegségekkel.
- Jessica Brave – ráztam meg a kinyújtott jobbját –, nagyon örülök!
- Sajnos nem tudunk neked külön szobát adni, amíg itt tartózkodsz, de a szobatársaiddal szerintem meg fogjátok kedvelni egymást, úgyhogy azt hiszem, nem lesz gond – monda, miközben egy lépcső felé mentünk. Én csak némán bólintottam. – Persze, reméljük, nem kell sokáig itt maradnod, és minél előbb rájövünk, hogy mi a probléma.
Ismét bólintottam. Mit tudtam volna mondani? Ettől a helytől egyébként is a hideg rázott, mivel elég sokszor voltam már itt, és nem csak egy kis hőemelkedés miatt. Utoljára ötödikben kellett behozni, amikor Regulus „viccből” hígítatlan furunkulagennyet öntött a tusfürdős flakonomba. Kihasználta, hogy épp akkor voltam megfázva, így nem éreztem a szagokat sem. Persze pár másodperc alatt rájöttem, mi történt, de akkor már késő volt: mindkét kezem és a mellkasom teljesen felhólyagosodott. Hát igen, voltak ilyen „aranyos” húzásai.

A negyedik emeleten álltunk meg, a Varázslati traumák osztályán. Itt még nem jártam egyszer sem. A folyosó két oldalán ajtók nyíltak egy-egy kórterembe. Mr Verlerd a legtávolabbi teremhez vezetett minket. Az ajtó üvege függönnyel volt eltakarva, így nem lehetett belátni. A férfi kinyitotta, és beterelt minket. A fülemet rögtön hangos ricsaj csapta meg: kiabálás, visítás és hangos gyereksírás egyvelege. Az aprócska szobába hat ember zsúfolódott be, és még nem számoltam magunkat. Így már eléggé szűkösen voltunk odabent. Én gyorsan vissza is hátráltam a biztonságos folyosóra.

- Charlie, ha még egyszer ezt műveled, esküszöm, hogy ha hazamegyek, kint alszol a tyúkokkal! – kiabálta az egyik ágyból egy hosszú, vörös hajú, húsz-huszonöt év körüli fiatal nő. – Nézd meg, hogy ráijesztettél az öcsédre! – mutatott az ölében ülő talán kétéves, szintén vörös hajú, szemüveges kisfiúra.
- Bocsánat, anya – mondta bűnbánóan az ágy előtt álló fiú, de mikor anyja épp a kicsit vigasztalta, jól láthatóan összevigyorgott a nála alig idősebb bátyjával.
- Arthur, te nem mondasz semmit? – nézett szemrehányóan a nő a mellette álló magas, vékony, szemüveges férfira, aki valószínűleg a férje lehetett.
- Öhm… nos igen – felelte az zavartan. –, anyádnak igaza van, Charlie, ez rossz vicc volt!
- Ennyi? – kérdezte élesen a nő, majd újra a fiaihoz fordult. – Kérem a sárkányt, Charlie!
A kisfiú döbbenten nézett az édesanyjára, és védelmezőn magához szorította a kezében tartott, kissé már elrongyosodott játéksárkányt.
- Mi… mit akarsz vele csinálni? – kérdezte ijedten, és még jobban magához ölelte a játékát.
- Csak elteszem addig, amíg nem látom, hogy megbántad a dolgot! – mondta a nő, és a kezét nyújtotta a sárkányért.
- De, anya – kelt öccse védelmére a legidősebb fiú –, az a kedvence és…
- Annak örülj, Bill Weasley, hogy nem veszem el a te játékaidat is! – fojtotta bele a szót a nő. – Ugyanis nem hiszem, hogy Charlie egyedül tervezte el, hogy élővé változtatja a játéksárkányát!
A kisfiú elpirult és némán visszaült az ágyra.
- Jobb, ha odaadod neki! – morogta oda az öccsének, aki most tett néhány félénk lépést az anyja felé, és átnyújtotta neki a kis játékát.
- Sajnálom, Percy – mondta, most tényleg őszintén a könnyes arcú öccsének –, nem akartalak megijeszteni.
A kisfiú bólintott, majd megtörölgette a szemeit.
- Rendben van, most már ne sírj, kicsim! – adott egy puszit a gyerek feje búbjára a nő. – Menjetek, vegyetek apával valami finomat a büfében indulás előtt!
A kicsi lekászálódott az ágyról, majd az apjával együtt kiléptek az ajtón.
- Csókolom – köszönt illedelmesen a fiú, mikor észrevett az ajtó mellett.
Gyorsan rámosolyogtam a gyerekre, és bementem a szobába.
- Molly – szólította meg a nőt Mr Verlerd, aki láthatólag nem akart beleszólni a vörös hajú család dolgába. Lehet, attól félt, hogy a nő őt is legorombítaná –, érkezett egy új szobatársa, Jessica.
- Hello! – köszöntem.
- Szia, Molly Weasley vagyok, nagyon örülök!
- Szintén! – bólintottam.
- Jessica, Molly és Amelia lesznek a szobatársai, amíg itt lesz! – mutatott a sarokban álló ágy felé, ahol egy ötéves forma, barna hajú, kékeszöld szemű kislány feküdt. Az ágy végében ott ült a kisebb Weasley fiú, aki láthatólag azzal küzdött, hogy ne sírja el magát a lány jelenlétében. Valószínűleg az előbbi balhé is azért tört ki, hogy felhívja magára a kislány figyelmét, mintsem, hogy megijessze az öccsét. Erre muszáj volt elmosolyodnom.
- Sziasztok! – köszöntem ismét.
- Jessica, az lesz a te ágyad – mutatott a kislány melletti ágyra, amelyet most az idősebb fiú foglalt el. Anyja szigorú pillantására viszont gyorsan leugrott róla, és sietve kisimította a lepedőt.
- Elnézést! – kért bocsánatot lángoló arccal, és gyorsan átsietett a másik oldalra az anyjához.
- Semmi gond! – mosolyogtam, és ledobtam a táskámat az ágyra.
- Rendben, akkor mi most megyünk – mondta Mr Verlerd. – Rendezkedj be, utána pedig kezdődhetnek a vizsgálatok.
A két gyógyító távozott, én pedig ottmaradtam McGalagonnyal és a többiekkel.
- Jessica, most ne foglalkozzon az iskolai dolgokkal – mondta a tanárnő, és leült az ágyam szélére. – A minisztériumba is beszóltunk már, és indokolt esetben lehet halasztást kérni a RAVASZ letételekor. El tudjuk intézni, hogy akkor vizsgázzon, amikor már helyrejött.
- És ha sosem fogok helyrejönni? – kérdeztem meg azt, ami a legjobban izgatott, megítélésem szerint már túl kétségbeesett hangon.
- Ne aggódjon, helyre fog jönni – mondta biztatóan. – Viszont most vissza kell mennem, de majd minden nap meglátogatja valaki.
- Rendben, köszönöm – mosolyogtam hálásan.
- Viszlát!
- Viszlát!
Megvártam, amíg McGalagony kimegy, majd egy fáradt nyögéssel hátravetettem magam az ágyon, de nem pihenhettem tovább.
- Téged is megtámadtak a halálfalók? – kérdezte egy kis hang mellőlem.
Bill Weasley állt mellettem és érdeklődve nézett rám. Felültem, de Mollyt nem találtam az ágyában.
- Nem – mondtam meglepetten.
- Akkor te miért vagy itt? – faggatott tovább a kiskölyök. – Minket megtámadtak a régi házunkban. Le is égett az egész. De apáék azt mondták, hogy az új házban lehet saját szobám!
- Oh, sajnálom! – mondtam még mindig zavartan.
- Miért? – értetlenkedett a gyerek meglepetten. – Én szeretnék saját szobát!
- Oh, nem azt… a saját szoba nagyon jó dolog…
- Igen, tele fogom ragasztani kviddicsposzterekkel az egészet! – mondta lelkesen. – Már alig várom!
- Felőlem, ha a szüleid megengedik…
- Neked is van?
- Mi? – kérdeztem értetlenül. Kezdett kissé fárasztani a fiú.
- Van saját szobád?
- Mi… öh persze.
- És barátod is van?
- Hogy? – kérdeztem vissza. Mit akar ez a gyerek?
- Barátod. Mert, hogy elég csinos vagy, ebből gondolom! – magyarázkodott vörösödve.
- Oh… öh… köszönöm! – válaszoltam meglepetten.
- Szóval, van barátod? Mert, ha nincs, én…
- Bill! – harsant fel Molly hangja, aki időközben visszafeküdt az ágyába. – Ne zaklasd Jessicát!
- De én csak azt…
- Bill!
- Jól van, na! Bocsánat – motyogta, és visszasétált az anyjához.
- Ne haragudj – szabadokozott Molly –, most abban a korban van, hogy mindent kimond, amit gondol!
- Semmi gond! – mondtam gyorsan, és hozzáláttam a pakoláshoz.
Tíz perc múlva visszatért a másik két Weasley családtag is, így újra megtelt az apró szoba. Velük is megismerkedtem, aztán Arthur felpakolta a három gyereket, és távoztak. Így a kis szoba sokkal nagyobbnak és csöndesebbnek tűnt. Csak ekkor sikerült észrevennem Molly nagy pocakját is, amit eddig a nagy tömegtől nem láttam, és ez elárulta, hogy a Weasley-família hamarosan bővülni fog.
- Hetedik hónap – mondta mosolyogva, amikor meglátta, hogy a hasát nézem. – Nem terveztünk több gyereket, de még csak fel sem merült bennünk, hogy elvetetnénk.
- Gratulálok! És fiú vagy lány lesz? – kérdeztem.
- Nem tudom, majd ha megszületnek, kiderül – nevette –, mivelhogy ketten vannak!
- Húha, öt gyerek! – álmélkodtam. – Nem semmi!
- Hát igen! Azért a három kis ördögfióka után jó lenne, ha lányok lennének. Bele se merek gondolni, mit művelne öt fiú! – nevetett fel újra. – Mindenesetre még áprilisig várhatok, addig pedig itt kell maradnom. De Bill már biztos mesélte.
- A halálfalókat? Igen, nagyon sajnálom – bólintottam, és lehervadt az arcomról a mosoly. – A szüleimmel is ők végeztek még kiskoromban.
- Ránk is ránk támadtak, én is azért vagyok itt, mert eltalált egy pár átok, és bár nekem nem lett semmi bajom, nem tudni, hogyan hat a gyerekekre. Borzasztó, amit művelnek! – rázta a fejét szomorúan, és megsimogatta a pocakját. – A tiszta vérért… ez már népirtás… a végén nem marad senki más, csak Ő és egy nagy csoport halálfaló…
A sarokból elfojtott sírás hallatszott. Odafordultunk, és láttuk, amint Amelia összegömbölyödve hüppög a takarójába.
- Jaj, ne haragudj, kis szívem! – mondta Molly, és odasietett a lányhoz. Gyorsan átölelte, és vigasztalni kezdte, úgy, mint egy félórával ezelőtt a fiát. – Ne haragudj, Amelie, nincs semmi baj!
Addig ringatta a kislányt, amíg meg nem nyugodott és el nem aludt, majd betakarta, és újra visszament az ágyába.
- Vele is ez történt – suttogta Molly, és az alvó Amelie felé nézett –, meghaltak a szülei. Most valószínű, hogy gyermekotthonba fog kerülni – rázta a fejét szomorúan.
Én is a kislányra néztem, és eszembe jutott a saját gyerekkorom. Nem valószínű, hogy az árvaházban jobb dolga lesz, mint nekem Blackéknél, de lehetséges, hogy neki nem kell annyi kínzást átélnie.
Elmélkedésemből az ajtó nyikorgása zökkentett ki. Mr Verlerd jött be a szobába, és hozzám fordult:
- Jessica, kérem kövessen, most elvégzünk néhány vizsgálatot! – suttogta, nehogy felébressze Ameliát.
Bólintottam, majd felkeltem, és követtem a férfit. Végigmentünk a folyosón, le a lépcsőkön, hogy hová, azt nem tudom. Közben Mr Velrerd elmagyarázta, mi fog történni.
- Ez egy olyan varázslat lesz, amivel ki lehet mutatni, hogy van-e az emberekben mágia. Ezzel a bűbájjal állapítják meg azt is, hogy mely varázsló szülők gyermeke kvibli. Ugyanis ha valakiben van mágia, de nem annyira erős, hogy használni lehessen, attól még nem lesz valaki mágiamentes.
- Értem – bólintottam. – És ha nem mutat ki semmilyen mágiát, akkor…
- Először inkább végezzük el a tesztet! – mosolyodott el kedvesen a férfi.
Levezetett egy ablaktalan alaksori folyosóra, ahol csak néhány falra szerelt fáklya teremtett világosságot. Fényük félelmetes árnyékot vetett a csupasz, fehér falakra. Idelent jóval hidegebb is volt, mint a felsőbb szinteken, és a csönd is úgy nehezedett a folyosóra, mintha egy tó mélyén lennénk. Csak a lépteink vertek visszhangot, ahogy haladtunk tovább. Jobb oldalon szigorú varázslók és boszorkányok portréi követtek a tekintetükkel, balról pedig ajtók nyíltak a vizsgálóhelyiségekbe. Mindegyik ajtón apró, díszes betűkkel vésett feliratok álltak, de számomra idegen, talán latin nyelven íródtak.
Mr Velrerd kitárta előttem az egyik ilyen ajtót, és beterelt rajta. Odabent néhány gyógyító rendezkedett, de a jöttünkre felemelték a fejüket.
- Gyere – szólalt meg egyikük, egy magas, fekete hajú, citruszöld ruhás nő –, feküdj le ide! – mutatott egy kis vizsgálóasztalra. – A varázspálcádat és minden egyéb mágikus tárgyat, medált, nefeleddgömböt vagy hasonló dolgokat tegyél le az asztalra, nehogy megzavarjuk a műszert!
Kitettem a pálcámat, amit előzőleg Madam Pomfrey visszaadott, majd újra lefeküdtem.
- Rendben, most pedig maradj nyugton pár percig! – hangzott az utasítás. – Nem tart sokáig.
A gyógyítók valamilyen hosszú karokra emlékeztető tárgyat helyeztek rám ami, mint valami pióca rátapadt a csuklómra és a halántékomra.
Az egyik gyógyító rábökött a pálcájával, mire a karok ezüstösen felizzottak, és azokon a pontokon, ahol hozzámért a műszer, bizseregni kezdett a bőröm.
- Most szépen, egyenletesen vedd a levegőt, hogy el tudjuk végezni a vizsgálatot!
- Rendben!
- És ne beszélj!
- Oké!
A karok ezüstből pirosas színbe mentek át, a gyógyítók pedig jegyzetelni kezdtek. A karom már lassan elzsibbadt, és a műszer színe is fokozatosan sötétedett, végül már olyan mélyvörössé vált, mint a vér. Még néhány másodpercig izzott, aztán kihunyt a vörös vibrálás és folyamatosan elsötétült, ezzel együtt a bizsergés is megszűnt.
- Rendben, felkelhetsz! – mondta az egyik gyógyító, miután eltávolította a műszert.
- Ennyi volt? – kérdeztem a csuklómat masszírozva.
- Igen, ennyi – lépett hozzám Mr Velrerd egy pergamentekerccsel a kezében.
- És mi lett az eredmény? – kérdeztem görcsösen.
A férfi gondterhelten megvakarta kopaszodó fejét, majd sóhajtott egyet.
- Nos, a vizsgálat szerint található benned a mágia, nem is kevés, de olyan, mintha valami blokkolná a varázserőd.
- Blokkolná? – visszhangzottam döbbenten.
- Nos nem is hogy blokkolná, hanem inkább magába szívná.
- Úgy, mint valami élősködő? – kérdeztem rémülten.
- Nos, ezt nem tudhatjuk biztosan, ehhez más vizsgálatok kellenek.
- Rendben, már mehetünk is – mondtam, és gyorsan magamhoz vettem a pálcám. Minél előbb meg akartam tudni, hogy mi is van velem.
- Nem, nem – rázta a fejét Mr Velrerd. – Még nem érzed, de ezek az analízisek nagyon fárasztóak, és ahhoz, hogy tovább haladhassunk, ki kell pihenned magad! Gyere, most visszakísérlek a szobádba, aludj egy nagyot!
Elmotyogtam egy viszlátot a többi gyógyítónak, majd hagytam, hogy Mr Velrerd kitereljen a vizsgálóból.

A szobánkba érve nem találtam ott Mollyt, csak a kis Ameliát, aki még mindig aludt. Mr Velrerd még ott maradt egy ideig, és csöndesen elmagyarázta, hogy mi vár rám holnap:
- Először is kell egy belső vizsgálat, hogy megnézzük, nincs-e valamilyen károsodásod. Úgy tudom, eléggé vonzod a baleseteket.
- Inkább azokat vonzom, akik a baleseteket okozzák – pontosítottam.
- Hát persze – bólintott szelíden. – Ezeknek az eredményét később tudjuk meg, addig elvégzünk egy bűbájt, amivel megállapíthatjuk, hogy mitől nem tudod használni az erődet. Ennél majd rád csatlakoztatunk néhány eszközt, miközben neked egyre magasabb szintű varázslatokat kell előidézned. Ha ebből se derül ki semmi, akkor pedig folytatjuk több apróbb vizsgálattal.
- Rendben – bólintottam.
- Most akkor megyek. Aludd ki magad, holnap nehéz napod lesz.
Némán bólintottam, Mr Velrerd pedig egy biztató mosollyal az arcán kisétált. Sóhajtottam egy nagyot, majd előkerestem a hálóingemet és elindultam zuhanyozni. Mire elkészültem, már nagyon kifáradtam, sok volt ez egy napra. Csendesen elpakoltam a ruháimat, majd bebújtam az ágyba és úgy összegömbölyödtem, mint ahogy a cicák szoktak. Hirtelen nagyon hiányozni kezdett Sirius és Miranda. Úgy megszoktam már, hogy valamelyikük mindig velem van. Ebben a pillanatban nagyon elárvultnak éreztem magam. Nincs itt senki, akit érdekel, hogy mi lesz velem. Aki jönne, az nem lehet itt, akinek pedig itt kéne lennie, nevezetesen Walburga Black, őt pedig a legkevésbé sem érdekli a sorsom.
A másik oldalamra fordultam, így megfigyelhettem Ameliát. Sokkal fiatalabb, mint én voltam, mikor elvesztettem a szüleimet. Vajon érti, hogy mi történt? Biztosan, én is tudtam. Tudtam, ahogy megláttam Mrs Blacket. Azt is biztosan tudtam, hogy Ameliában is ugyanúgy ég a gyűlölet Voldemort és a halálfalók iránt, mint bennem vagy Kellyben. Egyszer ő is fel fog nőni és ő is ellenük fog harcolni. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz vele addig?
Egyre laposabbakat pislantottam, a szoba pedig egyre jobban elmosódott a szemem előtt. Még hallottam az ajtónyikorgást, és hogy valaki hozzám beszél, de már nem fogtam fel, hogy miről van szó. Válasz gyanánt még morogtam valamit, majd lassan mély álomba zuhantam. Úgy látszik Mr Verlerdnek mégis igaza volt!