- Láttad azt a srácot?
- Pontosan olyan, mint James.
- De másak a szemei – vetette közbe Lily, amivel pár pillanatra a figyelem központjába került, mire csak elvörösödve legyintett egyet. – Nem mintha annyira néztem volna bármelyiket is…
- Te hazug! – csapott le rá Julie, akit most láttam először mosolyogni a Remusos eset óta. Terveztem, hogy ezzel kapcsolatban még körbeszaglászok és kiderítem a dolgokat. Most bántam először, hogy Remus tudja a titkomat, így Siriust kell majd ráállítanom kérdésre. Mindenestre addig jó, amíg a titkom biztonságban van.
Hogy én mekkorát tévedtem…
- Na jó, skacok, most már elég legyen! – szólaltam meg, ezzel sikeresen véget vetve a két lány között kialakult civakodásnak. – Inkább ti meséljetek! Hogyan találkoztatok velük?
- Megfogtuk azt a követ. – Csak bólintottam. Igen, ez volt az első, amit el kellett mondanom nekik, megemésztették, csak lassan… - Ezt követően volt egy fehér villanás, és ismét egy erdőben találtuk magunkat. De sajnos elég sokáig cirkáltunk, mire rájöttünk, hogy nem vagytok ott. Pár nap gyaloglás után… Közben betértünk pár faluba, ahol káosz uralkodott. Nem tudom, mi történik abban a világban, de hogy nagy a baj, az tuti. Végül egy este az erdő szélén egy sátorra bukkantunk. – Majd James számomra érthetetlen módon elvigyorodott. – Képzeld el, hogy úgy tűnik, hogy végre emberi lényekbe botlasz, erre kivágódik a sátorból egy veled egyidős srác, aki pont úgy néz ki, mint te, és roppantul komolyan gondolja, hogy ő meg fog ölni. De mázlim volt, mert ő is legalább annyira megdöbbent, mint én… Nem tudtunk meg túl sokat róluk, pedig pár napot együtt töltöttünk… Igazából csak a feketével vannak gondok. A másik kettő viszonylag sokat mesélt a családjáról, meg az iskolai kalandjaikról. – Széttárta a karjait. – Igazából az egyetlen, ami számomra nem derült ki, az az, hogy mégis mit csináltak ők ott az erdőben…
- Hogy hívják?
- Harry… Vezetéknevet nem tudok mondani…
James még pár percig ráncolta a homlokát, míg az én figyelmemet egy másik alak vonta el. Sirius egész nap nem szólalt meg, most is csak ült a kanapén és a tüzet bámulta. Elkeseredetten vettem tudomásul, hogy míg a többiek hosszas tippelgetésbe kezdtek az újoncokkal kapcsolatban, lassan elérkezik a négy óra, amikorra Dumbledore hívott, hogy segítsek az érkezőknek. Hamar megfontoltam minden lehetőséget, és az optimálisnak tűnő késés mellett döntöttem.
- Szia! – mosolyodtam el, miközben letottyantam a kanapéra. Sajnos, mivel válasz nem érkezett, belőlem pedig kitört az elmúlt hetek magánya, ezért egy szó nélkül átöleltem a karját, és beszívtam azt az illatot, ami eddig az egyetlen támaszom volt.
-Te hülye! Te szerencsétlen! – szidott lelkesen, de közben karjai megnyíltak és az ölébe húzott, így végre ott érezhettem magam, ahol eddig a legboldogabb voltam. – Esküszöm, téged be kéne zárni valahova. Le kéne kötni. El kéne dugni… Van fogalmad róla, hogy majdnem szívrohamot kaptam?
Eltoltam a fejem a mellkasától, és a szememmel egy sötét tekintetet kerestem.
- De téged mindez nem érdekel… Nem gond! Ugrálj csak halálos átkok elé. Végülis, mi az Neked?
- Aggódtál? Hm? –mosolyogtam. – A nagy Sirius Black?
Esélyem sem volt semmire, pislogni is csak kettőt tudtam, mire a szája lecsapott az enyémre. Amióta az a bizonyos „első” elcsattant ott a Gyengélkedő ajtajában, azóta jó párhoz volt már szerencsém. Mondhatnám, hogy mindig a legváratlanabb pillanatokban kapott el, de valahol belül mindig vártam. Reggel a klubhelyiségben, órák között a folyosón, ellopott puszik vacsi és edzés alatt. De még sosem éreztem benne azt a szenvedélyt, mint most. Hirtelen riasztó volt számomra az a érzés rengeteg, melyet most rám zúdított. Az ajkai falták az enyéimet, a levegővételt is leszűkítettük pár másodpercre, karjai annyira szorítottak, hogy már majdnem fájt.
Óráknak tűnő percek után a homlokát az enyémnek támasztotta, mint a legénykérés estéjén.
- Hiányoztál – motyogtam halkan. Jutalomként apró puszikat kaptam.
- Te is nekem… Megmutassam mennyire? – Ezzel a mondattal rám kacsintott. Egy apró csókot loptam, ám válaszomat megelőzte egy halk köhécselés. Julie állt mögöttem, és mosolygott. Bárcsak ő is olyan boldog lenne, mint én most…
- Negyed öt van – szólalt meg barátnőm komolyan. Úgy pattantam fel, mint akit rúgóval lőttek ki. Sirius még utánam kapott, búcsúpuszit adott.
- Légyszi, járj utána Remusnál, hogy mit érez… - suttogtam.
Egy pillanatra értetlenül meredt maga elé, majd egy pillantást vetett komor barátjára, végül mindent értő tekintettel fordult vissza. Tudtam, hogy számíthatok rá.
- Az edzésen találkozunk! – indított utamra egy erőteljes lökéssel, mire én csak morogva kiviharzottam a klubhelyiségből.

§

- De Ron, értsd már meg! Nem játszhatsz!
- Dehogynem! Miért ne vehetne részt? – kelt barátja védelmére a másik fiú.
- Nem érted!? Nem nyerhetnek! Ezt a meccset nekik el kell…
Ezt a pillanatot választottam arra, hogy kilépjek az ajtó mögül, ahol az előbbi mondatfoszlányokat elcsíptem. A szemöldököm magasba húzódott, mert így már egészen biztos voltam abban, amit az igazgatónak is állítottam.
- Azt hittem, hogy a pályán fogunk legközelebb találkozni. Nekem sietni kéne… Nem tudom, hogy a csapatkapitányunkat be kell- e nektek mutatni… De elég kegyetlen tud lenni. Pláne, ha
késel.
- De… Figyelj, Ron nem vehet részt a meccsen… - szabadkozott a lány.
- Dyana Tillage. – Nyújtottam a kezem. Figyeltem a reakciókat, amiből elég sokat le tudtam szűrni.
- Hermione vagyok. Ő pedig Ron – mutatott a vöröshajú felé, majd a másik irányba pillantott. – Ő pedig Harry.
Összeráncoltam a homlokomat, majd megszólaltam.
- Gondolom akkor, én már a ti világotokban vagy nem létezem, vagy közöm sincs a Tekergőkhöz… - motyogtam. – Vagy mondjam, hogy a ti időtökben?
- Tessék?
- Nem kell színészkednetek, hiszen miattam vagytok itt, és tudnom kell, hogy hogyan juthatlak titeket vissza. Ne aggódjatok, a többieknek nem mondom el.
- Honnan veszed azt, amit most mondtál? – kérdezte érdeklődve Harry. Figyelmesen tekintettem végig rajta, majd megakadtam a számomra olyan fontos szempárnál.
- Tudod, ha két számomra fontos ember fia azt sem tudja, hogy ki vagyok és hogy létezem, akkor csak ez a két lehetőség marad… - morfondíroztam. – Na de… Amíg ki nem derül, hogyan is juttok vissza, addig itt maradtok az igazgató óhaja szerint…
- Bezony! - ugrott a nyakamba Julie. Lily, aki most sem felejtette fent az éppen aktuális tankönyvét, csak felemelte az egyik szemöldökét.
- Ő itt Julie Levrat, a másik hölgy pedig Lily Evans – mondtam hangosan, megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, amíg én levakartam magamról jókedvű barátnőmet.
- Igen, és velünk leszel egy szobában! – örvendezett Blanchi. Majd megragadta a karomat és húzni kezdett kifelé. – Te is gyere! James leharapja a fejünket, már elkezdődött az edzés.

§

Amikor Julie hatalmas lelkesedéssel magával sodort a pályára, ki is repült a fejemből minden aggodalmas gondolat a meccsel és az elcsípett beszélgetéssel kapcsolatban. Félóra alatt teljesen átfagytam, csak a jéggé dermedt lábaim tartottak fent. Mégis… Ahogy elsüvített a fülem mellett a decemberi szél, boldognak éreztem magam. Néhány rövid pillanatra elengedtem a seprűt, széttártam a karjaim és lebegtem, mint nyáron a tengeren. Még ha lent az eddig mindig egyedül várakozó Remus most két olyan emberrel beszélgetett is, akik legalább 20 évvel később élnek majd, úgy éreztem, hogy ennél nagyobb rendben a dolgok jelen pillanatban nem lehetnének. Persze, mint mindennek, röpke élvezetemnek is meglett a böjtje, a csapatkapitány személyében, aki roppantul dühösen meredt rám.
- Dy… Egy meccset elveszítettünk, amíg mi nem voltunk itt. Ha ezt is elveszítjük, akkor a kupa elnyerése veszélybe kerül. Ezt követően már csak egy mérkőzés marad…
Egészen addig megpróbáltam figyelni rá, amikor idilli pillanatunkat a földön gyülekező mardekárosok meg nem zavarták.
Lassan egyenként szálltunk le a pályára. Tekintve, hogy holnap meccs lesz, ma az edzési időt megosztották, és a miénk aznapra már lejárt. Szó nélkül haladtuk el mellettük, egészen addig, amíg egy hang meg nem állított.
- Holnap veszteni fogtok – ismertem fel Luciust, akit hű emberei most is körbe vettek. – Látom, már szereztetek be új őrzőt. És mondjátok csak… Biztosak vagytok benne, hogy elég jó ő a ti profi csapatotokba.
- Csak hallgass el, és gyakorolj! Szükséged lesz rá… - mondta egyszerűen James, és a már érkező hármas felé fordult, hogy Remusnak mondjon valamit.
- Fogadsz velem? Ha annyira biztos vagy benne, hogy a szánalmas próbálkozásaitok sikerrel végződnek, akkor fogadj velem, Potter!
James felszegte a fejét, és hűvösen tekintett a szőke fiú felé.
- Legyen. Mert bízom a társaimban… Ha vesztesz, eltáncolsz McGalagonynak hiányos öltözetben egy erotikus táncot. És természetesen… - vigyorodott el. – Mi mindezt látni akarjuk.
- De ha mi nyerünk, akkor lekapod a meccs utána a haverod nőjét a közönség előtt – hangzott a kikötés az egyik bástyától, nem tudnám meg mondani, hogy Crack vagy Monstro volt az elkövető. Akkor hökkentem meg a legjobban, amikor kövér hurkaujja felém mutatott.
- Tudod mit, Potter, legyen – bólintott rá magabiztosan Malfoy. – Legyen.
Megszorítottam a seprű nyelét, és előreviharzottam Jameshez. Felvillant bennem a beszélgetés a folyosón, és erőteljesen megráztam a fejem.
- James… Használd a fejed!
Nem is figyelt rám, csak elgondolkozva meredt maga elé.
- James Potter, ne merészeld!
- Rendben – bólintott rá. Én meg csak hápogtam, mint hal a vízben.
- Hahó, én is itt vagyok… Érdekel ez egyáltalán valakit?
Sajnos nem úgy tűnt. Innentől kezdve tűntetően nem álltam szóba a fogadóval, majd később Siriusszal sem, mert panaszaimra csak elvigyorodott és legyintett. Lilynek sem tudtam elpanaszolni a gondjaim, mert egész estig a könyvtárban gubbasztott.

§

A nap folyamán meg-megremegett a gyomrom. Amikor elérkezett a mérkőzés időpontja olyan ideges voltam, mint még sosem. Magamra kaptam a talárom, majd Julie bátorító simogatását követően a többiek után indultam, de búcsúzóul még eltátogtam Jamesnek: Kinyírlak!
Amikor kiértünk a fűre, mindenki tapsolni kezdett. Reménykedve körbekémleltem, és reméltem, hogy csupán pár ember jött ki, mert a többit bent tartotta a havazás. Pechem volt… A nézőtér dugig volt. Amikor felhangzottak a nevek, örömujjongás tört ki, majd a sípszót követően a magasba szálltunk. Feszült figyelemmel követtem a játék folyamán a kvaffot, valahányszor csak lehetett, arra irányítottam a gurkót. De egy dolgot tudtam. Hermione azt mondta; ezt a meccset el kell veszítenünk. Bármit is teszek, ez meg fog történni. De miért?
A szél is ellenünk játszott, valamiért úgy tűnt, hogy csak minket akadályoz. Ron szépen játszott, ügyesen védte ki a labdákat, de sajnos a széllel ő sem volt képes mindig számolni. Azt hittem, sosem érem meg a pillanatot, hogy feltűnjön a cikesz. Ám egyszer csak James zuhanó repülésbe kezdett, majd hosszas harc után kis híján el is kapta azt. Mindenki feszülten várakozott, és ekkor a figyelmemet valami más vonta el. Tudtam, ha James most megszerzi az arany labdát, az állás egyenlő. Ám az utolsó pillanatban az ellenfél egy gurkót indított Ron felé, amit hiába indultam meg, a szél miatt nem tudtam kivédeni. Ron lecsúszott a seprűről, én meg utána vetettem magam. Épp elkaptam, amikor láttam, hogy Julie nem tudta kivédeni az érkező kvaffot, így a Mardekár sikeresen szerzett még egy gólt. Ebben a minutumban James elkapta a cikeszt, és felzengett a síp. A játéknak vége.
Én már a földön voltam Ronnal, amikor a többiek is leszálltak. A közönség soraiból csalódott kiáltások és ironikus megjegyzések hangzottak fel. Lucius Malfoy felénk sétált, arcán gúnyos vigyor. Lily épp begyógyított a vörös karját, majd mikor felnézett, elhagyta száját a kérdés:
- Hát ez meg mit akar?
Malfoy felém fordult.
- Tartsátok be a szavatokat! Látni akarom, mennyire szereted őt… - vigyorodott el. A nézőtér elnémult, és érdeklődve figyelte a lent kibontakozó eseményeket. Megkeményítettem magam, és előreléptem. Egy meleg kéz simult a karomra és tartott vissza.
- Sajnálom – motyogtam Siriusnak, mintha legalábbis az én hibám lett volna. Miután kiszabadítottam a kezem, James elé álltam, és vártam. Ami őt illeti, nem könnyítette meg a dolgom, mert csak nézett jobbra-balra.
- Bocsáss meg, hogy belekevertelek. Hallgatnom kellett volna rád…
- Jól mondod… - mondtam, majd, mikor megéreztem Luciust a hátam mögött, döntöttem. Megragadtam James ingét, majd magamhoz rántottam. Lehunytam a szemeimet, és magam elé képzeltem egy arcot, ami a legkedvesebb volt számomra. Ajkaim puhán érintették az övét, majd miután végigsimítottak egymáson, finom csókba kezdtünk. Nem tartott sokáig… Miután szétváltunk, néma csönd következett be, majd egyszerre kezdett el mindenki beszélni. Hitetlen hörgések, és értetlen kiabálások hangzottak el.
Tudtam, ki áll a hátam mögött. Hirtelen megfordultam a tengelyem körül, összeszorítottam az öklöm, és megcéloztam a jobb szemét. Sikerrel jártam. Malfoy megingott, majd elvesztette az egyensúlyát, és a hóban kötött ki.
Az eddig sóbálvánnyá vált Sirius most felkacagott, és a kezét felém nyújtotta. Én megkönnyebbülve indultam el, amikor valami szemet szúrt. Egy fájdalmas tekintet vágott az enyémbe. Mire észbe kaptam, már elrohant a tömegből, hozzá nem illő módon embereket lökve fel közben. Kinyújtottam a kezem, hogy utána rohanjak, de tudtam, hogy a körénk sereglő káoszban sosem érném most utol.
Amikor Sirius mellém jött, és elvezett onnan, csupán egy kérdés visszhangzott e fejemben, elnyomva a Tekergők és Julie kacagását.
Mi a francért nem szóltam én erről Lily Evansnak?