Et rien ne va / És sehol sem lehet jobb,
Mieux qu'ici-bas /Mint itt lent
Et rien ne va /És sehol sem lehet jobb,
Mieux qu'ici-bas /Mint itt lent
Mieux qu'ici-bas, rassure-toi /Mint itt lent, nyugodj meg!
Un temps de pluie /Esős idő…
Comme tant de fois /Mint már annyiszor
Un ciel aussi rose /Az ég is vörösben játszik
Que le bois /Éppúgy, mint az erdő árnyai…
Et rien ne va /És sehol sem lehet jobb,
Mieux qu'ici-bas /Mint itt lent

Autant de nuits /Annyi éjszaka telt el
Que de toi et moi /Azóta, hogy te meg én
Un lit aussi /Az ágyam sem oly meleg
Grand que tes bras /Mint hajdan a te ölelésed…
Et rien ne va /És sehol sem lehet jobb,
Mieux qu'ici-bas /Mint itt lent…

Vacogva álltam, hátamat egy fának döntve… Fázósan fontam össze a karjaimat magam előtt. Az égből hulló eső teljesen átáztatta a ruhámat, míg én remegve vártam. Hogy mire? Nem tudom… Hirtelen szél kelt életre, és végig söpört a tájon, megzizzentve a fák koronáját. Sötétebb felhők gyülekeztek az égen, mennydörgött. Valahonnan az erdőből kutyák rohantak ki. A körvonalaik teljesen elmosódtak, nem lehetett különválasztani őket a sötétségtől. Kísértetkutyák… Megborzongtam, és igyekeztem az eddiginél is jobban meghúzni magam. A három kutya – egy fehér, egy fekete és egy vérvörös – vonyítottak a szélben. Hangjuk folyamatosan halkult el, majd fáradhatatlanul újra kezdték, egészen addig, amíg a fák törzséből fehér, áttetsző alakok léptek ki. Olyanok voltak, mint a kísértetek. Rengetegen voltak, ám figyelmemet mégis az egyik tölgyfa körül ölelkező pár vonta magára. Először, mintha táncoltak volna, majd a férfi az égre nézett, és magához szorította a lányt. Az csak belefúrta magát párja karjaiba, és halkan könnyezett. A lány fiatal lehetett, és hasonlóan nézett ki, mint az a hölgy a tónál. Ruhája hófehér volt, bár látszott, hogy már sokszor megcibálhatták azt a környező gallyak, vagy a dühős szél. Hosszú mézszőke haja kavargott a levegőben. A férfi szeme villámokat szórt, ahogy az égre nézett. Követtem a tekintetét, majd pislogtam párat. A felhőkből alakok bontakoztak ki. Fantomlovak a patkóikat a dobogtatták, az ég mennydörgött, a kutyák ismét felvonítottak. Majd kegyetlen és vad égi vadászat kezdődött. Sok ezer lovas vadászott a földön kuporgó vagy éppen rémülettel menekülő „emberek” után. A tébolyultan vágtató lovakat izzó szemű, koromfekete kutyák kísérték. Az égből fekete madarak csaptak le, segítve a vadászatot. Sikolyok és könyörgések töltötték be a tisztást. A párost sem kímélték. Kegyetlenül elszakították egymástól őket, és a férfit kínozták, míg a lány párjának „életéért” könyörgött. Eredménytelenül… Majd a vadászat vezetője a lány felé fordult, és kezét nyújtotta neki. Az csak sírt, és a fejét rázta. A férfi, aki megtörten feküdt a földön, még tett egy utolsó próbálkozást, hogy megmentse kedvesét. Sikertelenül. Hosszú sötét fürtjei mögül nézett fel kínzójára, és várta a következő csapást. Ám a lány ekkor mellé ugrott, leült a földre, és átölelte. A vezér felemelte a kezét, amiben apró villanások közepette egy villám formálódott meg, és a páros felé sújtott vele. Rémületemben behunytam a szemem, majd a pár másodperces csönd után félősen újra kinyitottam. Megdöbbenve néztem előre. A lány előre nyújtott kezénél egy apró fehér golyó lebegett, és pár méterrel előtte a villám. Ahogy a lány mozgatta a golyót, úgy mozgott a villám is. Majd egy dühős mozdulattal a vezér felé ütötte, aki kerülte a támadást, a golyót pedig visszalökte. Majd felemelkedett az égbe, de kegyetlen tekintetével még a földön maradt párost nézte. Végül eltűntek, és az ég kitisztult. A golyó még pár percig lebegett a levegőben, ahogy játszott vele a szél, majd a lány nyakában lévő medálnál semmibe foszlott. Ahogy abbamaradt az eső, és az ég is kitisztult, a testek eltűntek. Csak a csillogás mutatta, hogy az előbb még ott voltak. A páros ott maradt még néhány pillanatig, majd a tölgy kinyújtotta az ágait és magához vonta őket, mint féltő anya a gyermekeit. Még pár percig láttam a lány arcát, egymás szemébe néztünk. Majd köddé vált ő is…

Riadtan pattantam ki az ágyamból. Három hét telt el az utolsó álmom óta, és élt bennem egy halvány remény, hogy egy picit pihenhetek. És ráadásul ma délután lesz a kviddics nyitómeccsünk. Egész héten több órás edzések, a Bájitaltan korrepetálás mellett a lányok is nyúztak. Miután elmeséltem Lilynek, hogy mi is történt velem, kísérleti nyuszinak néztek. Még a fiúknak is feltűnt, hogy mostanában tele vagyunk karcolásokkal… Hát ja… Azért mi is tudjuk, hogy apróságokkal kell kezdeni… Ám eddig nem sikerült előrelépnünk. Sejtésem szerint az érzések hívják elő a képességet, de muszáj-alapon nem megy. Arról nem is beszélve, hogy mennyire kifáraszt ez az állandó próbálkozás. És most kezdődik minden elölről. Miután magamra engedtem a suli melegvíz készletének legalább a felét, letámolyogtam a Nagyterembe. Miután eltüntettem a napi adagomat, berobogtam a szobánkba. Még mindenki halkan szuszogott, nem csoda, hiszen úgy hat körül járt az idő. Óvatosan a lányok ágya mellé osontam, és ébreszgetni kezdtem őket.
- Ne már, Dy! Hétvége van… - morogta Lily. Sosem hittem volna, hogy ezt valaha az ő szájából fogom hallani. És azt sem, hogy a legszebb álmából felébresztett Julie, ha komótosan is, de előbb kikászálódik az ágyából, mint a vörös hajú barátnőm.
- Csak hogy tudd, éppen Remus-szal sétáltam a tóparton… - fenyegetett meg, miközben eltűnt a fürdőszobában.
- Újra álmodtam. – Fordultam az éppen nagyokat ásítozó társaságomhoz. Lilyből pillanatok alatt előbújt a tudós, és éber tekintetekkel fordult felém. A Szükség Szobája felé tartva elbeszéltem neki az álmom minden részletét. Julie csak halkan hümmögött, jelezve, hogy még nem ébredt fel teljesen.
- Olvastam már erről valahol, de mindjárt utána nézek… - motyogta Lily, majd eltűnt a helyiségben megjelenő hosszú könyvespolcok között.
- Írnod kéne Danielnek – mondta halkan Julie. - Tudod, hogy nagyon aggódik miattad. Ígérd meg, hogy még ma értesíted őt! – Én csak beleegyezően bólintottam párat. Szerencsére nem kellett a véleményemet kifejteni, mert barátnőm jelent meg, kezében egy olyan könyvvel, ami feleakkora volt, mint ő. Felcsapta egy oldalon, majd örömmel felsikkantott.
- Megvan! Tudtam, hogy olvastam valahol… Hogyan is felejthettem el…
- Te ezt a könyvet szoktad olvasgatni? – kérdeztem, és meredten néztem a becsléseim szerint legalább 20 kilós kötetre.
- Az egyik nyáron olvasgattam, miközben nyaraltunk. Petúnia megint nyavalygott, és megpróbáltam elmenekülni előle.
- Ez legalább biztos, hogy kitartott a nyaralás végéig… - morogta Julie.
- Bosszantó egy húgod lehet…
- Szerintem ismerős neked is, még ha egy picit más formában is… Szerencsétek, hogy nem volt otthon, mikor nálunk voltatok… De… Mindegy… Szóval… „Viharos éjszakákon Észak-Európa kelta országainak égboltján gyakran hallható- és néha látható is – a kegyetlen égi vadászat. Fantomlovak patkóitól mennygörög, kísértetkutyák vonyítanak a szélben. Sok ezer halott és élőhalott lovas vadászik az elátkozottak lelkére. A félelmetes vadászatot Odin vagy Woden, a halál és a mágia északi istene vezeti. Ha a vadász Qwyn ad Nuad, a háború és a halál walesi istene, csak három kutya van – egy fekete, egy fehér és egy vérvörös. A halandó kutyák ilyenkor vonyítanak, de a halandó emberek jobban teszik, ha nem néznek fel, nehogy elragadják őket.” Ennyi. Ez a kelta mitológia egy része.
- Szóval, az a lány egy elátkozott lélek volt? Nem értem… Hogyan kapcsolódik ehhez a medál?
- Lehet, hogy az a nő a tónál… Ő is egy ilyen lélek lenne? – kérdezte Julie.
- Nem tudom. Nem tudom megkülönböztetni őket…
Még egy ideig csöndben gondolkodtunk, ám nem sikerült semmi ötletet kitalálnunk. Mielőtt nekiálltunk volna Lilyvel gyakorolni az animágiát, a lány várakozóan nyújtotta felém a kezét.
- Ne már! Ne aggódj, nem fogok rád ugrani a következő teliholdkor…
Ne szólt semmit, csak alaposan végig vizsgálta a karomat. Mint minden egyes délután.
- Hidd el, Lily! Nincs nekem semmi bajom! – barátnőm csak morgott egy picit, végül visszahajtotta a pulcsit.
- Még mindig nem tudom teljesen elhinni, hogy egyetlen karcolás nélkül megúsztad…
- Hiszen nem is harapott meg! Vagyis technikailag nem… Csak karcolt… Egyébként állatokra nem veszélyes a harapása. Legalábbis állítólag… Bár nem szívesen próbáltam ki, de ezt már tudjuk… - igyekeztem menteni a helyzetet. Hála az égnek, pálcaintésre sikerült elkezdenünk a gyakorlást. Lilyhez fordultam.
- Akkor kezdjük! Hunyd le a szemed! Ne figyelj most a folyosóról beszűrődő neszekre! Csak magadra koncentrálj! Képzeld el, hogy egy tó partján állsz, látod benne önmagad… Úgy, ahogy most vagy. Minden erényeddel és hibáddal együtt. Majd lásd a víztükrön önmagad a családod körében… Az iskolában… Amikor valami sikert érsz el… Lásd önmagad boldogan és elégedetten! Megvan? – Mosolygott, aztán lassan bólintott. Én is vigyorogtam, mivel az ágyon fekvő Julie is ugyanezt tette. – Akkor most lásd magad egyedül! Lásd, az elhagyatott pillanatokat, az eltitkolt könnyeket… - tartottam egy kis szünetet, hogy tovább megmaradjon a fejében a kép. Úgy folytattam, ahogy minden nap. Naponta kétszer gyakoroltunk, hogy minél előbb érjünk el eredményeket. Végül rátértem a befejező részre. – Ott állsz. Felvillannak a képek. Gyorsan egymás után. Mint egy mozifilm. A tükörkép rábólint: igen! A víz felszíne hullámozni kezd, elmosódik rajta az alakod. Mintha valami más emelkedne ki a habokból, de olyan lágyan, mintha csak fénysugarak simogatnák lágyan a csillogó felszínt… Hajolj közelebb! Mit látsz?
- Szárnyakat… - motyogta. Julie is felpattant, és döbbenten meredtünk Lilyre mindketten. Eddig még nem sikerült eredményt elérnünk. Lily lassan kinyitotta a szemeit, és a földre ült. Egy ideig álmatagon meredt előre, majd halkan megszólalt.
- Sokáig csak a jeleneteket láttam. Újra és újra, elölről… aztán bevillant az első repülésem… Az első rózsa, amit kaptam… Pottertől… Féltem, de elöntött a szabadság érzése. Mármint a repülésnél… Most is ezt éltem át… És hirtelen láttam. Azt már nem tudom, hogy mit… Csak a szárnyakat láttam, majd a látomás elillant.
Magamban elégedetten mosolyogtam, hogy ilyen jól halad. Nekünk fél évünkbe került, amíg megtanultuk. Bár mi ritkábban és könyvből gyakoroltuk. Úgy azért nehezebb, de ez a gyors előrehaladás bámulatra méltó volt. Nem hiába volt osztályelső…
- Szóval… akkor ma éjszaka. Veletek megyek – jelentette ki, miközben a kastély folyosóján sétáltunk. Próbálkoztunk, hogy lebeszéljük róla, de sajnos sikertelenül. Nyögve tottyantam le Sirius mellé a Nagyteremben, mivel az Átváltoztatástan gyakorlat Julie-vel elég keményre sikeredett. Ami a fiút illeti, meglepődve tapasztaltam, hogy most nem éppen az aktuális barátnőjével lóg. Igaza volt Lilynek. Az eddig eltelt időben összesen négy barátnője volt, tehát ha vesszük a fáradtságot és kiszámoljuk, akkor heti egy. Ahányszor a mosolyára felmelegedett a szívem, ezzel a ténnyel szorítottam magam vissza a sivár élet falai közé…
- Gyakorolsz a meccsre? – vigyorgott rám fáradtan a fiú. Én csak a vállamat rángattam válaszul, miközben megpróbáltam valami ebédfélét letuszkolni a torkomon.
- Miért lenne több esélyem arra, hogy kiüssenek, mint neked? Legalábbis nálunk általában a hajtókat célozták.
- Általában nálunk is… - motyogta, majd ismét a többiekre koncentrált. Amikor az ifjú csapatkapitány leült velem szembe, a barátnőm mellé, akkor értettem meg, hogy miért is vagyok olyan roppantul ideges. Ahogy múlt az idő, a Nagytermet betöltötte a kviddicsmeccset nagy izgalommal váró diákok vidám csevegése. Csak én voltam csöppet nyűgös… Majd oldalra néztem, és láttam, hogy Julie kedvetlenül tologatja a tányérján az ételt.
- Enned kell valamit!
- Nem vagyok éhes… Nem kívánom.
- Úgy izgultok, mintha most repülnétek először... – Olyan szúrós tekintettel meredtem Lilyre, hogy az inkább elhallgatott. Helyette a diákok fogadásait figyelte.
- Ezt be kéne tiltani.
- Induljunk! – szólt halkan James. – Nem adsz egy szerencsepuszit? – kérdezte kedvesen. Barátnőm megrökönyödve fordult felé. James kihasználta a pillanatot, és egy puszit nyomott a lány arcára. Majd szó nélkül felállt, mi pedig követtük.
Tizenegy órakor már dugig volt a lelátó. Mi az öltözőben felhúztuk a piros kviddicstalárjainkat. James megköszörülte a torkát.
- Nos, uraim és hölgyeim. Hát itt volnánk.
- Eljött a nagy nap – folytatta helyette Sirius.
- Amelyre oly régen vártunk – tippeltem meg. Majd James pillantására inkább elhallgattunk, aki még közel tíz percig beszélt. Majd a végén kimondta a lényeget.
- Nyerni fogunk! – majd megtoldotta ezt egy Különben jaj nektek! pillantással. Majd Sirius mögött elhagytam az öltözőt – és a nézők üdvrivalgása közepette kiléptünk a pályára.
A mérkőzést Madam Hooch vezette, aki seprűjével a kezében a pálya közepén már várt minket.
- Tiszta, szép játékot várok el a csapatoktól – szólt, miközben összegyűltünk körülötte. Először az öntelten vigyorgó Malfoyt vettem szemügyre, majd sorban a többi játékost. Úgy tűnt, hogy az ellenfél inkább a testi erőt vette alapul, mivel inkább csak olyan játékosaik voltak, akikről nem tudtam eldönteni, hogy az őseik gorillák, vagy trollok voltak. Eközben bemutatták a két csapatot. James és Sirius neve hallatán olyan üdvrivalgás tört ki, hogy az ezt követő két hajtó nevét nem is lehetett érteni. Majd következtünk mi a terelők, és láss csodát, hatalmas ujjongás tört ki, főként mélyebb hangok szereplésével. Kezdtem magam rendben érezni, mivel tudtam, hogy az emberek szurkolnak nekem, és a csapatom is bízik bennem. Majd Madam Hooch megfújta éles hangú ezüst sípját. Egyszerre 15 seprű emelkedett a magasba. A mérkőzés elkezdődött. Már az első tíz percben legalább két támadástól mentettem meg a hajtóinkat. Bevált James elmélete, a Mardekár erőszakosan játszott. Majd felharsant az éljenzés, gólt szereztünk. A hűvös levegő megremegett a Griffendél-szurkolók diadalmas üvöltésétől. A mardekárosok csalódottan hurrogtak. 90-50-re vezettünk, amikor a meccs folyamán először feltűnt a cikesz. A labda James figyelmét sem kerülte el. Felemelkedett, és üldözőbe vette a száguldó aranycsíkot. A Mardekár fogója, Lucius Malfoy is akcióba lendült. Fej fej mellett robogtak a cikesz után – a hajtók mind megfeledkeztek róla, hogy mi is a dolguk, és egy helyben lebegve figyelték a versenyfutást. Ugyanígy tett a pár méterrel alattam lebegő Sirius is, szorosan markolva a kvaffot. Én az ellenfél terelőit kerestem, mert tudtam, hogy ez a legjobb pillanat arra, hogy kiüssék a játékosokat. Hirtelen két seprű közeledett zuhanórepülésben a pálya felé. Malfoy elsuhanó zöld talárja mellett, alig vettem észre a villámgyorsan érkező barna golyót, aki egy hajtót pécézett ki magának. Előrelendültem, majd félszemmel láttam, hogy a fogók U alakban fordultak vissza. Bár Julie már várta az ütésemet, mégsem neki passzoltam. Tudtam, hogy kockázatos, amit tervezek, de megpróbáltam. Bevetődtem Sirius elé, és teljes erőből a pálya közepe felé irányítottam a labdát. Hangos hujjogás tört ki, és a közönség egy emberként állt talpra. James szerencsére nem állt meg, amikor tőle pár milliméterre elzúgott a támadás. És sikerült! A szédítő tempóban repülő gurkó pont a tarkóján találta el az ellenfél fogóját. Malfoy hörgött, majd a föld felé vette az irányt. James pedig – természetesen - elkapta a cikeszt.