Szipák

Egy ideig csendesen baktattunk egymás mellett a toronyból lefelé. Hiába törtem a fejem, nem jutott az eszembe semmi, amivel elkezdhetném a mondandómat. Az egyik mozgólépcső előtt megálltam és a korlátnak dőltem. Sirius rám nézett és várt. A szeméből nem tudtam kiolvasni, mit gondol. Az a szem, ami tegnap még olyan nyílt volt, most nem árult el semmit.
- Nem is tudom, hogy kezdjem… - Rá néztem, de megint elfordította a fejét, és a folyosókon lézengő diákokat szemlélte. – Mondjuk, kezdhetnénk ezzel! – fortyantam fel.
- Mivel? – kérdezte unottan. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Elhúztam párszor a kezem az orra előtt, mire nehezen felnézett.
- Ki vagy Te? És mit tettél Siriusszal? Hol van az a srác, akit megismertem az Abszol úton? – Értetlenül nézett vissza rám. – Tudom, hogy el kellett volna mondanom… De én sem tudtam, hogy ki vagy… Mármint, hogy Te vagy Black. Egész életemben rosszat hallottam rólad… Vagy legalábbis nem pozitívumnak szánták…
- Az anyámra gondolsz, ugye? El tudom képzelni, miket mondott rólam…
- Nem ez a lényeg… Mondd, egész évben ezt akarod csinálni velem?! Nézz már Rám! – Tegnap óta először nézett a szemembe. Ám ez sem tartott tovább pár másodpercnél. – Nem értem, hogy mi bajod van… - morogtam, bár már inkább a falon lógó festménynek, mint neki. – Én sem tudtam… A vonaton tudtam meg… Amikor Malfoy bement a fülkétekbe…
- Persze. Ebben egészen biztos vagyok. Én pedig annyira sajnáltalak akkor este a vonaton… Azt hittem… Mindegy… Felesleges volt aggódnom miattad…
- Ugye, nem mondod komolyan, hogy elhiszed? – A válasz néma csend volt. – Elhiszed Malfoynak, amit mondott?
- Nem rontottál be, hogy meghazudtold! Én nem olyan gyáva nyuszinak hittelek, aki elbújik a fülke ajtaja mögött, hanem olyannak, hogyha valaki hazudik róla, akkor odajön, és felpofozza. Vagy legalábbis beolvas neki. Te egyiket se tetted meg… Tehát… Miért hinnék neked?
- Mindenre van magyarázat… - motyogtam az orrom alatt. – Akkor ezért voltál ilyen a ceremónián? – kérdőn nézett rám. – Egész este, a beosztás után kerültél. Egyszer sem jöttél oda, és egyszer sem néztél vissza. Mindig elfordultál, ha oda néztem… És amikor James azt mondta, hogy megvártok, rátapostál a lábára… - Nyilallt belém a felismerés. És akkora fájdalmat okozott, amit nem is hittem volna. – Szóval, Neked ennyi elég, ugye? Meg sem hallgatsz? Csak hiszed, amit mondanak Neked? – Remus dugta ki a fejét a folyosóról.
- Nem akarlak megzavarni titeket, de tíz perc múlva óránk lesz.
- Menj csak előre! – morogta felé Sirius. A srác érdeklődő tekintettel ránk nézett, majd elindult lefelé. Én még türtőztettem a könnyeket. Egész életemben ez volt. Mindenki annak hitt, ami nem vagyok. Csak eddig anya szaváéval szemben állt az enyém. És akkor esélyem sem volt. De nem hittem volna, hogy vesztes leszek Luciusszal szemben.
- Remus! – kiáltottam utána, kihajolva a korláttól. Ő felnézett rám. A fülem mögé tűrtem a kósza hajszálakat. Mondhatnám, hogy kimondottan csinos voltam. Aki látta már a Beauxbatons egyenruháját, akkor az tudja, hogy ez ahhoz képest régimódi. De a térdig érő szoknya a hozzáillő passzos blúzzal jól kihozta az alakomat. Talán a bombázót nem használnám – szerénységem tiltja – de tény, hogy nagyon jól néztem ki benne. Épp ezért töltött el annyi keserűséggel a beszélgetés Siriusszal. A szőkés fiú után indultam, kezemmel végig simítottam a lépcsőkorláton. Pont olyan volt, mint otthon. Vajon milyen lehet lecsúszni rajta? Odahaza néha lerövidítettem a lefelé utat. Az enyém a padlásszoba. Ilyenkor a család házimanója – állítom, hogy az egyetlen normális lény a családban… - mindig elment valahova takarítani. A fordulónál visszanéztem Siriusra.
- Nem hittem, hogy Neked ennyi elég ahhoz, hogy véleményt alkoss valakiről… Dy-t kedvelted… Akkor Dyana Tillage-t miért nem? Ugyanaz vagyok, Sirius… Nekem miért nem hiszel? – majd Remusszal az oldalamon eltűntem a terem felé.