Második interjú



Kérdező: Mikor kezdett mangát rajzolni?

Aoyama Gosho: Az egyetemen egy manga-klubba jártam, mert úgy gondoltam, érdekes dolog. Ott találkoztam Yutaka Abe mangakával, aki azt mondta, hogy nagyon jól rajzolok és belőlem még lehet valaki. Ezt nagyon a szívemre vettem és... hát itt vagyok! Először néhány fanmagazinnak rajzolgattam, de sosem voltam a leggyorsabb rajzoló, ezért mindig segítség kellett egy-egy történet befejezéséhez. Az első mangámnál egy asszisztenssel dolgoztam, hogy ne legyen túl nagy kín a dolog.

K: Tehát nem akart mindig mangaka lenni?

AG: Művészeti egyetemre jártam és azt hittem, hogy egy művész-professzor lesz belőlem. De már az egyetem vége után háttérmunkákat végeztem Hirake Ponkikkinél. És így ezután hozzászoktam a mangarajzoláshoz.

K: A Magic Kaito mangája egyelőre szünetel, tervez a jövőben még egy további kötetet kiadni belőle?

AG: Igen, tervezem. Amikor belefogtam a Conanba, már akkor rögtön megkérdezték, hogy mi lesz Kaitoval. Számomra lehetetlen egyszerre két darab, hetente megjelenő mangán dolgozni. Ugyanakkor Kaito életem másik nagy műve. Sokáig fogok vele továbbdolgozni.

K: A Yaiba is egy hetente megjelenő manga volt, azt hogy sikerült véghezvinnie?

AG: Hát komolyan azt hittem, nem fog sikerülni. Abba akartam hagyni Yaibát, hogy Kaiton dolgozhassak, de nem akartam ezt a lehetőséget(Yaiba heti megjelenését) elszalasztani és aztán mégis mindkettőn egyszerrre dolgoztam. Bár maga volt a pokol, ma már elégedett vagyok. Csak 9 fejezetes lett volna, de azt egyre több lett belőle...

K: Hogy tetszett a Yaiba anime-változata?

AG: Természtesen ímádtam! Minden héten megnéztem. Sajnos a párbeszédek, amiket én alkottam nem voltak voltak túl jók, animéhez teljesen más dolog dialógusokat készíteni. Ráadásul az anime jóval szentimentálisabb volt, mint a manga, Yaiba gyakran sírt, pedig szerintem nem olyan szép, ha egy fiú sír, ilyen karaktereket nem is igen rajzolok. Szerintem csak akkor kéne könnyeket hullajtaniuk, ha a egy barátjuk vagy rokonuk búcsút vesz. De természetesen a lányok bármikor sírhatnak.

K: Honnan jött az ötlet a Detektív Conanhoz?

AG: Engem mindig is érdekeltek a krimik, a detektív és a tolvaj történetek. Legalább annyira szeretem Holmest, mint Lupint; és már szerettem volna egy Colombohoz vagy Ninzaburo Furuhatához hasonló történetet rajzolni, de egy egyszerű történet elmesélése túl unalmasnak tűnt. Én inkább egy fiatal főszereplőre gondoltam, egy diákra, aki nyomozásait bemutatja a felnőtteknek. Ráadásul egy szerelmi történetet is bele akartam építeni. Így fejlesztettem ki a "Mystery-Touch" (krimi-románc) mangát.

K: Nehéz Conannek mindig új ügyeket kitalálni?

AG: Hát ez a legnehezebb benne! Mindig teljesen ki vagyok készülve, ha egy üggyel végeztem. Ezt messze nem lehet összehasonlítani például a Yaiba ötleteivel. Kevés olyan mangaka van, aki ezt teszi saját magával, de szerencsére eddig még mindig sikerült kipihennem magam és új ötletekkel előállnom.

K: Van annak valami különleges oka, hogy az egyes mangáinak a főszereplői annyira hasonlítanak egymásra?

AG: Természetesen igyekszem kerülni a túlzó hasonlóságot, de még így is hasonlítanak egymásra. Például, ha egy női szereplőt találok ki, akkor ő vagy olyan, mint egy idősebb nővér vagy mint egy bátor lány. Tény és való, hogy hasonlítanak egymásra, mintha ugyanaz a színésznő játszaná őket, de ők mégsem azonosak.

K: A végén még megkérdezném, tervez-e egy teljesen másfajta mangát készíteni?

AG: Ez egy tipikus kérdés. Szeretnék egy nagyon izgalmas és titokzatos mangát készíteni. A érdekes ötletek legtöbbjét a Detektív Conanba építem, de ki tudja, mikor lesz egy teljesen más ötletem.

Fordította: Misztina