Meglepetések....

Gino másnap meg is tartotta az első órátját, ahol természetesen pár köhögés és orrfújás mellett igen halkan beszélt. Így hangja helyett átvette a szerepet a síp, amit a diákok kissé rossz néven vettek, de ennek ellenére egyre több gyógyulást kívánó képeslap gyűlt össze az íróasztalán. Amint az illik, a legtöbb diáklányaitól érkezett. A tanulókon kitört a karácsony-láz, egyre jobban nyüzsögtek és egyre kevesebben tanultak. Percival ordítozott "pár" emberrel, de így sem lehetett jobb belátásra bírni a diákokat. 24.-e előtt néhány nappal a tanulók hazautaztak. Wulfric meghagyta a tanároknak, hogy ha nem akarják az ünnepeket otthon tölteni, az iskola nyitva áll számukra. Erre az ösztönzésre, persze mindenki ott maradt, és megpróbálták kicsit ünnepiesebbé rendezni az épületet.

Beszereztek egy óriási fenyőt, s feldíszítették a díszteremben. Felaggattak pár fagyöngyöt, s beszerezték a híres pukkantós bon-bont. A szakács már korán reggel nekikezdett a főzöcskéléshez. Gino még feldíszítette a szobáját is, hogy az is a kellemes hangulatot sugározza. Épp az utolsó ajándékra kötötte a masnit, mikor kopogtattak az ajtón.

-Kerülj beljebb!-tessékelte be.

-Már készen is vagy? Mindent becsomagoltál?

-Szia apa, igen. Kész az utolsó is. De te úgysem kapod meg, még karácsony előtt.-kacsintott.

-Kár, nagy kár. No de sebaj. Majd valahogyan kibírom.

-Hogy vagy?

-Egész jól. Az ünnepek feldobták a hangulatom.

-Igen. A karácsony általában ilyen hatással van az emberekre.

-Nem mindenkire. Sajnos egyáltalán nem mindenkire. Persze ezen egy-egy jól eltalált ajándék általában segíthet. Én viszont hiába ajándékoztam Percivalnak finomabbnál finomabb sütiket, édességeket, mindig a kukában találtam rájuk. Kezdem azt hinni, nem kedveli őket.

-És én mit kapok?

-Egy ajándékot.

-Jól hangzik.

-Meghiszem azt.

-Ma lesz a közös vacsi?

-Igen. Megyünk együtt?

-Persze. Mehetünk.

-És máskülönben hogy vagy?

-Kellemesen. Nem is rossz dolog kismama lenni. A játék viszont kezd egyre nehezebbé válni.

-És miért?

-A diákoknak feltűnt, hogy nem igazán járok nők közé.

-Nocsak. Nem hiszem, hogy kollégáink közül bárki járna nők közé.

-Igen, de ők nem is kapnak minden nap legalább három szerelmes levelet.

-Valahol megértem őket. Nem tudom miért, de te valahogy ismered a nőket. Elhiszem hogy ez tetszik nekik.

-Most jut eszembe. Adtam pár tanácsot diákoknak, miután láttam, mennyire nem ismerik a nőket.

-Nos, biztosan ez is közrejátszott a dologban.

-És te? Mikor kapsz magadnak egy társat?

-Én már túl öreg vagyok ehhez.

-Dehogy vagy. Ehhez soha nincs késő. Mellesleg Helen elég szimpatikusnak tűnik. És nem is kell messzire menned.

-Hova gondolsz?

-Csak azt ne mond, hogy nem szimpatizálod. Láttam, amit láttam.

-Nem mondom, kivételes nőszemély, de...

-Na látod. És ahogy egyszer mondtad, a karácsony a végtelen esélyek éjszakája. Bármi megtörténhet.

-Szerintem ideje indulni. Ne várakoztassuk meg Percivalt. Tudod, milyen szokott lenni.

Gino összeszedte magát, s elindultak a díszterem felé. Az csodálatosan nézett ki. Egy óriási fenyő állt középen, szebbnél szebb gömbökkel feldíszítve. A falakra fagyöngy volt akasztva, és a háttérben kellemes zene szólt. Egész családias hangulat uralkodott a termen. Egy asztal volt megterítve, de még senki nem ült le falatozni. Kellemesen diskuráltak ünnepekről, családról, sportról, diákokról, ajándékokról, és bármiről, amire épp kedvük volt. Percival meghúzódott egy sarokban, s mogorva képpel bámulta az éppen Helennel beszélgető Ginot. Néha érezte, hogy fellángol benne a féltékenység, de utána ezt rögtön el is vetette azzal, hogy hülyeség az egész. Aztán végre feltálalták a vacsorát. Mindenki helyet foglalt, a miközben tovább folytatták a beszélgetést, jóízűen kanalazták a meleg húslevest és darabolták a sült pulykát. Aztán a desszertet is elfogyasztották, s újra felkeltek az asztaltól. Percival épp visszafele indult a szobájába, mikor Wulfric megszólította.

-Nem pukkant velünk egy kis bon-bont?

-Nem, köszönöm.

-Jöjjön Percival. Ne kéresse magát.- szólalt meg Gino. Helen nem akarja elhinni, hogy itt fog maradni. Kérem maradjon, mert így elnyerhetem azt az öt dollárt, amiben fogadtunk.

-Szóval fogadtak.

-Igen.

-Rám fogadtak.

-Pontosan.

-Ez esetben...

Odasétált az asztalhoz. Felkapott róla egy bon-bont, s egyik felét Helen felé nyújtotta. Az kissé bátortalanul fogta meg, de mikor Percival meghúzta, s az egy óriási pukkanással vált ketté, magához tért.

-A mielöbbi viszont látásra.-szólalt meg Percival, s máris eltűnt az ajtóban.

-Mondtam, hogy maradni fog.-gúnyolódott Gino.

-Furcsán viselkedik mostanában. Eddig csak akkor jött ki a szobájából, ha éhes volt, órára ment, vagy valakit meg akart büntetni.-mondta Helen. Na de ünnepeljünk.

Ezzel ő is felkapott egy bon-bont, s Wulfric felé nyújtotta.

Másnap Gino korán felébredt, mivel még oda akarta pakolni az ajándékokat a díszterembeni fa alá. Azelőtti este nem volt kedve visszasétálni velük, ahogy a többi tanár megtette. Miután elvégezte a dolgát, visszasomfordált a szobájába, hogy megvárja a kilenc órát. Addigra már biztos volt benne, hogy mindenki elhelyezte a csomagokat, s ott várnak egymásra. Visszasétált hát, s tippje helyesnek bizonyult. Percivalon kívűl mindenki ott volt már.

-Hát akkor, essünk neki az ajándékhegynek.- szólalt meg Wulfric.

-És Percival?-kérdezte Gino.

-Ő soha nem szokott lejönni. Általában a gondnok szokta felvinni az ajándékait.

-Értem. Akkor fogjunk hozzá.

Ezzel ő is odabotorkált az addig már keresgélő kollégái mellé, hogy magához vegye ajándékait. Mint sejtette, diákjai is küldözgettek eleget neki. Legalább 20 csomag jött tőlük. Ezen kívűl kapott egyet-egyet minden kollégájától is. Amikor az utolsót is magához vette, úgy gondolta, inkább a szobájában nyitja ki őket, mert becsomagolva sokkal könnyebben eljuthat odáig velük. Úgy tépkedte a csomagolópapírt, mint egy ötéves, és mindegyiknél megállt gyönyörködni. Kapott édességet, ezer számra, ruhanemüt, könyveket, súlyemelőt, italt, sőt, még egy karkötőt is a KEDVENC TANÁROM felirattal. Aztán szépen összepakolt, s lement reggelizni.

Percival a szobájába tett-vett. Tudta, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet Mr. Fogg az ajándékaival. Nem is csalódott. Pár perc múlva kopogtattak.

-Jöjjön be.-morogta, s közben arra gondolt, mennyire élvezi ezeket a perceket.

-Uram, az ajándékai.

-Tegye le az ágyra, és távozzon.

-Igen.

Kis motoszkálás, pár ajándék összekoccanása, megint motoszkálás, ajtó csukodása.

Percival kimérten nyitogatta csomagjait.

Na tessék. Már megint édesség.-gondolta, s egy hajítással a szemetesbe dobta a dobozt.

A következőben egy könyv lapult, ami szintén a kukában landolt, felvillantva a Hogyan lehetnél normális tanár címet.

Ezt biztosan Perkins küldte. Szemtelen kölyök.

Már csak egy ajándék volt hátra.

Hát igen...Ez is egyel több, mint amit tavaj kaptam.-motoszkált a fejében.

Kibontotta. Parfüm, borotválozó készlet, sampon, meg egy levél. Arrébb lökte a tárgyakat, majd lázasan olvasni kezdett. Nem volt túl hosszú a levél, de picit szíven ütötte. Érezte, meg fogja fogadni tanácsot, mert egyszerűen nem tudott ellnállni neki.

Kedves Percival!

Az utobbi időben tapasztaltam, hogy maga is tud roppant jó társaság lenni. Kérem, fogadja el ajándékomat és a tanácsokat. Láttam, hogy hiányzik magának egy társ. Az első lépést ennek érdekében megtette. A következő pedig legyen az, hogy picit ad a kinézetére. Ha továbbra is a régi életét folytatja,én nem pártolok el maga mellől. De ha változást akar, tegyen érte. Tiszteletben tartom választását.

Őszínte híve

Gino.

Tudta, hogy senkinek nem tűrné el ezt a sértést, de ez valahogy mást is kiváltott belőle. Rájött, hogy igenis el kell fogadnia magát, és még kell próbálnia túltenni magát a régi sérelmein. Határozott. Megmarkolta az ajándékokat, és bevitte őket a füdőszobába. Úgy döntött, az iskolakezdés első napja pontosan ideális lesz az új élet megkezdéséhez. Ennek ellenére, addig megpróbált ugyanúgy viselkedni, mint karácsony előtt. Látta Gino szemében azt a kis csalódott villanást, mikor előszőr találkozott vele, de nem merte folytatni azt a kellemes életet, amit a férfi társaságában eltöltött. Minden adandó alkalommal kikerülte, ami szemmel láthatóan rontott Gino kedvén is. Az iskolakezdés előtti napon viszont Gino rátörte az ajtót.

-Elegem van! -ordított. Megmondaná, miért kerül?

-Nem kerülöm.

-De igen. Az ajándék miatt? Azt hittem elég tisztán leírtam benne a véleményemet.

-Nem érdekel a véleménye- kezdett most már ő is begurulni. Mégis mit képzel, hogy csak így beront a szobámba, és elkezd üvöltözni?

-Nem üvöltözök! Csak...

-Igen?

-Csak nem bírom, hogy folyton levegőnek néz. Ennyi. Ha megsértettem, elnézést. De ezt megmondhatta volna a szemembe is.

-Nem sértett meg, ahogy mondtam már az előbb is.

Percival pár lépéssel közelebb ment a kollégájához.

-Egyszerűen még nem jött el a pillanat, amikor használni fogom.

Még pár lépés.

-Akkor miért került? Félt megmondani, hogy nem akarja használni? Vagy nem tetszik az illata? Vagy...

Tovább már nem tudott mondani semmit, mert kollégája saját szájával fogta be az övét.

Percival végigsietett a folyosón és bekopogott az igazgatói irodába.

-Tessék! Áh...Percival. Kerüljön beljebb. Valami gond van?

-Nem...azaz igen...nem.

-Eldöntené?

-Igen.

-Kérem, üljön le.

-Nem, köszönöm.

Ezzel elkezdett fel-alá járkálni a szobában.

El kell mondanom.-gondolta. De miért pont neki?-jött a válasz. Mert ő bízik bennem, és támogatni fog. Na persze. Igenis mellém fog állni. Nem igaz! Gúny tárgyává teszed magad! Nem teszem. Bízok benne.

-Bízok magában.-szökött ki a száján.

-Ezt örömmel hallom.- mosolygott az igazgató.

-Bizalmas információm van számára.

-És mi lenne az?-emelte fel szemöldökét.

-Ginoról van szó.

-Mi történt?-fehéredett el.

-Semmi. Vagyis...

-Hallgatom.

-Én...rájöttem valamire.

-Mindent megmagyarázok.-tőrt ki az igazgató.

-Azt hiszem meleg vagyok.-jött vele egyszerre a vallomás.

-Tessék?

-Tessék?

-Kezdje maga.- szólalt meg Wulfric, miközben kezdett visszatérni a szín az arcára.

-Azt hiszem meleg vagyok.

-És miből gondolja ezt?

-Gino. Az úgy kezdődött, hogy berugatott.

-Értem. Folytassa.

-És volt az az eset a kémiaórán.

-Milyen eset?

-Egyik diák majdnem felrobbantotta az iskolát.

-Nem szép tőle.

-Nem. -hagyta rá Percival. Gino rászólt. Akkor kezdtem jóban lenni vele. Meg aztán a karácsony. Az ajándéka zavarba hozott. Kerültem, de... de nem bírtam ki. És most ez...

-Ez?

-Igen. Megcsókoltam. Nem tudom mi ütött belém.

-Értem. Nos, ez azt hiszem teljesen független az iskolai ügyektől. Tisztázzák kettesben a dolgokat. Persze, mint barát mindig itt leszek.

-Igen igazgató úr. Azt hiszem ez lesz a legjobb. Köszönöm.

-Nincs mit köszönnie. Örülök, hogy segíthettem.

-Segített....igen...viszlát.

-Viszlát.

Amint az ajtó becsukodott, Percivalnak olyan furcsa érzése támadt, hogy valaki nevet. Tévedett. Wulfric nem nevetett, hanem hahotázott, annyira, hogy a könnyei is kicsordúltak.

Ejnye-ejnye...-gondolta. Hova jutott szegény professzorunk....Ez a női furfang csodákra képes.

Következő