Percival az ajtó csukodására ébredt. Kint még sötétség volt, így villanyt akart gyújtani. Az ágyból való kikászálódás viszont nehézkesen ment. Ebbe több minden is besegített: a sajgó feje, a kisebb szédülések, a fáradtság, és a felfordult gyomra. Nem tudta, hogy mi is történt valójában. Mikor már a kádban üldögélt, kezdte csak felfogni mi folyt este a szobájában. Arra még emlékezett, hogy kollégája fel akarta köszönteni, és inni kezdett vele, de másra nem nagyon. Megerőltette magát, és visszasétált szobájába felöltözni.

Felöltözni?-kapott észbe. Hiszen ma le sem vetkőztem. Vagy mégis? Nem...-hesegette el a rémképeket. Biztosan nem... De akkor miért nem volt rajtam ruha?-jött a másik gondolata. Egyszerűen melegem volt. És akkor mire ébredtél fel? Egy ajtó csapódott az épületben. Biztosan nem az enyém volt. Mikor maradtam magamra? Mikor ment el Gino?- törte a fejét, miközben begombolta ingét. Ránézett órájára. Épp ideje volt reggelizni, s ezt a gyomrának bősz morgása is alátámaszotta. Hírtelen arra gondolt, jól esne neki egy kis narancslé. Vagy pár savanyú uborka. Felvillanyozva indúlt el hát az ebédlő felé. Félúton viszont megint egy gondolat homályosította el: miért volt nyitva az ajtó?

A fejfájás tehát nem maradt el- gondolta Gino miután eszébe jutottak az események. Kikászálódott az ágyából. Úgy gondolta, egy hosszú fűrdő és egy nagy adag kávé helyrehozza picit. Nem látott túl sokat a szobában. Tapogatózott egy ideig, de nem találta a kapcsolót. Kicsit furcsának tartotta. Ennek ellenére már nagyon vágyott arra a fürdőre, és fázni is kezdett. Így inkább elindúlt a mosdó felé. Emlékezetből kikerülte a szemeteskosarat, és most már nyugodtan folytatta útját. Pár lépés után, viszont nagy koppanással nekiment a szekrénynek.

Mi a fene van itt?-gondolta. Álljon meg a menet. Ez nem az én szobám. Biztos vagyok benne, hogy nem itt van a szekrényem. Percivalnál lennék? De akkor ő hol van?

Erre a kérdésre hamarosan választ kapott, mivel az ágy felől hangos horkanás érkezett.

Úr isten...csak nem? Nem lehettem annyira berúgva. De ha mégis, akkor már tudja. Hol vannak a ruháim?

Sietősen felkapott pár fehérneműt, majd egy pólót és egy nadrágot. Csak remélte, hogy jól választotta ki őket.

Ha sietősen eltűnök innen, lehet észre sem veszi.-jött az ötlet. Hogy lehettem ilyen hülye? Nem kellett volna annyit innom.

Ennél a gondolatnál nagyon mérges lett magára. Kinyitotta az ajtót és kirohant rajta. Félúton eszébe jutott, hogy nem csukta be, így visszament, és becsapta maga mögött. Szobájában kissé helyrehozta magát. A gyomra egyáltalán nem vágyott a reggelire, úgy érezte, egy falat sem menne le a torkán. Az egyetlen dolog ami feldobná, egy óriási bögre kávé. Elindult hát az étkezde felé, s közben arra gondolt, majd megpróbálja kideríteni mit tud kollégája.

Percival leült az asztalhoz. Felvette azt a nézését, aminek hatására mindenkinek sürgős elintéznivalója akadt valahol máshol. A tanár komoran fogott hozzá a reggelijéhez. Nemsokára megérkezett Gino is. Percival úgy gondolta: az lesz a legjobb, ha nem is veszi észre. Remélte, hogy a másik nem hentergeti fel a történteket. Látta, hogy mikor belépett, kissé zavart tekintete volt egy pillanatig, de mire ő is helyet foglalt eltűnt minden gyanús megnyilvánulás róla. Ezek szerint mégsem történt semmi? Ugrott egyet a gyomra. Remélte, hogy a megkönnyebbűléstől. Azért szeme sarkából vetett még néhány pillantást kollégájára. Néha el-el kapta egy olyan érzés, hogy a másik figyeli. Aztán már meg is bizonyosodott róla, s újra kételkedni kezdett. A gondolatok áramlását szerencsére félbeszakította az érkező igazgató. Nem akarta, hoy feltűnjön Wulfricnak, mennyire kiszolgáltatott állapotban van, így inkább felállt az asztaltól, és elment. A férfi jelentőségteljes pillantást vetett a távozó tanár felé, majd felsóhajtott.

-Valami gond van?-kérdezte Gino, miután megköszörűlte torkát.

-Látom, idén sem maradt kivétel Percival viselkedése.

-Hogy érti ezt?- vágta rá kicsit túl gyorsan is Gino.

-Khm...maga nem is vette észre, mennyire furcsán viselkedik? Persze a tegnap órákat sem tartott.

Gino megpróbált meglepődött arcot vágni. Nagyon is jól tudta, hogy kollégája hol tartózkodott.

-Ezesetben biztos fontos dolga volt.

-Nem. Nem hinném. Csak a szokásos utóhatás.

Tudja!- lepődött meg Gino. Ezek szerint mindent tud.

-Mellesleg mindig szól, ha elintéznivalója van.-tette még hozzá az igazgató.

Gino kissé lehiggadt. Mégsem tudja.-nyugtatgatta saját magát. Csillapodj, mert te is feltűnést fogsz kelteni.

-Erről jut eszembe. Sikerült ajándékot kapnia neki?

-Tessék? Ja, nem...-hazudott Gino, és imádkozott, hogy ne piruljon el.

-Értem. Hát akkor további kellemes napot. -mosolygott Wulfric, majd ő is távozott.

Gino ezt már nem hallotta. Próbálta felidézni az elmúlt pár percet. Mikor belépett, Percival úgy nézett rá, mintha tudna valamit. Vagy csak neki tűnt úgy? Megpróbált normálisan viselkedni, de nem hagyta figyelmen kívűl azt a bizsergést, amit akkor szokott érezni, ha figyelik. Úgy érezte, mindenki őt nézi. Aztán szerencséjére megjelent az igazgató, és megszűnt a rossz érzése. Percival hamarosan távozott. Nem látott rajta semmi változást, de érezte, hogy kollégája a szokásosnál is mogorvább. Mikor az igazgató felsóhajtott, ő is feléledt.

Az ebédlő lassan kiürült, így ő is elindult a tornaterem felé. A diákok zsibongtak, ami csak még nagyobb fejfájást okozott. Az ebéd nem csalogatta, így inkább kihagyta. Valahol mélyen pedig kerülte a kollégájával való találkozást. Ez teljesen sikerült is neki, pontosan két napig.

Csütörtökön reggel ugyanis szolgálatba lépett. Feszengve indult el a folyosókon. A tanáriban kollégája már várta.

-Késett!-jegyezte meg komor arccal.

-Ööö...elnézést.

-Nem akarok kifogásokat hallani. Azért magától elvárta volna az ember, hogy példát mutasson! Kezdhetnénk végre?

-Igen, persze.

Egy ideig csendben sétáltak a folyosókon. A diákok látszólag még aludtak. Lassan Gino kezdte megelégelni a komor hallgatást.

-Nézze...kezdett hozzá, gondosan kerülve kollégája szemét.

-Igen?

-A hétfői történtekért szeretnék elnézést kérni.

-Miért? Mi történt hétfőn?

Percival sokáig emésztette magát, de soha nem tudta felidézni pontosan az eseményeket. Olyan volt, mintha egy szivacs letörölte volna a tábláról a szöveget. Sötét foltok...Kollégája szavai kissé szíven ütötték. Hát mégis...De ha tényleg, legalább megtudom a nem túl kellemes valóságot.

-Hát őszintén én sem sokra emlékszem. Ittunk, s aztán elmentem.

-Igen. Erre én is rájöttem, de mi volt a kettő között?

-Fogalmam sincs.

Gino meglepődött kicsit Percival válaszain. Biztos volt benne, hogy az tudja a titkát és azért kerüli. De ezek szerint tévedett.

-Akkor is elnézést. Már csak azért, ha mégis csináltam valami hülyeséget.

-Bocsánatkéréssel én tartoznék. Nem kellett volna annyit innom.

-De...

-Ne szabatkozzon. Megegyezünk abban, hogy mindketten hibásak vagyunk?

-Jól van.

-Akkor fátylat rá.

Percival megnyugodott. Szóval hiába emésztette magát. Mégsem... A továbbiakban kellemesen elbeszélgettek.

Péntektől nem kerülték egymást annyira. A diákok néha csodálkozva nézték a két tanárt, mikor végigvonultak a folyosón beszélgetve. Egyre jobban megismerték egymást.

Gino azon kapta magát, hogy már kívülről tudja kollégája órarendjét, s néha arra gondolt, mit tenne a helyében. Percival végre kezdte egyre jobban élvezni az életet. A kellemes beszélgetéseknek lassan többszőr is szerét ejteték. Mindenről volt véleményük, s igaz, néha eltérőek, de egyre ritkábban zörrentek össze. Az igazgató örömmel látta, hogy szigorú és komor kollégája kezd megenyhűlni Gino hatására.

Az első havazás december harmadikán érkezett meg. Gino kiengedte diákjait az udvarra. Úgy is sétálni akart egyet ő is. Elindúlt hát a hógolyózó diákok között. A napsugarak fényesen verődtek vissza a csillogó földről. Kellemes idő volt, a szél nem fújt. Leült az épület melletti padra, miután lesöpörte róla a havat. Érezte, hogy nadrágja nyomban átvette a hideget, ahogy a padhoz ért, de nem igazán érdekelte. Hamarosan érkezik a karácsony, s még fogalma sem volt hol fogja tölteni. Arra persze nem is mert gondolni, hogy kinek mit fog vásárolni. A diákok vidáman szaladgáltak. A lányok sikongattak a rájuk zuhanó hógolyók kereszttüzében. Gino mosolyogva nézte a gondtalan fiatalokat. Már kezdett nagyon fázni, így sétálni indult, hogy felmelegítse testrészeit. Pár lépés után egy hírtelen jövő rosszullét jött rá. Összegörnyedt fájdalmában, de az ahogy jött, úgy el is múlt. Zihált, ahogy izmai megkönnyebbűltek, s a szédülés is megszűnt. Vissza indult az iskolába, hogy átöltözzön. A bejáratnál viszont újabb rosszullét környékezte meg, s lassan elsötétült a világ.

Percival sietős léptekkel haladt a folyosón. A diákok említették, hogy kollégáját felvittég a kórterembe. Alig bírta megtartani óráit. Aggódott barátjáért, s meglátogatni sem tudta, csak miután az utolsó órát is megtartotta. Tanulói kissé eltúlozták a tényeket, ugyanis az aszisztensnő megnyugtatta, hogy csak egy kis influenzáról van szó. Megkönnyebbűlve köszönt be, de nemsokára távozott, ugyanis az igazgató négyszemközt akart vele beszélni.

Gino egy meleg ágyban találta magát, s rögtön eszébe jutott miért lehet itt. A teremben 4-5 ágy sorakozott, a falak kellemes zöld színben virítottak, s az ágya mellett egy mosolygós hölgy állt. Mint kiderűlt, ő az aszisztensnő.

-Áh, felébredt?-kérdezte.

-Igen. Mi történt?- válaszolt egy kérdéssel.

-A diákjai hozták be. Elájult.

-Értem. Köszönöm.

Gino már készült felállni, mikor az aszisztensnő visszatuszkolta őt az ágyba.

-Csak semmi hírtelen mozgás. A maga állapotában vigyáznia kell magára.

-Hogy érti, hogy az én állapotomban?

-Úgy kedvesem, hogy ön terhes. Gratulálok.

-Tessék? De... de...biztosan nem téved?

-Előszőr én is meglepődtem. A maga kis álruhája elég hihető volt. Megmagyarázná?

Gino eldőlt a párnán. Hát kiderült.

-Kérem, ne szóljon senkinek róla. Mindent elmagyarázok.

-Rendben.

Az aszisztensnő az ágy mellé húzott egy széket. Gino bele sem kezdett a magyarázkodásba, mikor csendben kopogtattak. Az aszisztensnő felpattant a székről, s látva Gino ijedt pillantását még meghagyta:

-Ne aggódjon.

Az ajtó becsukodott a nő után, s folytott beszélgetés hallattszott. Aztán egy harmadik személy is csatlakozott, majd nyílt az ajtó.

-Hello. Hogy van?

-Kösz jól.

Az ajtóban Percival állt.

-Mennem kell, de beugrok holnap.

-Rendben

-Jó gyógyulást.

-Kösz.

Percival el is ment nyomban, így Gino kissé megkönnyebbült. Ezek szerint semmit nem tud kollégája. A folyosóról még mindig folytott beszélgetést hallott, de biztos volt benne, hogy nem Percival volt kinn. Hamarosan megtudta, kivel társalog az aszisztensnő. Az ajtón Wulfric lépett be.

-Szia.

-Öhm...jó napot professzor úr.

-Nem kell professzor úrnak szólítanod. Megkértem Mrs. Johnsont, hogy senkit ne engedjen be.

-Rendben, apa.

-Hogy vagy?

-Tökéletesen. Nem mehetnék vissza? Még van egy órám.

-Azt már elintéztem. Elég ha holnap visszajössz.

-Na jó...-törődött bele.

-Elmondod mi történt?

-Mrs Johnson mindenről tud!-fakadt ki Gino.

-Mi mindenről?-komolyodott el apja.

-Tudja, hogy nő vagyok.

-És mit mondtál neki?

-Egyelőre semmit, mert jött Percival.

-Akkor jó. Csak annyit mondj neki, hogy ki akartad próbálni a tanári állást, és tudtad, hogy itt pont megürült egy hely. Nem szabad megtudnia az igazat, amíg...

-Rendben apa, de mit mondjak, miért öltöztem férfinak?

-Mondjuk azért, hogy nem ismerjelek meg.

-De ez úgy hangzik, mintha kémkedni jöttem volna, vagy mintha téged akarnálak kijátszani.

-Nem-nem. Majd úgy tálalod az egészet, mintha egy eltévelygett barátom lennél, és most újra a kegyeimbe szeretnél férkőzni. De van ám neked annyi eszed, hogy kitalálj valamit. Eddig is nagyon jól játszodtad a szerepet. És látom, Percivallal sem volt problémád. Pedig ha valaki, akkor ő igazán gyanakvó típus. Hogy sikerült?

-Hát...

-Na jó, inkább nem faggatlak. Csak játszd tovább az új tornatanár szerepét. Mrs Johnsonon kívűl senkinek sem lesz szabad tudnia, hogy nő vagy. Legalább addig, amíg elfogják.

-Hát, az első hónapokban mondjuk menni fog, de...

-Hogy érted ezt?- kapta fel a fejét az éppen távozni készülő Wulfric.

-Apa...terhes vagyok.

Az igazgatónak elkerekedett a szeme.

-Terhes? De hát...kivel...mikor...hogy...-motyogott. Aztán szép lassan kezdett összeállni a kép.

-Csak nem?

-De. Percivaltól.

-És hogy?

-A szülinapján túl sokat ittunk. A többire nem emlékszem.

Wulfric fel-le sétált a szobában, s szemlátomást próbálta magát megnyugtatni.

-Hát, igazán felelőtlenül viselkedsz! Szóval még egy személy tudja?

-Nem hiszem. Ahogy láttam, ő sem emlékszik semmire. Mrs Johnson azt mondta mindenkinek, hogy influenzám van.

-Ami igaz, az igaz. Nekem is azt mondta. Akkor a következőket fogjuk csinálni. Te továbbra is játszod a szerepet, s most egy ideig az is bejön majd, hogy a hűlést is eljátszod. Ha majd akkora lesz a baba, hogy látszon, valami kitalálunk. Bő ruhák, satöbbi. Percivalt továbbra se kerüld, mert gyanús lenne, de kérlek: kíméld magad, amennyire csak tudod. Megegyeztünk?

-Igen, apa.

Wulfric az ajtó felé sietett, de mielőtt kiment volna, Gino megszólította:

-És apa !

-Igen?

-Kösz mindent.

-Nincs mit, Gina!...azaz Gino...-kacsintott. Jobbulást!

-Köszönöm, professzor úr.- ment bele megint Gina a játékba. Viszlát.

Következő