A gondolatok keringenek és én csak sétálok, messzire,
sosem hittem, hogy összezavarodhatok ennyire,
nem gondoltam semmit sem,hisz olyan távoli volt minden fájdalom,
könnyet oly rég ejtettem,csak egy rossz rémálom...
Nem emlékszem már,milyen volt darabokra szakítottan heverni valahol,
nem tudom már, milyen volt mikor ezer könnyben fénylett a hold.
És most mikor újra legördült egy könnycsepp,ijedten szemléltem,
elmaszatoltam és el sem hittem...

Az erkélyen állva, sötétségbe burkolózva, a fények oly távoliak,
simogat a szél lágyan,és legördülő könnyeim valódiak.
Nem azért sírok mert fáj,nem azért sírok mert kell,
mert tudom,feladnám és oly szívesen sétálnék el...
Olyan könnyű lenne, vissza sem nézni,
elhagyni mindent, és múltat idézni,
leülni a sarokba és olvasgatni régről,
de hogyan tudnék szépet látni a nem létező szépről?

Hallgatnék csak csendben,a szél suttogná nekem,
elhinném egy pillanatra,hogy nem enyém ez az életem,
elhinném,hogy nincs fájdalom és illúzió minden,
elhinném,hogy szeretnek,pont úgy mint régen.
De nem is tudom már,csak üresek a sorok előttem,
van előttem egy út,rajta végig kell mennem.
Visszanézni, ahonnan nem is oly rég indultam el,
az első sebek már régiek,de sosem felejtem el.

Nem vagyok magányos,de néha olyan jó egyedül,
mikor csak látod,hogy a sötétben ott kint, egy lány ül.
Mikor csak hallgatom,hogy mesél nekem minden,
felettem a csillagok,elhittem régen...
Akkor is úgyanigy,minden ilyen esetkor,
nézem a csillagokat,és reményt várok mindenhol,
de nem tudom már miként kéne,újra az lennem aki voltam,
én csak szeretném,ha egyenesen járhatnám az utam.

A sötétben valahogy,az lehetek aki vagyok,
nem számít akkor,mit mondanak nekem a nagyok,
Én mesélek akkor az egész világnak,
és végigsimitom az összes szirmát az elhervadt virágnak.
 Mintha az az üres szoba,egy fehér út lenne,
amiben csak én vagyok egyedül benne,
és annyira sivár,félelmetes és üres...
Néha csak összekucorodom hideg estéken,
és nevetek magamban az elhitt meséken.
Néha igazán nem tudom ki vagyok én valójában,
hisz mindenki mást hitt rólam a saját kis álmában.

Voltam már húg egy barátnak,
voltam játékszer egy hiú ábrándnak.
Volt, hogy voltam önmagam,
és mindenki fényt látott,mert azt adtam.
Maszkot húztam és nevettem,
komédiáztam és remegtem,
hogy mi vagyok én? ki vagyok én?
elhúz az útról a szív a legvégén.
Mert nincs jó vagy helyes út,
egy van mi kiszabott,
s nem számít az sem,ha épp a szerelmed elhagyott,
menned kell, tovább,és én ezt tettem,
büszke voltam,oly mily büszke, hisz már boldog lehettem.
Ha más ok iránt nem is, de azért igen,
hogy én szembenevettem őt pár képen.
És megmutattam nekik,hogy igenis túléltem már pár csatát,
nem veszítettem egy harcot sem,és valóra váltom a magam álmát.
De persze,megváltoztam,mint lenni szokott,
nem sírtam sem itt, sem ott.
Kemény lettem,ezer szikla és kő,
belülről üres,tiszta és megtölthető.

Nem tudom az út előttem, olyan de olyan bizonytalan,
lépek rajta párat,és vissza húz a szív,
nincs bánat sem fájdalom,mind oly alaktalan,
csak egy árnyék mi mindig követ és vissza-vissza hív...

Lenne ezer kérdés, és ezer választ várnék,
De tudom,ha keresnék,sem találnék,
mert nem kell hogy tudjam az igazat,jobb most hazugságban élni,
nem akarok többet,reszketve a másnaptól félni.
A szív eszeveszetten dobog,és nem tudja mit tegyen,
menjen vagy maradjon? mond, hogy legyen?
Mit kell tennem,mi az mi helyes lenne most?
mi az,mi valami újat hoz hamarost?

Lépkedek s lábam alatt a kő,nedves cseppeket kap.
Az élet néha keserű pirula és túl nagy falat...
Lábaim nehezen,alig bírok lépni,
nehezebb volna,visszanézni...
Lábaim roskadnak leülök a kőre,
kezem remeg,nem jutok dűlőre,
visszanézek a távolba,és nincs ott semmi,az égvilágra!
Amit otthagytam,minden a múltba veszett...