A lélekmadár balladája

Láttam egyszer szállni
Egy lélekmadarat.
Magasan járt, s ott égett
Szemében az akarat.

Fehér tollán táncolt,
Siklott a nap tüze,
Örvénylett nyomában a lég,
S a világ forgott vele.

Mindeneknél följebb,
Csak előre tekintve
Kergette vágyait,
Rám csillagokat hintve.

Párját óvta féltőn,
Szárnyait kitárta,
Gyengéd csókot hintett,
S úgy borult reája.

Tündér fényjátékban,
Szélnél sebesebben
Szárnyalt, és egyszerre
Ott feküdt vérben, sebben.

Nyílnak forró hegye
Megsebesítette,
Kegyetlen, vad lélek
Őt foglyul ejtette.

Mély verembe zárva
Sínylődött egy este,
Tekintete folyton
Elrablóját kereste.

Látni akarta őt,
De szíve majd’ elégett,
Fogolyként képtelen
Hasítni a léget.

Szabadságát vesztve,
Reményét feladva
Bódulatba esett,
S ereje elhagyta.

Álmában már nem félt,
El sem akart szállni,
Csak mint a vad lélek,
Olyanná akart válni.

Mert gyönyörűt látott,
Más világnak képét,
Alig bírta szeme
Szokatlan szépségét.

Fekete fényében
A sötét tüzeknek
Búslakodó lelkek
Olyan érzést leltek,

Melyet csak itt kaphat
Bármily lélekmadár.
S e birodalomban
Nincs semmiben határ.

Álmából ébredve
Ígéretet mondott,
Hogy visszatér ide,
Ha elrepülhet most.

S hosszú útra indult,
Gyorsan vert a szárnya,
Elmaradt mögötte
Kedvese, hazája.

Küzdött szélviharral,
Eső megtépázta,
De csak szállt nyugatra,
Hol új élete várta.
 
Fehér tollát folyton
El-elhullajtotta,
Szemében a vágyat

egy cél lobogtatta.

De hangja elhaló lett,
Mint pislákoló gyertya,
Szárnyait is már csak
A hegyi szellő tartja.

Csak azt kívánta már,
Hogy sebe beforrna,
Mikor kinőtt első
Éjfekete tolla.

És nőtt aztán száz is,
Mindegyik mint korom,
És feketén suhant
Tovább a dombokon.

Árnyéka egyre nőtt,
Erősödött teste,
Szemével már folyton
Új célját kereste.

S meglátta a tüzet
Feketén lobogni,
Látta a lelkeket
Táncukban forogni.

A mező közepén,

Füstköd lepte tájon
Elrablója arcát
Kutatta mindenáron.

Nem hiába tette,
Meg is pillantotta,
Pár pillanatra még
Hangját is hallotta:

”Kérlek, légy most ennek
A világnak híve!”
S e szavakra vérrel
Telt meg tiszta szíve.

Ide tartozik már,
Holdfény süt reája,
Elbűvölte örökre
Az arcok sápadtsága.

Párja keresi őt,
De sehol sem látja.
Ha meg is találná,
Nem ismerne rája.

Hisz szárnyán a hold fénye,
Fátylat köt reája,
Másvilági hangját
Élő ki nem állja.

Jobb neki egyedül
A sötétlő, vad réten,
Ott nyugodtan pihenhet
A sötétség ölében.


–˜–˜–˜–˜–˜–˜–˜

                         z