Virágok teste

         A mezőn lépdelt. Puha, fehér lábai alatt halk zizzenéssel törtek ketté a gyenge fűszálak. Ruhájának finom anyagát maga után húzta, meghajoltak nyomában a virágok. Bódító illatuk lopva vonult át a légen, az alkonyat vörös fényt festett rájuk. Minden bronzszínű tűzben égett. Csak az ő arca volt halvány, mintha már a hold ragyogását tükrözné. Apró ajkai görcsös mosolyban rándultak össze. Szemeiben mérhetetlen nyugalom ült. Könnyei lassan gördültek le álláig, majd kezére hullva tovább folytatták útjukat a puha föld felé. A puha föld pedig pillanatokon belül elnyelte azokat. Ő mély levegőt vett, mondani készült valamit-de torka szorítása nem engedett. Halk sóhajban lehelte csak ki fájdalmát.
         Pogány volt. Nem imádta Istent, csak az erdő-mező szellemeit. Csak nekik áldozott, csak bennük hitt. Csak nekik köszönhette, hogy felnőtt.
         Hátrafordult. Felvett egy szál virágot, mit bokájával érintett. Hajába fonta, apró, óvatos mozdulatokkal. Ruhájának ujjából kihúzott egy vékony bőrcsíkot, és a virág mellé kötötte. Az esti szellő belekapott vöröses tincseibe és játékosan simította velük végig a hófehér vállakat. Rápillantott a fonatra, halvány mosoly futott végig ajkán. Lassan behunyta a szemét és egy pici csókot lehelt a vékony szirmokra. Halkan felkacagott, éppen csak a kis margaréta hallhatta csengő hangját. Ahogy mosolyától szemei összeszorultak, újabb könnycseppek hagyták el azokat. Letérdelt és hagyta, hadd hulljanak ruhájára, hadd díszítsék fénylő üveggyöngyökként.
         A szellő hirtelen váltott át erős széllé. Ő lassan felemelte a fejét és arcát nekifeszítette a szélnek. Majd hirtelen felszökkent és szaladt, szaladt kitárt karokkal, versenyt repült a madarakkal. Szaladt a semmibe, mint aki meg akarja ölelni a vörös napsugarakat, hogy örökre ott maradjanak vele és sose legyen már éjszaka.
         Kifulladva állt meg, zihált a mellkasa és arca kipirosodott. Minden mozdulatában ott égett az élet. Lassú, halk léptekkel indult a nagy tölgyfa felé. A tölgy méltóságteljesen állt sötét lombjával a mező közepén, a környék uraként, fekete, hatalmas, bölcs úrként. Egyedül körülötte ereszkedett sötét fátyol a mező pázsitjára. A sárga-fehér szirmok élénken világítottak az egyhangúan sötétzöld fűszálak közt, itt nem fedte be őket a vérvörös nap. Ő pedig minél közelebb ért a tölgyhöz, annál jobban sugárzott az arcáról egy másik világ, egy másik élet jelenléte.
         Amikor már csak lépésnyi távolságban volt tőle, fejét hátraszegte, tekintete a lombra meredt, tüdejét teleszívta friss levegővel és énekelni kezdett. Tiszta hangja eggyé vált az alkonyattal. Minden falevelet külön érzett, minden egyes apró mozdulatot pontosan látott, s nem rettegett attól, mitől mindenki menedékébe rohan. Csak akkor tért vissza saját létébe, amikor torkát ismét elszorította valami szívszaggatóan fájó érzés. Boldog volt mindig, az volt most is, s ezzel együtt sosem szabadulhatott könnyeitől. Érezte, hogy lába elgyengül, elerőtlenedik egész teste. Tett egy bizonytalan mozdulatot a tölgy felé, majd hirtelen, mint kit a föld húz maga felé, s fél attól, hogy a földre rogy, megölelte a fa vastag törzsét. Karjai félig sem tudták átfogni, mégis rendületlenül szorította, ahogy maradék erejéből még telt.
- Te tudtad - súgta alig hallhatóan a tölgyhöz. Nem folytatta, nem akarta. Nyugodt volt, de lábaiban még mindig reszkettek az inak. Talán hallott választ, talán nem. De nem várta.
         Pár végtelennek tűnő perc után ismét kilépett a fénybe. Szemében már csak az üresség fénylett, de a homlokán kirajzolódó apró ráncokból úgy tűnt, mintha zavaros gondolatok vihara dúlna a fejében- vagy a szívében.
         Megállt a tengernyi virág között, üvegként csillogó tekintetét a tölgyre szegezte és hanyatt dőlt a fűben. Halkan lebegett a talaj felé, selyemhaja arcát félig elfedve előrelibbent és vörös sávokat rajzolva terült szét a fűszálak közt. Nyitott szeme még mindig maga elé meredt, nem követte pillantásával a felhőket és a madarakat, nem hallgatott énekükre. Nem látta amint a nagy tölgy egyik ága előbb végigrepedt, majd letört és zuhanásának hangját a virágok párnája tompította. Nem figyelte az alkony sugarait, ahogyan lassan veszi át a fény helyét a komor éj. Csak a szél volt képes lassan lecsukni pilláit. Arca álomszerűen feszült nyugalomra, a gyöngyfogai közt kiszűrődő csendes sóhajnak annyi ereje sem volt, hogy az útjában álló hajszálakat egy csöppnyi mozdulatra késztesse. Hosszú, néma percekig feküdt ott mozdulatlan. És nem kelt fel többé.
         A földön félig eltemetve a kusza növények közt rejtőzött egy valaha volt áldozati ló fehér bordacsontja. Ez szúrta át éles tőrként a lány mellkasát. Halványszürke ruháján lassan terjedt a bordó vérfolt, míg végül a finom szövet már nem bírta beinni a folyékony élet hatalmas tömegét és az végigfolyt a lány fehér nyakán. Szíve még vert egyet… aztán még egyet… és örökre elhallgatott.
         A virágok pedig megmozdultak, tekergőzve futottak rá a testre, ellepték, magukba fogadták. Fehérek voltak és sárgák és lilák és kékek, kusza szövedék, mely erősebb, mint amit az elme felfoghat. Aztán pillanatokon belül elült a zűrzavar. Nem maradt utána sírkereszt, nem maradtak róla rejtélyes regék, semmi, ami emlékeztetné a világot arra, hogy létezett. De a hatalmas tölgy susogásában az arra méltó lélek megtalálja az ő csodálatos perceit, s elbűvölő halálának emlékeit őrzi az ismeretlen táj.
         A napsugarak eltűntek, leszálló harmat hűs vízcseppjei csitítgatták a természet nemrég még féktelen indulatait. Néma homály leplezte az elmúlt percek titkait hallgatagon, álnokul. És egy fekete árnyalak suhant át a csendtől terhes ködben.

„A jóknak jó, mert a fájó szív az könnyebben kiszáll.”
/Eleven Hold/