Gerardék haza mentek. Amy pedig már végzett a vacsorájával, és Bulcsúval a Fészek felé tartott. Megismerkedni azzal, akit előző éjjel soraik közé húzott a halálból.
Bulcsú a 3. ra, egy aprócska szobához, épp csak hálóhelységhez vezette. Lassan benyitott, és belépett. Rögtön becsukta maga után az ajtót, ezzel jelezve a kint álló férfinak, hogy egyedül szeretne beszélni a bent tartózkodóval.
A szoba nagyon kopár volt. Össz-vissz egy ágy kapott benne, ezen kívül pedig csak egy alacsony, asztali lámpa pislákolt a sarokban. A lány az ágyon ült, hátát a falnak támasztva, lábait felhúzva. A kezei úgy feküdtek a teste mellett, mintha nem lett volna bennük semmilyen élet. Teljesen ki volt zuhanva önmagából. Elhaló tekintete a lámpa halvány fényébe meredt.
Amyt elképesztette, mennyire drasztikusan nevelik az újakat a vámpírlétre. Náluk ez nem így működött, ott még a hagyományok szerint. Szánakozón gondolt az itt menő ’fejlődésre’. Lehet, hogy ők gyorsan szaporodnak, de ezekkel a módszerekkel csak selejtgyárasok lesznek. Tudta, hogy embert ölettek a lánnyal. Rosszabb esetben nem csak egy embert, hanem a családját.
Halkan leült mellé.
- Szia. A nevem Amy. Tegnap már találkoztunk.
Erre ő nem reagált. Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
- Csak sejthetem, miket művelhettek veled az elmúlt éjjel… Hidd el, sajnálom.
Az utolsó szóra felkapta a fejét, és szúrós tekintetét Amyre emelte.
- Sajnálod?! Hehh.. Undorító.
- Pedig így van. Nem tudtam, mit tesznek veled.
- Nem, a fenéket nem! Mekkora álszent vagy.
- Nézd, én kicsit más vagyok, mint a többiek. És
- Ja, korcs. Mesélték.
- Korcs… A barátaimtól sem esik jól, de ők csak viccelnek.
- Hát, én nem vagyok a barátod.
- Nem is kérem, hogy az legyél. Csak beszélgetni jöttem. Kíváncsi vagyok rád, meg persze én felelősséggel is tartozom érted. Hisz’ az én vérem teremtett. Mert… becsülheted, volt benned valami, amiért nem hagyhattunk ott. Meghalni.
- Pedig jobb lett volna. - mondta keserűbben mindennél.
- Tudom mit érzel most
- Dehogy tudod!
- De igen. Elhiheted, egy cipőben járunk. Csupán annyi a különbség, hogy neked ez idővel elmúlik. Én viszont egész életemben vándor maradok a két világ közt. Hatalmas fájdalom lehetett végignézni, ahogy megölik a szerelmed, aztán vámpírrá lenni, és.. elveszteni a családod. És egyfolytában az az idegesítő kérdés: miért? Vagy, mivel érdemeltem ezt ki?... Csöppet sem ismerősek, mi?
A lány lesütötte szemeit. Kezdte szégyellni magát az előbbi kirohanásáért. Még azt is el akarta üldözi, aki talán tényleg segíteni szeretett volna neki. Lehet, hogy ez a csaj tényleg az, akinek mondja magát? Nem akarja megalázni, nem kíván szórakozni rajta? Esetleg tudhat erről a világról valamit, amibe ő még csak belekóstolt. És hogy tudhat valamit a kemény, pofonokkal teli életről, legyen az emberi vagy vámpír.
- Samantha vagyok. - mondta halkan, kerülve a nő tekintetét. - figyi, bocs az előbbiért.
- Semmi baj. Érthető.
- Te tényleg más vagy, mint azok. Legalábbis, az biztos, ők az előbb elhangzottak miatt már megvertek volna.
- Vertek?
- Nem, végül is, nem volt olyan vészes. Egy-két pofon.
- És Bulcsú, Ő mit szólt ehhez?
- Hát… Nem nagyon tetszett neki, de nem is szegült ellen. Bár nem sokat látott a dolgokból. Előtte tartották a látszatot.
- Gondoltam. Mivel ő sem idevalósi.
- Mellettük jó fejnek tűnik.
- Az is. Majd megismered. Ahogy mindenkit, és átlátod majd a dolgokat… Figyelj, van még egy csomó időnk napkeltéig. Menjünk, sétáljunk egyet a városban.
- Én nem mehetek ki innen.
- Neem? Meglátjuk. Gyere nyugodtan. - felállt. Kezét Samanthának nyújtotta. Ő habozott pár pillanatig, de végül ketten hagyták el az épületet.
- Nem vagy éhes? - kérdezte Amy néhány házzal távolabb.
- Hát,
- Mármint rendes, emberi kajára. Hogy vámpír vagy, az nem azt jelenti, hogy nem ehetsz normális kaját. Szóval?
- Ismerek egy jó helyet a közelben. Nem nagy, de én szeretem. És ott ilyenkor is lehet fagyit kapni.
- Király! Imádom a fagyit.
- Én is. Rengeteget meg bírnék enni belőle.
- És most már a torkod miatt sem kell aggódnod. - ezen mindketten nevettek. - Látod, mégis csak van valami jó a vámpírlétben.
Elmentek kajálni. Iszogattak, beszélgettek, sztorizgattak, nevetgéltek. Volt szó az életről, halálról, családról, barátokról, vámpírokról, természetfelettiről, zenéről, és minden ezekhez hasonló nagy dologról. Nagyszerűen elütötték az időt.
Zárás után Amy hazakísérte a lányt. Beszélt Bulcsúval az érdekében, ő pedig megígérte, hogy Derick körme alá néz időnként. Így nyugodt lelkiismerettel ballaghatott haza.
A küszöböt átlépve kikerülte a számára felállított ’csapdát’: az ajtóban alvó Táltost.
A cuccait a szokásos módon csak lelökte a kanapéra. Melléjük huppant és rágyújtott egy cigire. A hamutálat a combjára tette, majd lábait felpakolta az asztalra és hátradőlt. Fejét hátra döntve, hatalmas élvezettel, játszva fújta ki a füstöt. Szemeit pihentetésképp lecsukta.
Merengett… Szeretett így egyedül maradni a fejével. Ilyenkor összegezte a napját, szőtte terveit, vonta le következtetéseket, és állapította meg a kemény tényeket. A végéről kémlelte az elmúlt 24 órát. Persze ezt könnyű volt, már elmúlt. De a zavaros jövőre nem tudott így tekinteni. Neki nem adatott ilyen látás…
Zajt hallott az emeletről. Valaki félálomban próbált lebotorkálni az emeletről.
Amy feljebb tornázta magát a kanapén, így a fejét már nem tartotta a támla, és az hátra csuklott. Most már láthatta a mögötte mászkálót. Mikey volt az. Az esti harc óta rendesen belilult, feldagadt az arca. Mind két karján horzsolások és véraláfutások éktelenkedtek.
- Mikey, basszus! Hogy nézel ki?
A megszólított összerezzent. Megijedt. A nő, eddig talán észre sem vette, a vak sötétben ült.
- Jajj, bocs. Nem akartalak megijeszteni.
- Pedig sikerült. Legközelebb azért csukd fel a villanyt. - felkapcsolta a villanyt, aztán helyet foglalt Amy mellett.
- Mit csinálsz még itt ilyenkor? - kérdezte a srác fáradtan.
- Most értem haza. De ezt én is kérdezhetném.
- Én csak ööö.. - vakargatta tarkóját.
- Na jó, gyere. Először lejegellek. - megfogta Mikey karját, és a konyhába húzta. Leültette az egyik székre, aztán előkotort pár zacskó jeget a fagyasztóból.
- Mesélj! Miért nézel ki úgy, mint egy élő halott? - közben felült mögé az asztalra. Óvatosan hátradöntötte Mikey fejét, ráhajtotta a térdére, és rányomta a jeget a monoklikra. - Szóval?
- Hát, azt hiszem ma megértettem, mit is jelent a „nem hibázhatsz, különben halott vagy.”
- Uhh, na igen. Akkor ezért a lilafoltok. Még nem volt ilyen durva fejed. Amúgy, mit csináltál? Vagy mit nem?
- Basszus! Egyszerűen leblokkoltam. Nem is nagyon értem mitől. Ott álltam, mint mindig: Lőttem rájuk, öltem őket. Egyiket a másik után. De aztán, olyan tettem, amit eddig még sosem. Elvágtam a torkát! A saját kezemmel.. öltem meg. Éreztem, ahogy a melegség, a vére végigfolyik a karomon. - fakadt ki. - Még a karjaim között rogyott térdre. Ez olyan… kiráz tőle a hideg.
- Persze. Látni a halált, és érezni két külön dolog. Az utóbbi már a köszönőviszony vele. Megtaníthatlak titeket ölni, de elviselni a halál közelségét, azt nem. Ezt mindenkinek magával kell megbeszélnie.
A másik bólintott. Nem tudott hozzászólni.
- Azért, az ilyen helyzetektől szerettelek volna titeket távol tartani. A háború, a csata kemény. Könyörtelenséget és hidegvért követel meg. Oké, az esti nem volt egyik sem, de ti nem vagytok hidegvérű gyilkosok. Ne is váljatok azzá. Soha. Tönkre teszi az embert… Amit én szerettem volna, hogy megtanuljátok megvédeni magatokat. Ennyi elég is lett volna. A kisebb utcai balhék is ezt a célt szolgálták. Nem azt, hogy egyszer majd mellettem álljatok egy hatalmas csatamezőn.
- Pedig… Gee ezt szeretné. És én is erre számítok/ számítottam.
- Tudom. De neked is tudnod kell azt, hogy eddig csak olyan helyekre vittelek titeket magammal, ahol nem volt semmilyen komoly veszély. Ez, úgy láttam, nagyszerűen kielégítette a kalandvágyatokat. Semmi durvát nem szánok nektek.
- Értem. - fűzte hozzá halk szavakkal.
- Nem teszem kockára az életeteket. Világos? Nem tudom, melykőtök kezdte ezt a baromságot. Bár ha tippelnem kéne… Egyébként, Gee másabb, mint te. Kettőtök közül te vagy a reális gondolkodású. Ez jó. Nem árt. Remélem, ha eljön a napja, nagy hasznát vehetjük majd.
Mikey összeráncolta a homlokát, és a jegek alól próbált a nőre nézni. Nem értette a mondat jelentését.
- Picúr, - sóhajtott, és szabad kezével végigsimította a srác haját. - a háború mocskos, véres kemény. Ezt már mondtam, de ha kihagytam volna: kurvára életveszélyes is. Fogalmad sincs róla. Nem is lehet. Az őrült bátyádnak sem. Szerinted, ha tudná, miben akar mellettem lenni, akkor is szeretné?
- Biztos. De nem csak ő. Mi mindannyian melletted állunk. - szabadult ki a jég alól, és szembefordult Amyvel.
- Jesszom… - morogta a lány. - Hát, remélem nem. Értékelendő, nagyon szép és bátor dolog, és köszönöm is, de ez nem így működik. Nem kell áldozatot hoznotok. Ha bármi bajotok esne, legyen szó bármelykőtökről, azt nem élném túl. Hülyeséget már mégse csináljatok.
- Akkor gondolj bele Gerard mit érezhet. Vagy én.. vagy a többiek. Szerinted mi nem féltünk téged?
- Jajj, nem erre gondoltam…
- Tudom. Csak próbáld megérteni Gee-t. Azért akar akkor is ott lenni, mert - még ha nem is szükséges - vigyázni akar rád. Retteg, hogy bajod esik. Nem akar elveszíteni. Ahogy én sem… - mondta a padlót bámulva.
- Héé, miattam ne légy szomorú. - emelte fel Mikey fejét. Halvány mosolyt villantott rá, majd átölelte. - Most pedig tünés aludni!
Amy kijött a fürdőből, aztán halkan beslisszant a szobájukba. Bebújt Gee mellé, és elnyúlt a finom, puha paplan alatt. Teste minden porcikája égett a fáradtságtól. Élvezte a selymes takaró simogatását.
- Amy? Alszol? - nyöszörgött a mellette fekvő.
- Még nem. - közelebb bújt a férfihoz, ő pedig átölelte. Gee mellkasára hajtotta a fejét, és álomba is merült.
A következő pár nap eseménytelenül telt el. Csak egy utcai harcuk volt, és az is csak kisebb. Viszont így volt ideje Amynek könyvtárba is járni. Ahova magával vitte Frankiet is, mint kis segéd könyvmolyt. És szárnya alá vehette Samanthát is. Tanítgatta, vadászni vitte, segített neki túltenni magát élete változásán, na és persze bemutatta a srácoknak. Igaz, Sam még mindig zöldfülűnek számított vértestvérei közt, de már megkapta a neki járó tiszteletet.
A régi vámpírkönyvek bújása sem volt hasztalan: Amy 100%ra vehette, hogy akit keres, vagyis a szülei gyilkosa és Dúlszi klánjának elűzött királya egy és ugyan az a személy. És kiderült, hogy ő abban a pillanatban is Philadelphiában tartózkodott.
Ezen felül persze szórakoztak is. Esténként be-beültek egy-egy kajáldába vagy bárba. Egyik este Mikey magával vitte Aminát is…
Szombat éjjel volt, az idő éjfél körül járt. Mind egy bárban ültek, beszélgettek és iszogattak. Amy Gerard ölében feküdve nézegette, forgatgatta kezében a sörösüvegét, mikor ismerős jelenlétét érezte. Nem nézett ki, de tudta, hogy Amina állt az út túloldalán. Mikey ránézett a mobiljára, majd felállt.
- Figyu skacok, járok egyet. Otthon találkozunk.
Bob felhúzta a szemöldökét. Frankre nézett, aztán Gerardra. Tőlük várta a választ, de hiába.
- Oké, menj csak. - szólt végül Ray, de addigra Mikey már el is viharzott. Pár perc múlva már Aminát sem érezte Amy. Együtt tűnt el a sráccal, egy irányba.
- Mi volt ez? - kérdezte Gerard pár pillanattal később.
- Nem tudom.
- Passz!
- Hát, ööö - hangzottak a különféle válaszok.
- Semmi. - Mondta Amy egy kis gondolkodás után. Nem akarta lebuktatni őket, hiszen sem Bulcsúék, sem Gee-ék nem nézték volna jó szemmel a kapcsolatot. Neki sem tetszett annyira az ötlet, de pont ő kezdett volna el prédikálni?
Meg aztán, úgy gondolta, megérhet egy próbát. Ha pedig boldogok együtt, úgy sem tehet senki semmit. De azért beszélni kart velük.
Mint mindig, most is zárásig maradtak. Ezután a srácok haza, Amy pedig vadászni ment.
Mázlija volt, alig 20 perc alatt végzett. Ideje bőven volt, és mivel érdekelte a Mikey&Amina dolog, Elindult megkeresni a lányt. Helyette viszont mást talált…
Eleredt az eső. Amy fejébe húzta a csuklyáját, és így folytatta útját. Miután a fél várost bejárta, úgy gondolta visszakanyarodik a Fészekhez, mert Amina minden bizonnyal visszaért már. Csak pár 100 méterre volt az épülettől. Ám ekkor, mint villámcsapás vágott bele a tudatába valami. Ez a valami behatolt az elméjébe, kutatott benne. A nő megtorpant. Ajkait harapva, összeszorított szemmel próbálta elviselni az ezzel járó fájdalmat, és próbálta kilökni fejéből az idegent. Alacsony, kétszintes házikó állt mögötte. Ennek a falának támaszkodott egyensúlyát keresgélve.
Kis vívódás után végre sikerült. Nem tudta ki az, vagy mi az, de érezte a jelenlétét. A szomszéd ház tetején állt az idegen. Alakja éppen kivehető körvonalazódott. Hosszú, csuklyás köpenyét lebegtette a szél, sötét, izzó tekintete világított az éjszakában. Amy mindössze pár másodpercig láthatta, mert a vihar felerősödött, és az alakot elmosta az eső. Újra csak érezte, végül teljesen eltűnt. De ez idő alatt Amy ráismert: ő volt az a parkból.
Nagyon kíváncsi volt, miért érdekli ő ezt az idegent, és hogy egyáltalán ki ez. Főleg, hogy olyan deja vu-je volt mindkét találkozáskor.
Gondolataiból magához térve nagyokat pislogott, és zavartan nézett körbe. A Járdán, a ház falának dőlve találta magát. Akkor eshetett el, mikor a lény és az ő tudata elvált egymástól. A falba kapaszkodva tápászkodott fel, és lassú, bizonytalan léptekkel indult hazafelé.
Órákkal később is szédült, fájt a feje. Elaludni is alig bírt. Teljesen éberen, a plafont bámulva feküdt az ágyban.
Az öreg kúriába ment, könyvtárba. Levett egy vaskos, arany törzsű könyvet a 3. polcról. Ledobta az asztalra, az pedig egy nagy puffanással és egy hatalmas porfelhő kíséretében landolt. Amy rágyújtott, közben a könyveket lapozgatta. Céltalanul keresgélt.
Nem talált semmi érdekeset. Már a cigijét is elszívta, és el akarta nyomni, mikor a hamutálban lévő pernye izzani kezdett. Belobbant, és vele együtt az egész kis helyiség is fellángolt. A nő felpattant. Menekülni próbált, de a tűz gyűrűje fogva tartotta. Nem tudott átugrani rajta, mintha elveszett volna a kijárat. A füst láthatatlan ujjakként fojtogatta, a tűzgyűrű pedig hurokként szorult körülötte.
A lángok már a bőrét nyalogatták. A földre rogyva várta az elkerülhetetlent. A lángok hullámokként csapta össze felette, beborítva egész testét. Ám ekkor hirtelen zuhanni kezdett. A sötétség felé tartott, de ahogy megfordult, még látta a tüzet a feje fölött. 283 tisztán kiolvashatta belőle. Ezt a számot formálta a lángtenger. Ő pedig zuhant és zuhant.
Hangosat dübbent a háta, mikor földet ért. Valószínűleg a gerince is eltört. Kinyitotta szemeit, és egy hosszú, éles vasat látott kiállni a hasából. Ahogy jobban körülnézett, meglátta a felé közeledő rengeteg apró alakot. Mindegyik kezében, ha volt nekik egyáltalán olyan, kés és kard csillogott. Vágták, ahol érték, aztán mindenre sötétség borult.
Újra kinyitotta szemeit. Nem látott semmit, még mindig a sötétben volt. Viszont érezte, ahogy két hideg kéz próbálja lefogni. Hallotta, hogy egy ismerős, kicsit emelt férfihang őt szólongatta.
- Gee?
- Igen. - halkított magán. - Nyugalom, már vége. Csak álmodtad. - kezét a karjai közt vergődő nő forró homlokára tette, majd végigsimította az arcát. - Semmi baj. Már biztonságban vagy, itthon. Emlékszel?
Amy kicsit lehiggad. Már nem küzdött Gerard szorítása ellen. Ziháló légzése is a normálisra lassult. A sebei viszont még mindig fájtak. Igaz, csak álmodott, de nagyon valóságosnak érezte. Gerard kiment egy pohár vízért, majd visszafelé felcsukta a lámpát. Kővé dermedt a látványtól. A pohár kicsusszant ujjai közül, és a padlót érve ezer darabra tört.
AJÁNLOM AZ OLDALT
MCRmyHungary - Zombeee 2007-2018