Homo sapiens

 

       Csak annyi időre állt meg, hogy kifújja magát. Egy alacsony vörösfenyő alatt gubbasztott. A szél lesodort hozzá néhányat a fa ágain megülő kristálypihék közül. A lábai előtt a vékony, fehér rétegen átütött a lehullott tűlevelek száraz szőnyege.
   Csönd volt. Ritkán hallott csöndet. Behunyta a szemét, és élvezte. Szebb volt minden zenénél. A hideg nem zavarta. Két karjával átölelte a lába szárát, és ez a póz annyira kényelmes volt, a hely oly békés, hogy szívesen maradt volna így akár az örökkévalóságig.
   Ha nem lüktetett volna tompa fájdalom a… Hol is? Nem emlékezett a szóra. Erősen gondolkodott, hogyan is nevezik azt a kerek valamit, amit a nyaka tart, és ami most súlyosan nyugodott összeszorított térdein.
   Fej! Ez az a szó! Büszke volt magára, hogy ilyen hamar rájött. Tehát a feje fájt. Csúnyán beverte, amikor kis, egyszemélyes gépével a földbe csapódott. A vihart nem jelentették előre, és amikor észrevette, már túl késő volt. Egyenesen a közepébe repült. Remélte, hogy a zuhanástól komolyabb baja nem történt. Bizonyára csak fejrázkódást kapott, ezért esik néha nehezére, hogy a leghétköznapibb szavakat megtalálja.
   Kinyitotta a szemét, a szélben kavargó pelyheket figyelte. Azoknak sem volt nevük. Kinyújtotta a kezét, hogy az egyik megülhessen az ujja hűvös hegyén. Milyen apró! Milyen szép! Törékeny és tökéletes, de milyen mulandó… A szája elkerekedett az ámulattól, és a levegő lassú, mély hangon áramlott ki rajta. Hó. Így fogja hívni ezt a varázslatos, fehér micsodát.
   Agy – ötlött hirtelen az eszébe. Rossz szót használt az előbb. Nem fej-, hanem agyrázkódás.
   Ez a tévedés elkedvetlenítette. Az agya kétségtelenül lassan és hibásan működik. Ráadásul változatlanul érzi benne azt a sajgó fájdalmat, pedig az élete múlik rajta, hogy gyorsan és okosan gondolkodjon. Az üldözői a nyomában vannak.
   
   Három megtermett férfi kapaszkodott felfelé a domboldalon. Az a szívós, északi fajta, amelyik a jég hátán is megél. Egy tízéves-forma fiúcska iparkodott szorgalmasan lépést tartani velük, méterekre lemaradozva pedig egy negyedik társuk követte őket.
   – Csak azt tudnám, ezt minek kellett magunkkal cipelnünk – bökött a legnagyobbra nőtt férfi a háta mögé. – Szedd már a lábad, hogy a rosseb álljon beléd!
   Az élen haladó cimborája pihenőt intett. Körbemutatott a horizontig hullámzó tájon, a dombhátakra felfutó fenyőerdőkön és a tágas, itt-ott fehér foltokkal borított mezőkön.
   – Mekkora egy marha vagy, Lars! Hát mit képzeltél, hogy fogjuk megtalálni a nyavalyást? Akármerre mehetett. Ezért kell nekünk egy nyomolvasó.
   – Ja – mormogott a nagydarab. – Mer’ ez az, mi?
   – Az ő redves fajtájának az ilyesmi a vérében van. Igaz-e, törzsfőnök?
   A férfi, akiről vitatkoztak, szó nélkül zárkózott fel melléjük. Kortalan, sziklából faragott arcán a neheztelés legkisebb jele sem látszott. Az ő „redves fajtája” régen hozzászokott már a fehér ember durvaságához. Könnyebb volt ez, de főleg biztonságosabb, mint ellenkezni. Ezért jött el velük minden ellenvetés nélkül, amikor kora hajnalban kirángatták az ágyából.
   – Elhozhattuk volna helyette Petey kutyáit – elégedetlenkedett tovább Lars.
   – Már megmondtam Samnek is, hogy a kutyák elhúznak egy szánt, de vadászatra nem valók – tolta hátra egészen tar feje búbjáig a fülessapkáját a Pete-nek nevezett. – Különben is, Rosie kutyái.
   – Ő meg leharapná a fejedet, ha egy kicsit kölcsönvennéd őket, mi? Hát ki hordja nálatok a nadrágot, te vagy az asszony? – nevetett Sam.
   – Mintha te nem úgy osontál volna ki a házatokból Alice háta mögött – vágott vissza savanyúan Pete.
   A fiúcska erre nagy szemeket meresztve megtorpant, és meghúzogatta Sam vörös dzsekijének ujját.
   – Apa, te azt mondtad, anya tudja, hova megyünk! Azt mondtad, megengedte, hogy eljöjjek! – Félénken pillantgatott a háta mögé. – Nagyon dühös lesz, ha nem megyünk most rögtön haza.
   Lars felröhögött, Pete is halványan elmosolyodott.
   – Pofa be! – vakkantotta oda nekik Sam, és megnyújtotta a lépteit.
   
   Az erejét alaposan beosztva lépkedett. Egészen eltörpült a fölémagasodó fák között. Azzal nyugtatgatta magát, hogy minden repülőn van egy vészjeladó, ami automatikusan bekapcsol, ha bármi baj történik. Már biztosan vették a segélyhívását. A mentőcsapatok nemsokára itt lesznek érte, csak a közelben kell maradnia, hogy könnyen megtalálják őt, közben pedig vigyázni, nehogy az üldözők bukkanjanak rá előbb.
   Sokáig feküdt eszméletlenül a gépben. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy bár a vihar itt tombolt a feje felett, ő átaludta az egészet a roncs biztonságos belsejében. Nem szerette a viharokat. Általában nem szerette a kiszámíthatatlan, irányíthatatlan dolgokat, amikből idekint, a szabad ég alatt túl sok volt.
   A fenyők ágairól szállongó hópihéket nem számította közéjük. Azok szépek voltak és rendezettek. A matematikai törvényszerűségek uralmát képviselték a káosz felett. Kecses fraktálokat látott kikristályosodni bennük, és bonyolult, sokváltozós egyenletekkel azt is le tudta volna vezetni, hogy ha egyszer a lágy szellő lefújta tűlevél-fészkéről, az egyik pelyhecske miért libben erre, a másik pedig arra.
   De nem tette. Életében most először gondolkodott el azon, hogy egy ilyen gyönyörű jelenségnek kell-e egyáltalán az értelmét és a mikéntjét kutatni, vagy elegendő-e pusztán örülni neki.
   A feje még mindig lüktetett. Az az erős ütés, ami érte, idegsejtek milliói között bontotta meg a kényes kapcsolatot, és ott, ahol addig józan gondolatszálak csavarodtak jól szervezett kötegekbe, most betöltésre váró hézagok tátongtak. Ez a fura, ismeretlen vidék pedig az új ingereivel, a sosem látott képeivel, sosem érzett illataival és sosem hallott hangjaival azonnal beférkőzött a megüresedett területekre, hogy rendellenes gondolatokat ébresszen benne.
   Ő ezt mégsem bánta. Lám, minden rosszban van valami jó: ha nem zuhan le a repülőjével, akkor soha nem ismeri meg az önmagáért létező szépséget.
   A hó már nemcsak a fák magasából érkezett. A kövér felhők kihasadtak, és egyre sűrűbb pelyhekben hullani kezdett az égből a hűs, fehér csoda. Ez megint újdonságot jelentett a számára.
   A vihar elvonultával idejekorán magához tért. Rossz belegondolni, hogy ha nem így történik, akkor nem tudott volna elbújni az üldözői elől, és nem lett volna a leghalványabb esélye sem a menekülésre. Mostanra már bizonyára megkötözve feküdne valami sötét, zárt lyukban, és fogalma sem lenne arról, milyen is a hóesés.
   
   – Én csak annyit akarok tudni, hogy most merre tovább?
   Sam ingerülten hadonászott az öklével az indián orra előtt. Az fel sem vette a fenyegetőzést. Ugyanolyan türelmesen válaszolt sokadszorra is:
   – Én pedig újra csak azt felelhetem, nem tudom.
   – Hát mi a fenének hoztunk akkor magunkkal?
   – Én is ezt kérdeztem az előbb – somolygott Lars.
   – Megmondtam, nem értek a nyomolvasáshoz.
   – Hogy az istenbe ne értenél, te mohikán törzsfőnök, vagy mi a kórság!
   – Algonkin. És a nagyapám volt a törzsfőnök. Belőlem könyvelő lett. Hacsak nem akarják most megcsináltatni az adóbevallásukat, teljesen felesleges, hogy itt legyek.
   Lars hangosan felnyerített, Pete pedig nyugtatóan a vörös dzsekis karjára tette a kezét, aki már azon volt, hogy beveri az egykedvűen ácsorgó indián orrát.
   – Sam higgadj le! Te meg menj, tűnj innét minél hamarabb! – szólt az indiánnak.
   – „Fiúk, van egy tervem.” Így volt, Sammy? „Elkapjuk a nyamvadékot, aztán besöpörjük érte a nagy dohányt.” Nem ezt mondtad, Sammy? – kárörvendett Lars. – Pocsék terv, az a marha nagy igazság!
   Sam szeme egyet villant, és a két férfi rögtön egymás torkának ugrott.
   A kisfiú lába a földbe gyökerezett mellettük. Nézte, ahogy az apja és Lars bácsi dühödten csépelik egymást, és Pete bácsi megpróbálja szétválasztani őket. Ő pedig megijedt, nagyon megijedt mindhármuktól.
   – Sam! Lars! Hagyjátok abba! Halálra rémítitek Willt! – üvöltötte Pete. – Nem hallottátok, azonnal abbahagyni!
   Két karjával a verekedők mellkasának támaszkodott. Az egyik leverte a fejéről a fülessapkát, a másik meg eleresztett egy horgot az állára. Végül azonban lihegve, kifulladva, de lecsillapodva álltak meg egymással szemben.
   – Lars, hallgass! – morrant Pete a melákra, aki erre engedelmesen lenyelte a mondókáját. – Te pedig, Sam, mutathatnál jobb példát is a fiadnak.
   Róla meg is feledkeztek. Mind a gyereket keresve fordultak körbe. Pár lépéssel távolabb, néhány fenyő gyűrűjében meg is találták. Az indián volt az, aki a verekedés kezdetekor felkapta és biztonságba helyezte őt. Will még mindig rémülten, mindkét kezével görcsösen kapaszkodott belé.
   – Akkor én most mennék is – szólalt meg a kőarcú férfi.
   Lefejtette magáról a fiúcska meleg ujjait, hátat fordított, de nem jutott messzire. Egy puska závárjának csattanása állította meg.
   – Nem mész te sehova – hallotta maga mögül Sam hangját.
   – Mit akarsz még tőle? – hökkent meg Pete. – Hiszen megmondta, hogy nem ért a nyomokhoz.
   – Az lehet. De ha most elengedjük, telekürtöli a várost a hírrel. Hamarosan mindenki, aki él és mozog a környéken, mind itt nyüzsög majd, és a mi zsákmányunkra hajt. Akkor aztán fuccs a könnyen szerzett lének. Úgyhogy, kisapám – fordult Sam a könyvelőhöz – kénytelen leszel velünk tartani, ha nem akarsz egy csinos kis lyukat az ingedre.
   Lars már nem tudta tovább magában tartani a gunyoros megjegyzéseit:
   – Nyomolvasó nélkül hogy akarsz itt bárkire is ráakadni, Sammy pajtás?
   – Nem kell már ide nyomolvasó – mutatott felfelé a férfi. Lágyan szitálni kezdett a hó, és a sötét felhők az égen még sűrűbb havazást ígértek. – Tudjuk, hogy a közelben van. Láttuk, hogy erre jött. Módszeresen fésüljük át a környéket. Ha az a piszok meglapult valahol, megtaláljuk. Ha tovább menekül, a hóban követhetjük a nyomait.
   
   Majd’ meghalt a félelemtől, amikor vigyázatlan lába alatt kettéroppant egy száraz faág. Az őt követő kis csapat ugyanannak a dombnak a másik oldalán járt, tisztán hallotta a szuszogásukat és a lépteik zaját. Azt hitte, itt a vég, most mindjárt idejönnek és elfogják. A hangos reccsenés azonban csak egy madárrajt riasztott fel a közelben, a fegyveres férfiak tudomást sem vettek róla.
   Örömmel nyugtázta magában, hogy a mérleg serpenyője még lejjebb billen az ő javára: eddig tisztában volt vele, hogy ő az okosabb, terve is volt, hogyan ússza meg ezt a kényelmetlen helyzetet, most pedig kiderült, hogy a hallása is messze jobb.
   Csakhogy amíg odafent, a csillagok között tévedhetetlennek érezte magát, addig ennek az idegen bolygónak a felszínén elveszett volt. A hazai terep az üldözőinek kedvezett, és ő nem tudta, meddig lesz még képes az orruknál fogva vezetni őket.
   Pár percig egy fatörzs mögé bújva moccanatlanul hallgatózott, hogy az iménti óvatlanságával nem hívta-e mégis fel magára a figyelmüket. Közben a felvert madarak felé kalandozott a tekintete. Szárnyas teremtmények, milyen érdekes! Eddig csak képen látott madarakat, de akkor nem fordított rájuk túl sok figyelmet.
   Le kellene esniük. Karbon-oxigén anyagcserén alapuló, pöttöm szervezetük egyszerűen nem raktározhat annyi energiát, amennyi a felemelkedéshez és a pár szárnycsapásnál nagyobb időtartamú repüléshez szükséges, mégis egyhuzamban odafönt köröznek. Ami fizikai képtelenség… lenne, ha pusztán izomerőt használnának.
   No lám, ezek az alacsonyabbrendű létformák ügyesebben aknázzák ki az aerodinamikai törvényeket, a felszálló termikeket és a változékony légáramlatokat, mint a legjobb repülőmérnökök!
   Ráadásul egy csoportban repülnek, egyszerre fordulnak, ereszkednek alá vagy emelkednek magasabbra. Úgy vette ki, hogy nincs vezéregyed a rajban. Akkor vajon mi tartja ilyen tökéletes összhangban őket? Ez a kérdése sajnos megválaszolatlan maradt. Talán később lesz alkalma közelebbről megvizsgálni egy madarat.
   Most viszont menni kell, nem szabad tovább késlekedni.
   
   A három fegyveres tanácstalanul cövekelt le egy derékig érő szikla előtt. A kő csúcsán egy skótkockás fülessapka tarkállott – Pete hagyta ott, úgy másfél órával azelőtt, amikor szerinte legalább másodszor mentek el a szikla előtt.
   – Elhiszitek végre nekem, hogy már jártunk erre? – csapta kopasz fejébe a sapkáját a férfi.
   Sam káromkodott. Lars levetette magát a földre, puskájával lustán megcélozta a domb másik oldaláról a magasba röppenő madársereget.
   – Bumm-bumm – imitálta a lövés hangját. – Elegem van. Kész. Sammy, vezetőként csúfosan megbuktál. Javaslom, hogy Petey vegye át az irányítást. És javaslom neki, hogy fontolja meg a következő javaslatomat: húzzunk innét haza!
   – Mindketten azt teszitek, amit én mondok! – csattant fel Sam. – Hát nem veszitek észre, mi folyik itt? Nem azért körözünk a dombok között, mert elvesztettük a jó nyomot. Hanem az a nyomorult vezet minket körbe-körbe!
   Negyedik, kényszerű társukra pillantott, aki a kisfiú mellett térdelt, és épp a fenyőfélék meg a madarak neveit tanítgatta neki. A gyerek jól szórakozott, nagyokat nevetett.
   – Apa, tudtad, hogy az algonkinok szerint a fáknak, a bokroknak, de még az otthoni kaktuszomnak is van lelke? Igaz, a kaktuszé elég kicsike – újságolta ragyogó szemmel.
   Sam elmarta a kölyök kezét, és haragosan förmedt az indiánra.
   – Ki engedte meg, hogy ilyen haszontalanságokkal tömd a fiam fejét? – Gyanakodva szemlélte a férfit. – Te persze élvezed ezt az egészet, mi? Az elejétől fogva tudtad, hogy egy helyben topogunk. Te mocskos Csingacsguk! De ki nem nyitottad volna a szádat!
   Az indián hallgatott. Valóban élvezte a sétát a téli tájon, és igaz, szólhatott volna, hogy folyton körbejárnak, csakhogy ezek a gazemberek, akik vadászpuskával fenyegették meg, nem érdemeltek tőle semmilyen segítséget. Neki nagyon is sokat elárult az az ijedten csivitelő madárcsapat az égen. Remélte, akárkit kerget a három fickó, a szerencsétlen lesz olyan óvatos, hogy többé nem üt akkora zajt, mint az előbb a faággal.
   
   Elbízta magát. Alábecsülte az üldözőit. Megszédítette a sok látnivaló. Vagy egyszerűen csak nem volt szerencséje. Mindegy volt, és nem is volt ideje eltöprengeni rajta. Pedig feltűnhetett volna neki, hogy már rég nem hall maga mögött senkit.
   Mert nem is volt ott senki.
   Nyilvánvaló, hogy a fegyveresek mit találtak ki: az előző körben megálltak, és egy kőrakás fedezékében elrejtőzve bevárták.
   Ő meg ostoba módon egyenesen a karjaikba szaladt.
   Mindez a másodperc töredéke alatt futott át az elméjén, és pontosan ilyen rövid ideig állt velük szemtől szemben. Látta az arcukon a meglepetést, de az ádáz haragot is. Azután sarkon fordult, és rohant, amilyen sebesen csak vinni tudta a lába.
   
   A vad, amire vártak, hangtalanul bukkant ki a liget fái közül. Alacsony volt, a feje túlságosan nagy vézna testéhez képest. A bőre fakó szürke. A szeme, mint a légyé: hatalmas és csupa fekete. Nem emberi, és nem is erről a világról való. Egy röpke villanás erejéig mutatkozott csak meg a vadászok előtt – ennyi idő kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az agy kiadja a parancsot, az ujj pedig megmozduljon a betárazott, felhúzott és készenlétbe állított puskák ravaszán.
   – Utána! – ugrott fel Sam a kőhalom mögül.
   A két másik is hasonló csatakiáltással tört előre. Átszáguldottak a ritkásan nőtt fák között.
   A vörös dzsekis ért ki leghamarabb a ligetből. A közeli tó felé enyhén lejtő, nyílt terep tárult a szeme elé. Szélcsend volt, a havazás órákkal azelőtt elállt, még a nap is kibukkant a felhők közül. A menekülő alak minden tekintetben tiszta célpontot nyújtott.
   Egyetlen, pontos lövés kell csak.
   A nekivetődő test a lövés pillanatában lökte félre Sam karját. Az indián a földre teperte a férfit, és finom, irodai munkához szokott ujjaival a fegyvert próbálta kicsavarni a kezéből. Sam nem gondolta volna, hogy a pitiáner kis könyvelő ilyen nehéz ellenfél lesz.
   Pete és Lars sem haboztak sokáig. Azonnal a cimborájuk segítségére siettek. Most már négyen hempergőztek a hóban. Kalimpáló lábaik és karjaik összekavarodtak, az ütések és a rúgások egyszer sem azt találták el, akinek eredetileg szánták őket.
   A hörgő, acsarkodó harcnak egy újabb dörrenés vetett véget.
   A verekedők azonnal szétrebbentek. Egymás után emelkedtek fel és söpörték le magukról a havat. Lars. Sam. Végül Pete. Nem szóltak egymáshoz.
   Az indián a földön maradt.
   Egy ideig semmi nem történt. Azután a kásásra taposott hó a földön heverő test körül lassan rózsaszínre váltotta a fehérségét.
   Pete mozdult meg először. Elvette Sam puskáját – csak az a töltény hiányzott belőle, amit a férfi a legelső lövésével elhasznált. Lars mordályának mindkét csöve töltve volt. Pete remegő kezekkel ellenőrizte a sajátját is, bár előre tudta az eredményt. Az ő golyója végzett az indiánnal.
   – Én nem... nem akartam – dadogta. – Ti is tanúsíthatjátok, hogy nem akartam…
   Sam élesen pillantott rá.
   – Baleset volt, Pete.
   – Igen – fogódzkodott a férfi a szóba. – Baleset. Nektek is ezt kell majd vallanotok.
   – Nem. Senki nem fog semmit bevallani.
   Lars azonnal megértette, mi Sam szándéka. Késedelem nélkül az indián másik oldalára lépett, és ketten együtt havat rugdostak a holttestre.
   – Sam… Lars! Mit csináltok? – hebegte Pete.
   – Ne kérdezősködj, inkább gyere, és segíts! – utasította Sam. De amikor látta, hogy sápad el a barátja, mást gondolt. – Menj, nyugtasd meg Willt!
   A férfi rogyadozó térdekkel csörtetett át újból a ligeten. Hálát adott istennek, hogy a kisfiú szófogadóan ott maradt, ahol mondták neki, és nem látta, mi történt a fák mögött. Megfogta a kezét.
   – Eltalálta? – érdeklődött Will. – Apa jó lövő. Eltalálta?
   Pete nagyot nyelt, és megrázta a fejét.
   Sam és Lars kisvártatva visszatértek. A szemükkel intettek neki, hogy minden rendben, a hullát ideiglenesen elrejtették. Sam úgy tervezte, hogy később ásókkal és csákányokkal visszajönnek, hogy mélyen bekaparják az indián tetemét a fagyott föld alá. Most fontosabb dolguk akadt: a szökevény a tó felé menekült. A vadászat izgalma kiült a férfi arcára. Hamarosan megcsípik a prédát.
   Pete még mindig fehérre vált ábrázattal zárkózott fel a két marcona alak mögé, magával húzva Willt is.
   – Pete bácsi, hol az indián bácsi? – hallotta a kölyök csengő hangocskáját.
   A férfi még erősebben szorította a markában tartott apró kezet, és hangosan krákogott.
   – Tudod… – nézett fel rá ártatlan kíváncsisággal a gyerek. – A könyvesboltos, aki megcsinálta volna apa adóvallomását.
   Pete megint megköszörülte száraz torkát. A hangja így is rekedt volt, és amikor válaszolt, nem bírt a fiú szemébe nézni.
   – Hazament, Will. Apád és Lars bácsi az előbb elkísérték egy darabon, hogy megmutassák neki az utat. Már… Már messze jár.
   – Kár. Szerettem volna elköszönni tőle.
   – Majd ha nigger gyerekek potyognak az égből – szólt hátra sötéten Sam. – Gyere ide mellém, Will! Ideje, hogy apád eszedbe juttassa, mit is tanított neked a világ dolgairól.
   
   Tudta, hogy a csendbe tépő dörejek a puskákból leadott lövések hangjai voltak. Szinte várta a belécsípő fájdalmat, de a félelmébe öröm vegyült, amikor az mindkét alkalommal elmaradt.
   A frissen esett hó, ami annyira megnyerte a tetszését, el is árulta őt – megőrizte a lábnyomait, így egyenesen hozzá vezette az üldözőket. A jég azonban jó barát volt. Csak nagyon sikamlós. Lehajolt, megtapintotta. Elkápráztatta, hogy a víz, ez a hétköznapi anyag milyen változatos formákban képes előfordulni.
   A lábai megint kiszaladtak alóla, és az ülepén landolt. Fejben egykettőre kiszámította hát, hova kell helyeznie a teste súlypontját, hogy a gyors, egyben biztonságos előrehaladás legoptimálisabb módját alkalmazhassa. Az eredmény egy furán ingó, részeges mozgás lett, ami kívülről nézve bizonyára groteszkül hatott, a célnak azonban megfelelt.
   A magasra nőtt, száraz nád rejtekében bújt meg, onnan leskelődött. Látta a három férfit, amint az ő nyomait követve megtorpannak a befagyott tó szélén. Látta, amint az egyikük rálép a jégre, és azt is, hogy a jég a férfi néhány lépése után hangos robajjal beszakad.
   Ha képes lett volna a mosolygásra, talán elmosolyodik. A megmenekülésének esélyei, amik az előbb már csaknem a nullával voltak egyenlőek, hirtelen jócskán megnőttek. Az ő vékony, pehelykönnyű testét még elbírta a tó vizére fagyott tükörpáncél, az üldözői azonban túl nehezek voltak.
   Az eufória frissen támadt érzését mégis azonnal elnyomta magában. Erre most nem pazarolhatott időt. Az előnyét a lehető legjobban ki kellett használnia, ezért minden figyelmét az előtte álló futásra összpontosította.
   Többé hátra sem fordulva indult el az egyre vékonyodó jégen.
   
   Lars és Pete együttes ereje kellett hozzá, hogy Samet kihúzzák a fagyos vízből. Hasra vetették magukat, hogy a testük minél nagyobb felületen érintkezzen a jéggel, amin a három férfi súlya alatt máris apró repedések futottak szét. Négykézláb másztak vissza a partra. Sam a földre hanyatlott.
   – Hogy az a…! Míg mi itt szerencsétlenkedünk, addig meglép a görény! – öklözött ingerülten a levegőbe.
   A fejét hátrahajtotta a hóba, egész testében vacogott, közben szitkokat morzsolt a fogai között.
   – Akkor most mi lesz? – vakarta meg a füle tövét Lars.
   – Mi lenne? Feladjuk – mondta ki Pete.
   – És ő? – bökött a tó felé a nagydarab.
   Pete megvonta a vállát.
   – Úgysem tudunk utánamenni. Samet haza kell vinnünk. Teljesen átázott.
   – A fenét visztek! – kiáltott fel a főnökük. Felült, körülnézett. A fiút kereste. – Will! Gyere csak ide! Na, kölyök, most rajtad a világ szeme.
   Az ő puskája már valahol a tó mélyén pihent. Lecsúszott a válláról, amikor megnyílt alatta a jég. Sam ezért felnyúlt a mellette álló Lars duplacsövűjéért, ellenőrizte hogy rendesen meg van-e töltve, majd a fegyvert a gyerek kezébe nyomta.
   Will sokkal könnyebb náluk. Őt meg fogja tartani a jég.
   – Tessék, fiam. A tiéd az érdem, hogy levadászd a nyomorultat.
   A gyerek habozott.
   – Mire vársz, kölyök? – horkant fel az apja. – Ha ezt most meg tudod tenni, akkor jövőre velem jöhetsz szarvast lőni. És kapsz egy saját puskát.
   A másik két férfi összenézett.
   – Jó ötlet ez, Sammy?
   – Kuss, Lars! Elegem van az örökös pofázásodból!
   – Larsnak igaza van, Sam – csóválta a fejét Pete. – Beljebb vékonyabb a jég, ha beszakad alatta, mi nem tudunk segíteni. És az a fickó is bánthatja. Ha a gyereknek valami baja esik, mit fogsz mondani Alice-nek? Már épp elég tragédia történt ma…
   – Will az én fiam, egy igazi férfi, és ha én azt mondom, nem lesz baj, akkor nem lesz baj. Igaz, Will?
   A fiú ügyetlenül egyensúlyozta a kezében a puskát. Érezte, hogy bólintania kell. Bólintott.
   – Akkor menj, fiam, és mutasd meg, milyen fából faragtak!
   
   Will óvatosan rakosgatta egymás után a lábait a csillogó jégen. A fehér nap szikrázó sugarai visszaverődtek a tó téli tükréről, és fájdalmasan döftek a gyerek szemébe. A fegyver is nehéz volt, húzta a vállát, de a kisfiú még magának sem mert panaszkodni. Visszanézett – az apja, Pete bácsi és Lars bácsi a parton álltak, integetve, kiabálva noszogatták, mutatták neki, merre menjen. Egyre kisebbedtek, és a hangjuk is egyre halkabban jutott el hozzá.
   A tó szigetei apró halmokként magasodtak ki a jégből. Will jól ismerte mindet, nyaranta sokat csónakázott közöttük. Fürödnie csak a parthoz közel volt szabad, az anyja nem engedte, hogy beljebb ússzon. A kisfiú azonban folyton kicselezte az anyai tiltást – amikor senki sem látta, beevezett a csónakkal a szigetek közé, onnan csobbant a vízbe, és lebukott egészen a tó iszapos fenekéig. Így jól tudta, hogy ott, amerre az apja irányította, most legalább négy méter mély vizet borít az áttetsző jégréteg.
   A mélységtől megrettent, és az egyik közeli sziget felé húzódott. A síkos felületen elesett. Ez új ötletet adott neki: gyorsabban is haladhat! Nekiiramodott, és pár lépés után csúszni kezdett. Kinyújtotta mindkét karját, úgy egyensúlyozott. A vállára akasztott fegyver az oldalát verdeste közben, de Will a csúszkálás önfeledt örömében el is felejtette, hogy miért jött. Kíváncsi volt, tud-e úgy fordulni, mint a korcsolyával. A harmadik próbálkozásra sikerült neki. Nevetett. Még nagyobb lendületet vett, és merész ívben bekanyarodott egy jégre hajló fatörzs mögé.
   Majdnem nekiment a szökevénynek.
   Will ijedten kapálózott, a fenekére huppant, kézzel-lábbal lökve hátra magát, mint a rák, hogy biztos távolba meneküljön.
   A lény, akit üldöztek, ott állt közvetlenül előtte.
   
   Ez a kicsi volt. A kicsit küldték utána. Micsoda felelőtlenség! Egyedül elengedni, egy ilyen veszélyes terepen! A civilizált fajok, amilyen az övé is, vigyáznak az utódaikra. Egyre kevesebb születik belőlük, és azokat mindennél jobban kell védeni.
   Ugyanakkor ezek itt barbárok, ezen felül gusztustalanul szaporák. Nem számít nekik, akárhány pusztul is el közülük, sőt, a túlszaporulat problémáját a kifejlett egyedeik tömeges likvidálásával oldják meg. Az ő népe ezt szüntelen ámulattal figyelte, nekik ez az egyszerű és gazdaságos megoldás soha nem jutott volna az eszükbe.
   Ennek az ivaréretlen barbár kölyöknek a nagyok nyilván most tanítják a szokásaikat: az ő elfogása valamilyen beavató szertartás része lehet.
   Hallotta a fiú hangját, de nem értette, mit mond. Látta nála a fegyvert. Primitív eszköz, csakhogy halálos is lehet. A kicsi még megsebzi vele magát.
   – Add ide! – mondta neki. Igyekezett a legmegnyugtatóbb, legmélyebb tonálisait használni. – Ne félj, nem bántalak! De az az izé nem való a te kezedbe.
   
   Will ijedten rezzent össze, amikor az idegen kinyújtotta felé a karját. A hatalmas szemek egyenesen rá bámultak, a picike száj kinyílt, és szörnyű, fenyegető morgás tört fel belőle. A kisfiú felállt, de egész testében reszketett, a puska tusába kapaszkodott.
   A fegyver érintése erőt adott neki, felemelte, a lényre fogta. Annak szemei összeszűkültek, és tovább morgott, most még ijesztőbben. A puskacső bizonytalanul remegett satnya mellkasa előtt.
   Az idegen elhallgatott, leengedte a karját.
   Will már nem félt. Nála a fegyver, és akinél a fegyver, az diktál – nem ezt mondogatja mindig az apja is? Ez itt nem fogja őt bántani. Sőt, mintha menekülni akarna előle.
   A fiú tett egy lépést előre. A lény egyet hátra.
   Most, hogy a félelmét legyőzte, Will már gondolkodni is képes volt. Elereszthetné. Mit árthat bárkinek is ez a csenevész teremtmény, aki még akkora sincs, mint ő? Az apjának meg azt mondaná, hogy nem talált semmit. A tó óriási, tele rengeteg kisebb-nagyobb szigettel, amin nagyszerűen el lehet bújni. Igazán senki nem vethetné a szemére, hogy nem járt sikerrel.
   A kis szürke mintha Will gondolataiban olvasott volna. Még egyet mordult, négyujjú kezével furcsa mozdulatot tett – búcsút intett volna neki? –, azután megfordult, és a fiú tétován figyelte, ahogy sietős, kacsázó léptekkel távolodik tőle.
   Hát ilyen egy igazi férfi? Most mondd meg nekem, szopós kutya vagy, vagy férfi? – hallotta a gondolataiban az apja bosszús hangját.
   – Férfi vagyok, apa. Igazi férfi – felelte Will hangosan.
   
   Alig állta meg, hogy ne kiáltson fel örömében. Egy gyönyörű, mélyről induló és sivító magasba emelkedő trillát szeretett volna az ég felé küldeni, de mégsem tette, nem akarta megint megijeszteni vele a kicsit. Az itteniek visszamaradott hallása még bizonyára nem képes felismerni az összetett hangzatok szépségét.
   Már a hazatérésen járt az esze. Elképzelte, ahogy az övéi gratulálnak majd neki a szerencsés meneküléshez. Ki tudja, talán elő is léptetik példás helytállásáért, a Nagytanács a színe elé hívatja, ő pedig mindent elmond nekik. Mesél a madarakról, a hóról és a csendről.
   Ott, ahonnan ő jön, nincsenek madarak, nincsen hó, nincsen csend.
   A barbárok pártját fogja majd. Ezzel persze nagy meglepetést fog okozni és vitát kavarni, de meg kell tennie. Beszélnie kell az övéinek a kicsiről, akiben felvillant a valódi értelem szikrája, amikor elengedte őt. Kérni fogja a Nagytanácsot, hogy adjanak ennek a bolygónak még néhány száz év haladékot, hogy a lakói bebizonyíthassák, mégsem az evolúció kártékony vadhajtásai.
   Hiszen a Nagytanács nem irthat ki egy olyan fajt, amely a fejlődés útján jár.
   Büntetés volt a számára, amikor a felettesei ide helyezték őt át, erre a csillagok háta mögötti, pusztulásra ítélt helyre. Mostmár úgy érezte, küldetése van: ő lesz a barbárok bolygójának védelmezője, és remélte, két-háromszáz év múlva ő lehet majd az első, aki népe nevében hivatalosan is üdvözölheti őket a...
   A fájdalom előbb hasított az oldalába, mint hogy a puska dörrenése eljutott volna a tudatáig. Meglepetten kapott a hátához, majd a szeme elé tartotta a tenyerét. A kékes-zöldes vér a csuklójáig beborította. Hideg kúszott felfelé a gerincén megmásíthatatlan véglegességgel. A lábait már nem is érezte.
   Térdre rogyott. A gyönge ütéstől az ezüst jégen hajszálrepedések támadtak. Követte őket a tekintetével, ahogy halk pattogással szerteszaladtak. Körbefordította a fejét.
   Végtelen volt a csend – a legszebb, amit valaha hallott.
   Végtelen volt a fehérség – a legszebb, amit valaha látott.
   A makulátlan tisztaságot csak az ő tócsába gyűlő vére mocskolta be.
   Az ereje vészesen fogyott. Ökölbe szorított kézzel ütni kezdte maga előtt a jeget.
   
   Will az egyik szemét lehunyva, még mindig célzásra emelt puskával állt. Ahogy az apja tanította: kis terpeszben, az egyik láb hátrébb, a másik stabilan kitámaszt, a dereka enyhén oldalra fordul. A fegyver nagyobbat rúgott az előbb, mint várta, és sajgott belé a válla, a lövés robajától pedig csengett a füle, ő azonban nem törődött ezekkel az apró kellemetlenségekkel. Az idegent figyelte, aki a tükörsima felszínen térdepelt.
   Mit csinálhat?
   A kisfiú hallotta a repedő jég összetéveszthetetlen hangját. Apró lék nyílt a szürke alak előtt, és Will látta, ahogy az idegen fejjel előre belebukik a négy méter mély, halálosan fagyos, fekete vízbe.
   A nyomok eltüntetését elvégezte maga az északi vidék. A vízfelszínre máris vékony jéghártya feszült és a kivételes hidegben gyorsan hízott.
   Hogy a fehér ismét tiszta legyen, tökéletesen tiszta.