H Í R L E V É L

Alakult egy Egyesület. Igazából ez a hír nem is kellene, hogy hír legyen, hiszen divat ma egyesületet alapítani.

Azonban az a tény, hogy egy olyan egyesület alakult, amilyen nincs szűkebb hazánkban, amely olyan problémákat kíván felvállalni, amit eddig senki nem akart észre venni, vagy csak elegánsan átlépett az adódó gondok felett, amely olyan gyermekekkel és szüleikkel foglalkozik, ahol mindennapos látogató a pénztelenség, a szeretettelenség, a családi háború, ahol sokkal többen szégyellik „elfuserált” életüket, mint ahányan bátran felvállalják.

Elfuserált életet írtam? Aki ismeri az elválás fájdalmát, - és ki ne ismerné, - az tudja, mennyire nehéz lesz a szív, a lélek, mennyire nehéz újra felépíteni az életet ezzel a hiányérzettel. Ilyenkor az ember úgy érzi, valamit elrontott, valamiben nem tökéletes. Pedig mindannyian erre vágyunk. No, és, ha még gyermek is marad a kapcsolatból, akkor lesz igazán nehéz…

Nem egy elvált ismerősömmel találkoztam már, aki félt. Félt a kihívásoktól, félt a gyermekneveléstől, félt attól, hogy pártalansága nehézségeket okozhat munkahelyén való helytállásban, félt attól, hogy volt párjával hogyan alakul a gyermek miatti közös felelősség kérdése.

Bátorság kell mindehhez.

Ilyen bátor emberekkel fogtunk össze, és próbálunk megoldást találni azok helyett is, akik – még – nem mernek megszólalni.

Mit is jelent egyedül felnevelni gyermekeinket? Volt már, aki elgondolkodott ezen?

Egyedül ülni a beteg gyermek ágyánál, egyedül megmutatni neki a világ csodáit, egyedül felépíteni jövendő értékrendjét, egyedül menni a szülői értekezletre. Egyedül sírni az örömtől a ballagáson, egyedül kigondolni a holnapi ebédet, és ennek az ebédnek az anyagi hátterét egyedül megteremteni. Egyedül maradni a láthatási napokon, egyedül megtalálni a kamaszodó gyermek lelkéhez azt az utat, amit máshol közösen tesznek meg. Egyedül megbeszélni a problémákat gyermekünkkel, egyedül megtervezni a táborozás költségvetését. Egyedül végig küzdeni az életet azért, hogy gyermekünk csak kicsit, vagy egyáltalán ne érezze, Ő nem egy teljes család tagja.

Ennek az egyedüllétnek persze vannak örömei, hisz nem egyszer sírtam már magam is az örömtől,  pl. amikor fiam felvételt nyert az álmodott iskolába, de egyedül sírtam el magam, amikor a kollégiumban az apukák szorgosan fúrtak-faragtak a gyerkőceik szekrényét csinosítva, s az én fiam csak állt és nézte, ilyen is létezik.

Nyeltem a könnyeim, pedig vidáman nevettünk, amikor az első óvszer megvásárlását kezdtük meg, hiszen mind a ketten zavarba voltunk, éreztük, itt valami fals, valami nem igazi, de képesek voltunk kinevetni sutaságunkat. És mégsem volt természetes, valaki hiányzott….

De ahányszor egyedül sírtam, annyiszor ajándékoztak meg gyermekeim egy mosollyal, egy puszival, és máris könnyebb lett a fáradt kéz, már képes voltam újra és újra folytatni a munkát, az életet.

Összefogtunk hasonló sorsú társaimmal, és itt nem véletlenül írok társakat és nem anyákat, hiszen ha nem is elsöprő többséggel, de édesapák is nevelnek egyedül gyermekeket. Tehát összefogtunk

azért, hogy az egyszülős családok társadalmi megítélése ne szégyent, megaláztatást, gyermekszegénységet generáljon, ne kirekesztett réteg legyen, hanem azonos megítélésűek legyenek a mi erőfeszítéseink is a kétszülős családokéval.

Megalakultunk, mert úgy éreztük, egyénileg hiába próbálkozunk jogainkat érvényesíteni, nem, vagy csak csekély sikert tudunk elérni.

Mire gondolok?

Gondoljunk arra, amikor a gyermek (legyen 14 éves) a barátaival szeretne lenni hétvégén, de láthatási nap van.

Mit csinál ilyenkor a bölcs anya? Ragaszkodik a törvény betűjéhez, és ha akar az a fránya gyerek menni, vagy nem akar, akkor is menni kell. (S közben retteg attól, hogy gyermeke rá fog haragudni az elmulasztott baráti szórakozás miatt.)

Vagy akkor bölcs az az anya, ha gyermeke kérését teljesíti, hiszen a barátkozás a társas kapcsolatok megtanulási folyamata, s elengedi a gyermeket  a barátaival. (S közben retteg, hogy a Gyámhivatal vajon mennyi pénzre fogja megbüntetni az elmaradt láthatás miatt.)

Persze, ilyenkor az ember azt mondaná, beszéljék meg a szülők egymás között. Ragyogó ötlet, de mi van akkor, ha nem tudnak beszélni egymással? Ha képtelenek Ők, a felnőttek a kommunikációra? Ha a gyermek csak egy eszköz bármelyikük kezében ahhoz, hogy a másikat bosszantsák?

Ugye, hogy nem is olyan egyszerű kérdés?

Vagy mi van, ha a családot elhagyó szülő egyszerűen elfelejti azokat, akik egyszer a legfontosabbak kellett hogy legyenek neki?

Ha nem fizet gyermektartást a tartásra kötelezett szülő?

Milyen kikényszerítő eszköz van a törvény kezében?

Higgye el mindenki, 9 éve keresem, de még nem találtam meg.

Csak két nagyon fontos kérdést kezdtem feszegetni, s e két témában is megakadtam. Pedig ahány család, annyi féle-, fajta problémával kell szembenéznie annak, aki nem tud szót érteni volt párjával.

Megalakultunk, mert változtatásért kiáltanak történeteink.

Megalakultunk, mert élhetőbb életet szeretnénk gyermekeinknek, önmagunknak.

Megalakultunk, s máris olyan tömegeket mozgattunk meg, amire nem is számítottunk.

Felfigyelt az Egyesület céljaira a „Legyen jobb a gyermekeknek” a gyermekszegénység megszüntetésére irányuló nemzeti program, s egy Eu-s projektbe hívtak bennünket, melynek lényege az egyszülős családok problémáinak feltérképezése, az adott országban támogatottságuk monitorozása, s ezek ismertetése a programban részvevő országoknak.

Közös stratégiák kidolgozása ahhoz, hogy az Unió országaiban csökkenteni lehessen a gyermekszegénységet. 
Hosszú és kemény munka vár ránk.

Elsősorban paradigma váltásra van szükség, egyenlő bánásmódot követelünk gyermekeinknek, magunknak.

Egyenlő bánásmódot bíróságon, gyámhivatalokban, munkahelyeken, társadalmi megítélésben.

Kívánok társaimnak, magamnak, s leendő társaimnak a harchoz kitartást, erőt, hitet és szeretetet.

Baráti üdvözlettel:

Rugyainé Major Éva

Egyesületi elnök