07. 19.

Szép napot mindenkinek! „Kis” kihagyás után újra itt vagyok!

Nagyon sok minden történt, amióta utoljára írtam. Azon túl, hogy „önjáró” lettem, más dologban is megmutatkozik, milyen nagy lány vagyok már!

Például,  megértek sok mindent. Azért nem írom azt, hogy mindent, mert néha bizony szelektálok: csak azt értem meg, amit akarok… Amit szívesen hallok. Aztán van, amit csupa véletlenségből félreértek: például, amikor anya sietne velem valahová és megkér, menjek oda hozzá. Ezt a kérést rendszerint úgy értelmezem, hogy „Krisztike, kérlek, ugyan fuss még egy kört a lakásban!”  És mivel ez nagyon vicces, általában fülig érő szájjal viszem véghez.

Aztán: vannak saját ötleteim! Egyik nap például azt találtam ki, kipróbálom, milyen érzés lehet a paradicsomlevesben kezet mosni. Csuda klassz! Bár anyu nem volt elragadtatva tőle. De végül megbocsátott, ugyanis alaposan ráijesztettem: amikor az arcomhoz közel emelte a tányért, hogy a következő kanál levest beleügyeskedje a számba, hirtelen az egész arcomat belenyomtam a piros finomságba. Ez még nem lett volna akkora baj, ha nem vettem volna az orromon közben levegőt! De vesztemre vettem… Néhány levegő után kapkodó pillanatot követően távozott az orromból az inkább szájba (és pocakba) való étel.

Felfedeztem, hogy rajtam és Robikán kívül is léteznek gyerekek. Nagyon tudok örülni, amikor eljön hozzánk 1-1 gyerek játszani. Igaz, tulajdonképpen Robikához jönnek és pontosan azt sem tudom, mit játszanak, ugyanis olyankor szeretett bátyám kijelenti, hogy márpedig egyéveseknek tilos a bemenet a gyerekszobába! Először kicsit tiltakozom, de ráhagyom: miután becsukják maguk után az ajtót, a szellőzőlyukon keresztül időnként meglesem őket…

Egyébként anya szerint nagyon tudok szeretni: örül neki, amikor látja, hogy megszeretgetem a tesómat, vagy más családtagot. Időnként megölelgetem a játékaimat, a könyveimet. Még azt is mosolyogva figyeli, amikor újságban látható babákat simogatok meg nagy szeretettel. De az már neki is sok volt, amikor a szemeteskukára mutatva érzelgős hangon kijelentettem: „Heeejte!”

Hát, így telnek nyári napjaink. Nem unatkozunk.

 08. 22.

Ismét egy kis képes beszámoló napjaimról...

Szeretek utazni! Autóval, busszal, biciklivel egyaránt. De ez a hely, ahová apa rakott egyik reggel, minden eddigi babaszállítót fölülmúlt! Kár, hogy csak itt, az udvarunkon került velem néhány kört...  

Nyaralni voltunk! Életemben először! Nem igazán zavart, hogy nem az otthonomban hajtottam álomra a fejemet. Lehet, hogy azért, mert egész nap mentünk és mentünk...?! 

Ez a kép az Ördögforrás hídjánál készült rólunk. Bár őszintén szólva, nem tudom, miről szól az elnevezés, ugyanis se ördögöt, se forrást nem találtunk ott, ahol állítólag mindig bő forrás tör elő...  

Na, ez meg itt az anyaidegesítő függőhíd! Bár nem értem, mi ebben az izgalmas! Robika elől vágtázott, én meg próbáltam egy kis színt vinni az egyhangú hídmenetbe, mégpedig úgy, hogy hintáztatni kezdtem az épíményt. Mindeközben egyfolytában anya "jajjpedigmegígértemmamitoknakhogyvigyázokrátok"-át hallgattam... 

Itt éppen túrázunk fölfelé a Kékesre... Valaki azt mondta apának, hogy egy óra alatt föl lehet érni. Csak azt felejtette el mondani, hogy nem két kisgyerekkel. Főleg, hogy az egyik állandóan az út mellett talált kőkupacon játszott pókemberesdit, a másik meg kettőt előre ment, majd hármat hátra... 

Azért nehogy azt higgye bárki, hogy mindig csak a szórakozás jut nekem! Íme a bizonyíték, hogy még mindig lelkes vagyok, ha segíteni kell anyának! Például rendet rakni a szekrényben. Illetve, előbb kipakolni belőle. Vagy inkább: csak kipakolni belőle... 

10. 01.

Na, hát megint itt vagyok.

Igyekszünk anyával kiélvezni az idei utolsó (?) napsütéses, meleg napokat, ezért aztán gyakran vagyunk úton. Nekem tulajdonképpen mindegy, hová megyünk, csak gyerekek legyenek a közelben. Szeretem nézni őket, szeretek játszani mellettük. Hallgatni őket, sőt, beszélni hozzájuk. Amit ők, sajnos, nem mindig értenek. Pedig egyre szebben sikerül kiejtenem a szavakat. De leginkább a szavak első szótagjait. Így lesz a Túró Rudiból krisztis változatban tutu, vagy a dióból di. Mivel már elég nagy vagyok, megtanultam, hogy nem minden néni mama és apából is csak egy van – eleinte sokszor hoztam anyát és környezetemet is zavarba azzal, hogy idegen férfiakra mutatva kedvesen felkiáltottam: apa!

Aztán vannak a szótáramban azonos hangzású, de eltérő jelentésű szavak is, amelyek jelentése a szövegkörnyezettől függ. Így a kuka egyaránt jelenthet szemeteskukát, valaminek a kupakját, illetve egy négylábú, hűséges házi kedvencet.

Szerencsére, amikor szükség van rá, anya remek tolmácsnak bizonyul. Bár az is előfordult már, hogy hiába skandáltam neki ugyanazt, ő ötödjére sem értette meg, mit szeretnék. Ilyenkor jön jól testvérem, aki talán, mert ő áll korban legközelebb hozzám és még nem felejtette el, mennyire nehéz beszélni tanuló kisgyereknek lenni, kitűnően ért mindent, amit mondani próbálok.

Szüleim örülnek, hogy szépen gyarapszik a szókincsem, bár apa néha a csöndnek is épp’ úgy tudna örülni. De ha már nappal erről szó sem lehet, akkor beérné annyival is, hogy az éjszaka közepén ne kelljen arra ébrednie, hogy legújabb kedvenc dalomat gyakorolva fel-felkiáltok álmomban: „vijááágom, vijááágom…”

Nyári emlék... 

10.03.

A mai napon a kultúrára helyeztük a hangsúlyt; a könyvtárba, Babaolvasow-ra voltunk hivatalosak anyával. Illetve, leginkább én. Viszont mivel egyedül még nem találnék oda, anyát is elvittem magammal.

A könyvtáros nénik mondták, hogy több gyerek hivatalos a rendezvényre. Amikor a gyerekkuckóban szétnéztem, egy egész játékhegyet pillantottam meg, így külön örültem neki, hogy mi érkeztünk a leghamarabb; legalább módomban áll minden játékot kipróbálni anélkül, hogy másokkal kelljen harcba szállnom érte. Mivel időnk véges, hozzá is fogtam kiválogatni azokat, amikkel először, majd másodjára szeretnék játszani. A biztonság kedvéért néhány (Micimackós) újságot is odakészítettem magamnak.

Hamarosan megérkezett a többi meghívott is. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy egyikük sem veszi célba a játéksarkot. Aztán megértettem miért: hiszen ők még kisbabák! Leginkább saját anyukájuk ölében érzeték jól magukat, saját játékukkal. Óvatosan megpróbáltam elvenni tőlük - csak kölcsön! – a játékaikat és a játszócumijukat, de anya nem engedte. Így beértem azzal, hogy megszeretgettem őket.

Időközben elkezdődött a program. Legjobban az tetszett, amikor az anyukák egy óvónénivel együtt mondókáztak és énekeltek. A dalolásba időnként minden baba bekapcsolódott a saját nyelvén.

A babák lassan jelezték, hogy közeledik a dél; volt, aki megéhezett, volt, aki elálmosodott. A sok játéktól és szaladgálástól bizony én is elfáradtam. Amikor elkezdtem nyűgösködni és egyik rohanásomból Jókai Mór életének történetével tértem vissza, anya is belátta, hogy ideje haza mennünk…

Jól éreztem magam a könyvtárban. Úgy vettem észre, anya is. Megígértem hát neki, hogy ha majd megint kapok ilyen meghívást, újból velem jöhet...

Vissza