XXX. Fejezet: …ég veled!

- Mondtam már, hogy senki sem segíthet! Ezt nekem egyedül kell megvívnom! – mordultam rá dühösen Dumbledorera. Már annyira nem fájt a kezem, csak a kötések jelezték a csuklómon, hogy valamikor kárt tettem magamban.
- Voldemort pontosan arra számít, hogy egymagad fogsz neki menni, egyedül. Szükséged van a barátok támogatására, a szívednek is könnyebb, ha…
Nem!
- Ha? Ha végignézhetem, hogy mindannyiukat megöli, és engem hagy utoljára, hogy még jobban szenvedjek? – fújtattam tehetetlen dühömben és legszívesebben ráborítottam volna az asztalt, de az alkarjaim, még mindig gyengék voltak és nem szabadott megterhelnem őket, nehogy újra felszakadjon a seb.
Egy hete engedtek ki, utólag sikerült letennem a vizsgáimat, mindenből meg volt az Elfogadható, mindenből átmentem. Már csak a Hoppanálás vizsga volt hátra, de mivel a betegeskedésem miatt nem lehettem jelen, mikor a többiek letették, így beidéztek a minisztériumba, a Hoppanálási Vizsgabizottság elé, augusztus tizennyolcadikára, délelőtt kilenc órára.
Legalábbis reméltem, hogy mindenből átmentem, de ez még a jövő zenéje.
Most pedig itt álltam, fél óra választott el attól, hogy lemenjek a többiekhez, és csatlakozzak hozzájuk, hogy együtt mehessünk el Londonig. Eljött az évvége, és úgy éreztem, több időt egyenlőre képtelen lennék ebben a környezetben eltölteni. Kellett egy kis levegőváltozás, majdnem megfulladtam.
És az igazgató képtelen volt megérteni, hogy azt akarom, hogy szálljanak le rólam. Hagyjanak magamra, hogy hadd oldhassam meg ezt az egészet egyedül.
- Hidd el, én csak segíteni akarok.
- De milyen áron? Hogy mások miattam haljanak meg? – idegesen összegyűrtem egy lapot, ami a kezembe akadt, de aztán észrevettem magamat, hogy nem otthon vagyok, kisimítottam, és gyorsan bocsánatot kértem.
- Szeretném, ha most idefigyelnél rám. Jól figyelj. – Hátralépett az íróasztalától, és az asztal mögötti irattartószekrényből elővett egy nekem címzett borítékot. Se pecsét, se semmi nem volt rajta. Csak a nevem, azokkal a már jól ismert, méregzöld, dőlt és szálkás betűkkel.
- Fogd ezt, és csak akkor bontsd ki, ha késznek érezd magad a feladatra, amit rád bíztam. Csak akkor, ha kész vagy mindenre, amit megbeszéltünk.
- De mi ez? – vettem át tőle.
- Majd megtudod. Az van benne, amiért azon az estén indultál…
- Az igazság? A horcruxxal kapcsolatban? – kerekedett el a szemem.
- Majd ha kész vagy rá.
- Köszönöm. – Megfordultam, és elindultam az iroda ajtaja felé.
Pár lépés választott csak el, hogy kisétáljak, talán örökre, és ne térjek ide vissza többet.
- Lora, várj még egy kicsit… - szólt utánam Dumbledore. – Életed talán legnehezebb és legsötétebb szakasza vár, de ami eddig fontos volt, azt nem érdemes eldobni magadtól. Én mindig itt leszek, és a barátaid is. Számíthatsz ránk, mi segíteni akarunk.
- Köszönöm, de…
- Fogd ezt – egy újabb borítékot nyújtott felém, azzal a különbséggel, hogy ez jóval kisebb volt, és semmi nem állt rajta. – Ezt csak akkor bonthatod ki, ha teljesen egyedül leszel, ha nem zavar majd meg senki sem. Bizonyosodj meg róla, hogy senki nem fog zavarni, azután ha elolvastad, hogy mi áll benne, már tudni fogod, hogy mit kell tenned.
- Köszönöm. – Átvettem tőle azt is, és a talárom alá rejtettem a másik, jóval nagyobb mellé.
- Még valami, búcsúzásképp.
Megfordultam, és türelmetlenül pillantottam a pillanatnyilag hideg kék szemekbe.
- Igen?
- Ha NEM tudod, hogy merre indulj, akkor ÁLLJ MEG egy percre, és GONDOLKODJ el az eddig történteken. Minden megválaszolatlan kérdésedre ott lappang a válasz benned, csak össze kell raknod a szavakat és megtudod, hogy mi a helyes irány. És, még valamit tudnod kell, mielőtt ki lépsz ezen az ajtón.
Hogy ha szívbeli griffendéles vagy, és ha soha nem adod ki magadat annak, aki nem vagy, akkor a segítség soha nem fog késlekedni, ha szükséged van rá. Mindig ott lesz, hogy megvédje azt, akinek szüksége lesz rá.
- Kicsoda? – fordultam felé, de ő csak mosolyogva ingatta a fejét, és egy utolsót intett.
Mennem kellett. És ahogy lefelé lépkedtem a csigalépcsőn, a szívemet is olyan ólomnehéznek éreztem, mint a két csuklómat, amik ott lógtak erőtlenül a testem mellett.

Tértágító bűbájt szórtam a bőröndökre, így mindent bele tudtam pakolni egybe. A maradék kettőt az ágyam alá pakoltam, így nem kellett azzal is törődnöm, hogy hogyan fogom azt a sok csomagot lecipelni, főleg úgy, hogy a karjaim majd leszakadtak. Remus még előző este segített nekem annyival, hogy egy cseppet könnyebbé varázsolta a koffert, de így is nehezemre esett sebesült kézzel lecipelni.
Sirius nem szólt hozzám. És pár részlet nem volt előttem világos, hogy miért voltam önkívületi állapotban egyik percben a kviddics öltözőben, a másikban pedig már a gyengélkedőn, fájón, bekötözött kezekkel, kábán a sok vérveszteségtől.
Lily azt mondta, hogy elmondja nekem, hogy mi történt, de nem akartam. Azt akartam, hogy Sirius jöjjön oda hozzám, és mondja el az igazat.
Haragudott rám. Beszélni próbáltam vele, de ott hagyott. Üzentem neki Remuson keresztül, de kis híján vele is majdnem összevesztek.
A gyűrűt elvette tőlem Dumbledore, azt mondta, nem vagyok még rá felkészülve. Talán igazuk volt, csak egy locsi-fecsi, minden lében kanál kis hülye vagyok.

Johanna a bőröndjeit lebegtette lefelé a lépcsőn, hogy a többi cucca is elférjen a hóna alatt, miközben én az enyémmel szenvedtem. Először az ölembe kaptam, de várható volt, hogy összerogyok a súlya alatt. Aztán megpróbáltam megfogni, és úgy lecipelni, de éreztem, ahogy kíméletlenül húzódik a seb. Végül egyetlen egy megoldás maradt. Megvártam, amíg kiürül a klubhelyiség, aztán lefektettem a koffert a lépcsőre, és belerúgtam.
Végigcsúszott a fokokon, egészen a falig. Lily és Ana nevetett, én pedig vigyorogva összeszedtem, és lassan, de biztosan elindultam utánuk, végig a Roxforton, hogy búcsút mondhassak ennek a második otthonomnak. Fájó szívvel léptem ki, talán az utolsók között a kapun, de már nem néztem hátra. Szememet Hagrid kunyhóján pihentettem, aztán a széltől hajlongó fákon, amíg a Rengeteg szélét határolták. Megcsapott a hűvös fuvallat, ami az ezeréves ágak közül kúszott ki, és megcsiklandozta az arcom.
- Mehetünk? – hallottam meg valahonnan, a távoli, emberi valóságból Lily magas csipkelődő-türelmetlen hangját. Bizonyára megint valamin felizgatta magát.
Tekintetem a tóra siklott, és elgondolkodva pillantottam végig, a fodrozódó tükrön. Vajon mi lehetett az a furcsa fény? Ennek a tónak a folytatása, ahol mi piknikeztünk, egy holt ág volt, a falun kívül, már nem tartozott a roxforti birtok fennhatósága alá. Bármikor visszatérhetnék megnézni, amikor csak akarom…
Aztán újra a Rengetegre néztem. Ó, Josh, vajon hol lehetsz? Furdalt a lelkiismeret, hogy nem látogathattam meg őt, pedig meg akartam, de…
- Lora!
…a szándék volt a fontos. Nem akartam rosszra gondolni, de olyan furcsa érzésem volt. Talán a búcsú miatt. Rühelltem búcsúzkodni. Némán leróttam a tiszteletem a soha nem látott sír előtt, aztán felszakadt belőlem egy nehézkes sóhaj, amibe minden érzésemet belefoglaltam és szabadjára engedtem.
- Mehetünk – bólintottam, és követtem őket a kapu felé. Igen, most már mehetünk.

A bírtok határán még egyszer visszafordultam, és végignéztem a lábam alatt elterülő tájon. Nem fájt a szívem, inkább csak nehéz volt, mint amikor magad mögött hagysz valamit, ahol annyi minden történt.
Sokat számított nekem ez a vidék, ez a hely. A maga természetes csodájával, és mindennel ami ehhez kötött. Legyen az akár rossz vagy jó, de akkor is a részemmé vált.

A pályaudvar felé menet csak egyetlen dolog aggasztott. Hogy most hogyan tovább? Nem írtam anyáméknak, hogy hazamegyek. Gondolom nem várnak, és nem is fognak elém kijönni az állomásra.
Ez a kérdés ezidáig egyáltalán fel se ötlött bennem. Elkezdte mardosni valami a lelkem, hogy vajon haza mehetek-e, hogy szívesen látnak-e otthon engem. Persze a legegyszerűbb az lenne, ha Little Hangleton-ba mennék, a nagyszüleimhez, de biztosan már ők is unhatnak.
Akkor meg mit csináljak?
Pénzem az van, megszállhatnék valahol, amíg kiötlök egy épkézláb tervet, hogy mit kezdjek magammal.
Vállat vontam, végül is olyan mindegy, mert ha így folytatom, és ilyen negatív leszek, akkor persze hogy mindenki elpártol tőlem. Nem csak Sirius.
És honnan tudom, hogy a szüleim nem jönnek ki elém? Lehet, hogy ott lesznek.
Ez az, áltasd csak magadat gyermeteg mesékkel, ahogy mindig is. Ismerheted már őket eléggé, a kutya se lesz rád kíváncsi. Elnevettem magamat. Olyan vicces volt ez az egész. Karácsony óta nem is írtak. Én meg nem válaszoltam nekik. Mi van, mi van, ha már nem is élnek? Elvégre nem vagyunk valami ismert család, a Próféta biztosan nem közölte volna le, ha megölik őket. Anyám egy egyszerű mugli, apám meg egy egyszerű varázsló, akik folyton utaznak, és a húgom halála óta a munkájuk az életük.
Lily és Johanna hátrapillantottak, hogy jól vagyok-e és hogy megyek-e mögöttük.

Valahol középtájon találtunk egy üres kupét, oda szépen bepakoltunk, mondhatom, nekem volt a legnehezebb dolgom azzal az egy ládámmal, aztán leültünk és kifújtuk magunkat.
- Azért nekem hiányozni fog. Annyi sok minden történt, nem igaz? – nézett ránk Johanna.
- Igen, igaz – helyeselt Lily. – Sok dolog.
- Aha – ingattam a fejem bizonytalanul. A legrosszabb persze velem. És még a java hátra van.
Ahogy éreztem, hogy megrándul alattam a szerelvény, felpattantam, a lányokkal együtt, és lerángattam az ablakot. Visszanéztünk, az integető Hagridra, a pár falusira, akik kijöttek kíséret gyanánt, és az elsuhanó birtokra. Könnyek szöktek a szemembe, de a szél hamar kiszárította, így nyoma sem maradt annak, hogy elérzékenyültem.

- Mit fogtok nyáron csinálni?
- Nyaralunk! – vágtuk rá vigyorogva Johannával Lily kérdésére.
- Sziasztok! – libbent be hozzánk Alice és Frank.
- Sz’asztok! – köszönt fülig érő szájjal Franky.
Felhúztam a lábaimat, hogy jobban elférjünk, és az ablaknak dőltem.
- Mi ez a hatalmas jókedv? – kérdezte meglepetten Johanna.
- Ugyan mi más? Vége a tanévnek, miénk az egész nyár! – örvendeztek mindketten jóízűen.
- A kezed jobban van már? – huppant le a mellettem tátongó üres helyre Alice.
- Alakul – feleltem egy halvány mosoly kíséretében.

Örültem, hogy rövid ujjú pólóba bújtam, kivételesen egy halványlilába, és nem feketébe. A mellkasomon ott virított szép nagy fehér betűkkel: Köszönöm Istenem, hogy nem vagyok csúnya!
A lehúzott vonatablakon betűztek a napsugarak. Végre én is éreztem a nyarat. Nem akartam arra gondolni, hogy másokkal ellentétben, én magamra leszek utalva, és a tengerpart helyett a hűvös Angliában, eldugott ereklyék után fogok futkosni.
Útközben vettem észre, hogy bomlik le a gumi borítás a conversem oldaláról. Eredetileg fehér színű volt, de sárgának látszott a kosztól, és mert egész évben körülbelül annyi figyelmet fordítottam rá, mint Luciferre.

Már jó három, három és fél órája utazhattunk, amikor kinyílt a fülke ajtaja, és négy alak jelent meg benne.
Furcsálltam is, hogy hol maradnak idáig.
A négy fiú közül egy kivált, és a karjaiba zárta Johannát.
- Sziasztok, csajok! Lora – biccentett felém James vicsorogva, én meg küldtem felé egy fáradt pillantást. Lezuttyant Lily mellé, így már négyen szorongtak a szembe lévő ülésen, míg én egyedül kuporogtam, még mindig felhúzott lábakkal, és az ablaknak vetett háttal.
Remus bizonytalanul leült mellém, és belebámult az újságba, amit olvastam.
- Még a tegnapi Próféta – lebegtettem meg. – Nem volt időm…
- Majd kölcsön adod? Érdekelne egy cikk…
- Hadd találjam ki. A Fenrir Greyback-es?
- Talált. Add ide, na lécci! – nyúlt utána izgatottan.
Felemeltem a tekintetem a lapok közül, és az ajtónak támaszkodó Siriusra emeltem. Volt még hely, de nem akart leülni, úgy látszott. Jamesszel csevegtek, és minden bizonnyal Lilyt szívatták, mert a barátnőm arca már így is tiszta vörös volt, gondolom a szégyentől, a hülye megjegyzéseiktől, és mert James ott ült mellette.
Sirius erre fordította a fejét, és véletlenül egymásra néztünk. Még mindig neheztelt rám, bár tudnám, hogy miért és bár tudnám, hogy mi történt a baleset után.
- Kimegyünk? – nyomtam bele Remus kezébe az újságot, aztán tettem egy bizonytalan lépést Sirius felé.
Az összes jelenlévő, aki a mi kupénkban tartózkodott, egyszerre hallgatott el. Kezdett zavarni a csend, és az, hogy Sirius levegőnek néz.
Odaléptem az ajtóhoz, és egy rántással kitártam. Fülledt levegő tódult be rajta. Felszisszentem az erős lökés miatt, mert belefájdult a sebem, ami a jobb csuklómon húzódott. Ha nem akar, nem fogok neki könyörögni.
- Menjünk – hallottam meg végül a hangját magam mögül. Biztos voltam benne, hogy a többiek unszolására sikerült csak meggyőzni őt, hogy kövessen engem.

Némán lépkedtünk egymás mellett. A karom néha az övéhez ért, és legnagyobb megdöbbenésemre, nem rántotta el. De lehet, hogy csak azért, mert olyan szűk volt a hely.
Meg akartam tőle kérdezni, hogy hova is megyünk, de aztán rájöttem, hogy hülyeség lenne, mert én kérdeztem meg tőle, hogy kijön e velem.
Végül az ő „lakosztályukban” kötöttünk ki. Előreengedett, pedig nagyon utálhatott. Aztán leült velem szembe, és úgy nézett, mintha a pillantásával ellátna a vesémig. Irritált. Attól, hogy én nem néztem rá, ő még engem nézett, és zavart, mert tudtam, hogy látja, hogy mire gondolok.
- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg bátortalanul, a padlót bámulva.
- Csak tessék – mondta színtelen hangon.
- Most te utálsz engem? – A kérdésem döbbent csendet eredményezett, meg mondjuk eddig is az volt. Csak nem döbbent, bár nem tudom, egy csendről hogyan lehet megállapítani, hogy milyen.
- Mért utálnálak? – kérdezett vissza megütközve.
- Akkor miért kerültél? Miért néztél levegőnek? – szakadt ki belőlem, mint a hiszti.
- Azt mondtad, hogy látni sem bírsz, hogy hagyjalak békén. Gondoltam, hogy… akkor valóban így gondolod, mert te nem vagy olyan, akinek ha rossz a kedve, ilyeneket vág más fejéhez. – A szavai engem döbbentettek meg. De tényleg. Mikor is mondtam ilyeneket? Ezt a kérdést hangosan is fel kellett, hogy tegyem neki.
- Mi? Mi van? – vontam össze a szemöldököm. Direkt nem szólt egy szót sem, megvárta, amíg a szavai hatni kezdenek.
Elgondolkodtam. Azelőtt, biztos, hogy soha nem mondta neki ilyesmit. Neki soha nem mondtam volna ilyet, sőt senkinek sem. Talán csak anyámnak, de az is már évekkel ezelőtt volt. Alkalmam sem lett volna rá, hiszen régen láttam már őket.
Akkor biztosan csak akkor vághattam ezt hozzá, amikor nem voltam magamnál. És biztos, akkor sem én voltam.
- Ez akkor volt ugye, amikor rám találtál, nem? – némán bólintott, és tovább bámult. – Én igazából semmire sem emlékszem, csak arra, amit Lily nagyvonalakban leírt nekem. Biztos, hogy nem én mondtam neked. Komolyan. Figyelj – a keze után kaptam, és hagyta, hogy megfogjam. – Én… soha… nem… tudnék… neked… ilyesmiket… mondani. – Minden szót kihangsúlyoztam, hogy nyomatékot adjak vele a mondandómnak, és hogy megértessem vele a fontosságukat. – És SOHA nem tudnék neked ártani. Érted?
A két kezembe fogtam az arcát, és remegő hüvelykujjakkal megsimítottam. Nem mert rám nézni. Nem mondom, hogy félt, csak azt, hogy bizonytalan volt. Leejtettem a bal karomat, mert begörcsölt a kötés mentén, de a jobbal továbbra is az arcát tartottam.

Nem szólt egy szót sem. Csak némán bámult le a kötésemre. Elgondolkodott, most már rajta is látszott, hogy valamit készül kinyögni.
- És azelőtt ehhez foghatót se mondtál még nekem soha.
- Mégis mit gondolsz, miért mondom ezt el neked?
- Mert szeretsz?
Mintha felcserélődtek volna a nemek közti szerepek. Mintha én lettem volna a fiú, és ő a lány.
- Igen.
- Képes lennél újra kezdeni velem?
- Igen.
- Hogy minden rendben lesz, és semmi baj nem fog történni?
- Igen.
- És hagyod, hogy segíthessek, hogy elkísérhesselek… hogy megóvhassalak?
- Igen – mondtam ki végül, kis habozás után. Lehet, hogy ennek így kell lennie. Ha valóban velem akar tartani, akkor nem én leszek az, aki majd visszatartja őt. De hogy megvédjen? Engem? Ahh, hagyjanak már!
Láttam, hogy éhesen megnyalja a száját, aztán magához rántott és megcsókolt. Úgy tapadt hozzám, mintha soha többé nem akarna megszabadulni tőlem. Beleültem az ölébe, és átöleltem a nyakát, és elszakítottam tőle az arcomat. Hagytam, hogy megöleljen, és a legkevésbé sem érdekelt, hogy a folyosón mászkálók, akik kintről bebámulnak, mit látnak. Az ajkam az övéhez érintettem, éppen hogy csak súrolták egymást. Aztán kényelmesen elhelyezkedtem rajta, ő meg félrebillentette puha, fekete fürtökkel keretetezett arcát.
- Akarok venni valamit, ahol lakhatunk… - szólalt meg egyszer csak Sirius, miközben némán ültünk vagy feküdtünk, már nem is tudom, az ülésen.
- Minek? Zakkant vagy.
Elnevette magát.
- Olyan vagy, mint régen.
- Meglehet.
- Házat, csak azért, mert hamarosan nagykorú leszek, és mindenképp le akarok lépni a családtól. Tényleg, te most hova mész? Haza, vagy…
- Halványlila fogalmam sincsen – motyogtam a vállába. – Azt sem tudom, hogy otthon szívesen látnak e. Ha nem jönnek ki elém, akkor megszállok valahol, aztán… aztán majd… - nem akartam neki mondani a továbbiakat. Hogy aztán, majd ha nyugodt körülmények között, egyedül leszek, akkor felbontom azt a megcímezetlen, üres kinézetű borítékot.
- Értem. És mi lenne, ha veled mennék?
- Te? – egyenesedtem fel döbbenten.
- Én – vonta össze a szemöldökét. – Mért már odaígérted magadat másnak?
- Dehogyis! – legyintettem.
- Akkor meg megbeszélve. Ha a szüleid nem lesznek ott, akkor megyek veled. Ha ott lesznek, haza megyek. Aztán majd egyszer csak találkozunk. Két napnál tovább nem bírnám ki nélküled, ha nem láthatlak. Úgy is elrabollak.
- Naná!

Jó volt vele kibékülni, és abban a tudatban lenni, hogy végre, hogy végre újra tartozom valakihez.
Visszamentünk a többiekhez, de egy szót sem szóltunk, hogy történt volna valami. Meg szerintem gondolták is, csak James kezdett el zavarba ejtő kérdésekkel fárasztani, de Lily hamar elhallgatatta egy hányás ízű drazséval.

Újra úgy éreztem, visszakaptam egy elvesztett darabot az életemből.
És mikor a vonat megállt, Siriusszal hátra maradtam a fülkében, megvárva, amíg egyedül leszünk, hogy újra megcsókolhassam.
Aztán segített levinni a cuccomat. És tudjátok, mi koronázta meg ezt a napot a legjobban? Hogy a szüleim ott álltak, kéz a kézben, a peron mentén, és rám vártak. És amikor megláttak, ők is mosolyogtak és én is.
Váltottam egy utolsó, érzelemmel teli pillantást Siriusszal, majd elengedtem a kezét, és szaladni kezdtem az anyám és az apám felé. Szakadtam a sírástól, ahogy a karjaikba vetettem magamat, és éreztem, ahogy nedves cseppek áztatják a hajamat.
- Anya – nyögtem – és apa… én, azt hittem…
- Azt hitted, hogy megfeledkeztünk rólad? – kérdezte apám szelíd hangon.
Megráztam a fejemet. Nem volt itt az ideje a gyűlölködésnek. Örültem, hogy éltek, és most őket ölelhettem.
Az egyik felem újra viszont akarta látni Siriust, de pillanatnyilag jobban akartam az anyámmal és apámmal lenni, végre, újra együtt, az évek után. És a nap is olyan furcsán melengetően sütött.
Talán igaz volt ez az elmélet az egyenértékűség elvéről.
Mind a hárman, kézen fogva elindultunk a fal felé. A vállam fölött hátrapillantottam a távolodó Siriusra. Engem nézett. Megforgatta a szemét, és ügyet sem vetett a szitkozódó anyjára. Visszamosolygott. Aztán átléptük a falat.
Hátunk mögött hagytuk a varázsvilágot, és meg kell mondjam, akkor és ott, elegem volt belőle. Normális, gondtalan mindennapokra vágytam, az anyámmal és az apámmal.

- Na és, milyen volt a hatodik éved? – kérdezte mosolyogva anya.
- Hm… semmi különös, vizsgák, sok tanulás, kviddics… - Nos, most mit mondhattam volna? Az igazat biztos nem. Az ütközött voltna az akaratommal és az elveimmel. Tizenhat éves voltam, ez volt a normális, nekem is lehettek titkaim. Már. Meg amúgy is magamnak mondtam volna ellent, ha ezt az egyet kitálalom elöttük. Így is rengeteg megbeszélni valónk lesz, Siriustól kezdve a jegyeimig.
- És mi történt a kezeddel? – vetett rá egy rosszalló pillantást apám.
- Sokat… párbajoztam – vigyorogtam rájuk. Apám már csak tudta, ő sem a tanulmányi eredményeiben tűnt ki a többiek közül. De nem is azért mert, a Sötét Nagyúr a fejében kotorászott. De ezt nekik nem kell tudniuk.
- Rád ütött a gyerek, Raily* – nevetett anyám szívből.
Apám vele együtt és én is.
- Gyertek, siessünk, nem akarok bírságot fizetni.
- Mondtam, hogy ne oda parkoljunk! – dorgálta meg apámat anya.
- Már megint a tilosba? – tettem fel fülig érő szájjal a kérdést.
- Hát, ha egyszer máshol nem volt hely?!

Kézen fogva futottunk a mugli világot jelentő korlátok felé. Ez esetben egy egyszerű autó volt.
A sebem tizenkilenc perce nem fájdult meg. Minden rendben volt körülöttem.

VÉGE
*Raimund becézése.