XXIII. Fejezet: Utókarácsony, mindennel és mindenkivel, a Roxfortban!

- Tanár úr, kérem, engedje meg, hogy átöltözzünk! Lora fázik, telesen vizes mindene, akárcsak nekem, de ez nem érdekes… - loholt Sirius Dumbledore nyomában. – Kérem, legalább akkor csak ő, hadd öltözhessen át. Ha beteg lesz, akkor…
- Jól van, jól van, Sirius. Menjetek, de tíz perc múlva találkoztunk az irodámban!
- Köszönöm! – ugrott majdnem Sirius a professzor nyakába. Mi az, megcsalsz?!
Pár pillanat múlva, már mind a ketten a tornyunk felé rohantunk, egymással versenyezve, hogy ki ér oda előbb. Sirius lovagias volt, a portrélyuk előtt két méterrel úgy csinált, mintha meghalt volna, így én nyertem. Vagy vesztettem. Nem tudtam eldönteni. A klubhelyiségbe érve, első dolgom volt, hogy nevetve eliszkoljak Sirius elől, aki szintén nevetve rohant utánam.
- Hé, csak tíz percünk, van! Zuhanyozni szeretnék, na, Sirius engedj el! – kértem tőle, de ő a falnak nyomott és játszadozni kezdett velem.
- Nem – adott egy csókot – mondtam már, hogy… - adott még egyet – hogy soha többet… - még egy csók – nem engedlek el… - még egy – sehova. – Arca teljesen kipirult, és éreztem, ahogy csók közben remeg. Ajaj. Kezdtem rosszra gondolni.
- Sirius, kérlek… - mondtam kissé elutasítóan.
- Szeretlek – kezdett el megint enni. Ott lihegett az arcomban, szó szerint, és nem tudtam leállítani, sőt egyre hevesebb lett. Aztán lefogta a karjaimat, amivel püfölni próbáltam őt, és ledöntött az egyik vörös kárpittal borított kanapéra. Lehúzta rólam a kabátot, majd a talárt próbálta meg leszedni, de nem bírtam tovább és elkezdtem kiabálni.
- Mi az, rád jött a kangörcs? Sirius! – hiába, nem hagyta abba, aztán elkiáltottam magamat. – Sirius! Mégis mit csinálsz!? – ültem fel és löktem le magamról, közben visszacibáltam magamra a pólóm maradékát. – Megvesztél, vagy mi van?
- Én csak… sajnálom – hajtotta le a fejét, és mászott le rólam. – Csak nagyon hiányoztál, ennyi…
- Te is nekem, de még nem lehet. Főleg nem most! Öt percünk maradt fürdeni! Nyomás…
- De miért nem lehet? – Húzott vissza a derekamnál fogva. – Nem akarod velem? Egyáltalán még nem akarod, vagy miattam? Visszataszítónak találsz?
- Nem, dehogyis – simítottam meg az arcát. Éreztem a borostáját, és láttam a karikákat a szeme alatt. -Akarom. Veled. És most. De nem lehet, fontosabb dolgunk van – nyögtem ki végül. – Esetleg talán…
- Igen? – kérdezett izgatottan.
- Holnap. Igen. De nem itt, hanem egy olyan helyen, ahol csak magunk vagyunk… mondjuk a…
- Szükség Szobájában? – Szeme vadul csillogott, azt hittem rám veti magát, de felegyenesedett, felsegített, és megköszörülte a torkát. – Mikor holnap? Már holnap van! – és valóban az óra fél kettőt mutatott.
- Holnap! – mondtam nyomatékosan. – Azaz nem ma, hanem…
- Holnap – mondta fásultan. – Na jó, hamar holnap lesz, ha ma végig aludjuk majd a napot.
- Az már igaz! Jesszus! – kiáltottam fel. – Maradt három percünk, siessünk! – azzal a nyomomban Siriusszal, bevetettük magunkat a lányok, illetve a fiúk hálótermének zuhanyzója alá.
- Hé, Sirius! Rossz helyen vagy! – Az említett kedvszegetten kullogott vissza a saját fürdőjükbe.
Csak a zuhany alatt tudatosodott igazán bennem, hogy mit is mondtam. Féltem, meg ideges voltam. Mi van, ha nem fogok neki tetszeni? És, hogy ha nem tudok majd semmit? Ő VAJON TAPINTATOSAN KEZELI MAJD A DOLGOKAT? Mekkorák az elvárásai? És ha meglátom, vajon sikoltva menekülök majd el? Még nem láttam meztelenül egy fiút sem. Hát még ők engem.
Végül a három percből tizenhárom lett. Gyorsan megszárítottam a hajamat, felvettem a tiszta ruhákat, és immáron a fáradtságtól elvakulva tapogatóztam lefele menet a klubhelyiségbe. De legalább tiszta voltam és friss… na nem, friss semmiképp. Úgy fájt a fejem, mint egy másnaposnak. Sirius már lent várt, unottan toporgott a portré mellett és laposakat pislogva, hatalmasakat ásított.
- Örülök, hogy leméltóztattál jönni – mondta egy ásítás kíséretében. – Na jó, fogalmam sincsen, hogy miért is akar velünk annyira beszélni az öreg, de…
- Majd kiderül, menjünk – mondtam szédelegve a fáradtságtól.
- Remélem rövid lesz, nagyon fáradtnak tűnsz…
- Nem csak tűnök, Sirius, hanem az is vagyok – motyogtam, mikor már a folyosókat róttuk. – De még van négy napunk, hogy aludhassunk…
- Na igen, meg még egyebet. – Vigyorodott el.
- Persze – mondtam rá se nézve.
- Lora, csak nem félsz? – torpant meg egyszer csak Sirius. – Hiszen tudod, hogy soha nem tudnék neked ártani és…
- Tudom. De még nem érzem késznek magamat rá. Mi lesz, hogy ha terhes leszek? Akkor mi lesz?
- Nem lesz semmi baj. Dehogy leszel terhes… majd, majd…
- Jó, oké. DE akkor is! Én még… nem, nem akarom. – Sütöttem le a szememet. Azt hittem, hogy megharagudott, de finoman megfogta a kezemet, és elkezdett maga után vezetni.
- Rendben. Semmit nem kényszerítek rád. Különben is, éveket vártam, hogy azzal szeretkezhessek, akit igazán szeretek, akkor már pár hónap nem kérdés – eresztett meg egy laza félmosolyt. Nagyon jól állt neki. – Nem kényszerítelek, mert, ha mégis meggondolnád magadat, akkor tudd, hogy nekem az számít, hogy te élvezd. Elvégre, neked ez lesz az első, én meg… szóval…
- Köszönöm! – leheltem hálásan egy puszit az arcára. – És… és milyen érzés? Mármint szeretkezni?
- Fantasztikus. Érezni kell, Lora, nem beszélni róla. Hatalmas örömöt érzel, mikor… és elmondhatatlanul boldog vagy. Mintha napfény járná át a szíved, vagy fogalmam sincsen… Én mindenesetre egy időben megszállottja lettem, és… szóval tavaly év elején, biztosan észrevetted, hogy minden héten más csajjal…
- Igen – válaszoltam neki szárazon. – De ezt most miért mondod el?
- Nem t’om. Őszinte vagyok veled…
Hamarosan elértük a szobrot, és azonnal fel tudtunk menni, mert nyitva találtuk. Ahogy mindketten a griffmadár mögé lépkedtünk, az azonnal a helyére ugrott, és elállta a kiutunkat.
- Gyere! – húzott maga után Sirius, és bátran bekopogtatott a hatalmas ajtókon.
- Szabad! – hallatszott Dumbledore professzor hangja.
- Kérem, bocsásson meg, hogy… - lihegtem veszettül a rohanástól, a kapkodástól, és az imént felhozott témától.
- Csak egy cseppet – hunyorított rám, félhold alakú szemüvege mögött. - Üljetek le – mutatott két székre, az aranyozott íróasztal előtt. Elengedtem Sirius kezét, és az enyémet az ölembe ejtettem. Mereven magam elé bámultam, közben éreztem, hogy csukódik le a szemem. Sirius megbökött, és csak akkor tűnt fel, hogy a prof dumál nekünk valamit.
- Csak annyit mondtam, Miss Braeker, hogy részletesen számoljon be róla, hogy mi is történt, odalent… Little Hangletonban… a Denem kripta alatt.
Mindenről beszámoltam neki. Egészen attól kezdve, hogy október derekán találkoztam Tom Denemmel. Aztán a karácsonyit, végül a kriptában lezajlott eseményeket. Egészen attól, hogy Josh eljött értem, hogy elvittük magunkkal Pitont, hogy miféle kalandokat éltünk át. Sirius mindégig értetlenkedve hallgatta, és némelyik résznél elkomorodott arccal meredt maga elé. Leolvastam róla, hogy azt gondolta, hogy ha ő ott lett volna, akkor nem történt volna ez, és hogy kár, hogy nem az elejétől kezdve voltak már ott Jamesszel.
Dumbledore mindvégig nem szól egy szót sem, az arcára sem volt ráírva, hogy mit érez, vagy hogy mit gondol. Mikor végeztem, akkor is percekig kínos csendben ültünk, végül ő törte meg ezt.
- Felettébb különös… Gondolkodóba ejt az, hogy hogyan tudtál pálca nélkül varázslatot előidézni… Volt már ilyen régebben is?
- Nem… nem tudok róla – ráztam meg a fejemet, és összenéztem Siriusszal. Megvonta a vállát. – De tanár úr, annyi megválaszolatlan kérdés kavarog bennem. Például, hogy miért akart engem Voldemort?
- A varázserőd miatt. Tom itt az iskolában is, csak azokat a gyerekeket szedte össze, akikben látott valamit. Valamit, amit felettébb hasznosnak lát számára. Akárcsak a lelked. Biztos vagyok benne, hogy még fel fog bukkanni, de ne félj…
- Igen, ezt eddig is tudtam. De Josht valóban azért akarta, mert metamorf mágus volt, És Dildra? Dildra is az volt?
- Igen, mindketten metamorf mágusok voltak. Illetve még Dildra is az, Mr. Hammet már nem az. Ő már csak csendes megfigyelő… - Sirius időközben elbóbiskolt. Az íróasztalon könyökölt, és mi a beszélgetés közben csak arra figyeltünk fel, hogy valami nagyot koppant. A feje. – Jobbnak látom, ha elnapoljuk ezt a beszélgetést valamikor máskorra… Mr. Black… - Sirius a neve hallatán felkapta a fejét az asztallapról, és bocsánatkérően felegyenesedett. – Mr. Black már nagyon álmosnak tűnik, akárcsak te, Lora. Úgyhogy most menjetek és pihenjétek ki magatokat, és tartalmasan, jó szórakozással töltsétek ezt a négy napot. – Vigyorogva Siriusra kacsintott, aki büszkén felállt, és az ajtóhoz lépett. Jaj ne, már az öreg is kezdi. Ne adjon már neki ötleteket. És még van képe bíztatni is!
- Viszlát! – köszöntem gyorsan, és kioldalaztam az ajtón. Sirius hamarosan utolért, valahol a harmadik emeleti folyosó közepén.
- Hallottad, ő is bíztatott!
- Hallottam… - felelte bátortalanul. Aztán gonoszul elvigyorodtam, és a fülébe súgtam: - Sirius, én nem bírok holnapig várni. Én most azonnal akarom!
- Komolyan mondod? Akkor… - húzott maga után. Hátraarcot csináltunk az eddig irányunknak, és rohamléptekben vágtunk át az ürességtől kongó, sötét kastélyon.
- Hova viszel?
- A Szükség Szobájába. – Hamarosan elértünk oda, de a fal előtt, ahol az ajtót véltük, megtorpantunk, és magamra próbáltam vonni Sirius mocskos fantáziáját. Vagyis figyelmét.
- Majd én, majd én… majd én kigondolom, hogy milyen legyen! – háromszor végigmentem a fal előtt, és el, elvigyorodtam egy-egy gondolatra. – Kész vagyok! – és az ajtó már meg is jelent. Sirius izgatottan tépte fel a szoba ajtaját, de megtorpant az ajtóban és sokk ült ki az arcára.
- E…e… ez mi? Mi eeeez? – nézett körbe nagy szemekkel. Kajánul elvigyorodtam, és körbe mutattam.
- Ez tökéletes lesz az első alkalomra, nem?
- Mi vagyok én, Playboy nyuszi? – fordult meg a tengelye körül. A padlót, az ágyakat, és mindet, rózsaszín bolyhos szőnyeg és ágynemű borított. A falak rózsaszínre voltak mázolva, minden csillogott és villogott, a glitterektől és a strasszkövektől. Azt hittem, menten elhányok magamat. A levegő vibrált a rózsa és pézsma illatú füstölőktől. – Ez most komoly? – nézett rám. – De ha neked megfelel, akkor nekem is. Na, gyere… - húzott magához az ágyra. Kissé vonakodva tette le a hátsóját, a pink, bolyhos takaróra, és zöldes arcszínnel az ölébe ültetett. Ekkor telt be a pohár és kezdtem el hangosan nevetni. Megrökönyödve nézett rám, ahogy ott dőltem kétfelé, patakzó könnyekkel a röhögéstől, immáron seggel a padlón.
- Ez állati volt! Látnod kellett volna a képed, mikor megláttad a szobát… - alig bírtam abbahagyni a kacagást.
- Gonosz vagy, tudod? Egészen elvetted a kedvem a dologtól… - Jaj ne, ajaj, most mi lesz. Óóóó én szegény, mintha nem ezt terveztem volna. – De azért nehogy csalódj bennem. Biztosítalak, hogy a kedvem sohasem tudnád elvenni. – De ezt biztosan nem - Alakítsuk át egy kicsit a szobát.
- Oké – mondtam bátortalanul. Felállt az ágyról, én mellé léptem, és elkezdtünk lakberendezési tanácsokat adni a drága jó Szükség Szobájának.
- Az ágy legyen… francia, de…
- Baldachinos! A függönyök legyenek vörösek, a szegélyük arany. Az ágynemű ugyanilyen, és a lepedő is vörös! – kezdtem beleélni magamat.
- Oké. A szobát meg fekete, puha szőnyeg borítsa. A falak is feketék legyenek!
- A levegőben lebegő gyertyákkal. Mondjuk…
- Tizenhattal!
- Igen! Tizenhattal! Mi, mért pont tizenhattal? – fordultam Sirius felé kérdőn.
- Mert tizenhat évesek vagyunk – karolta át a derekam.
- Rendben – törődtem bele a sorsomba. Szememmel az ajtót kerestem, de sehol sem találtam.
- Hiába, azt sajnos nem terveztem. Mert téged ismerve, ahogy hozzád érnék, szökni próbálnál, így…
- Nem terveztél ajtót. Rendben – kezdtem felettébb ideges lenni. – Akkor már csak arról kéne gondoskodni, hogy ne… - Nem is kellett hangosan kimondanom, máris ott termett, egy furcsa, vöröses színű bájitalos üveg a kezemben, természetesen csordultig bájitallal.
Sirius kérdőn nézett rám, zsebre tett kézzel.
- Fogamzás gátló – mondtam neki, azzal meghúztam, és lenyeltem az egész édeskés micsodát. Ahogy végeztem, nem kellett neki több, azonnal elkapott, és ledobott az ágyra. Aztán rám vetette magát. Először azt hittem, hogy ilyen heves lesz egész végig, de csalódtam. Iszonyúan finoman bánt a kezeivel, meg az ajkaival. Valószínűleg teljesen beletörődött, hogy ez lesz az a BIZONYOS éjszaka.
Egészen felcsigázott az érintéseivel, hát még akkor, mikor levette magáról a felsőjét, így szemem elé tárult az, amit már a fél Roxfort látott, csak én nem eddig. Sirius Black felsőteste. Aztán maga alá gyűrt és csókolózás közben rólam kezdte el, leszedne a ruhadarabokat. Levette a pólómat, majd a szoknyát, a cipőket, és egy pillanatot habozott. Jó alaposan végig mért, nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor. Tekintete a melltartómon állapodott meg. Teljesen kipirult az arca, és már nyúlt volna oda, hogy kikapcsolja azt, amikor megfogtam útközben a kezeit, és remegve eltoltam magamtól.
- Mi a baj? – kérdezte levegő után kapkodva. Nem mertem ránézni. Lehajtottam a fejemet, hogy se az arcát, se a felsőtestét, de még az alsó se kelljen látnom. Nyüglődve kiültem az ágy szélére, és ölembe hajtottam a fejem.
- Sirius, nekem ez nem megy! – fakadtam ki kétségbeesetten. – Sajnálom, nem tudom, hogy…
- Dehogynem! Megígérem, hogy nem fog fájni, oké? Hogy gyengéd leszek, meg minden. De ha esetleg rossz, akkor majd szólsz és…
Nekem már most rossz. Gondoltam, de tapintatos voltam és visszamásztam hozzá. Gyáva kis nyúl vagyok. Ez van. Más a fél életét odaadná, ha Sirius Blackkel tölthetne egy éjszakát, de sajnos én nem ebbe a kategóriába tartoztam. Nem akartam csak egy, egy éjszakás kalandot, egy egész életet akartam. VELE.
- Gyere – vont megint finoman magához. – Tudod, valamelyest, azért örülök neki, hogy csak most kaphatlak meg. Borzalmas volt eddig megváratni, de örülök. Mostanra már, mondhatom úgy, hogy kész nő lettél, egy olyan nő, akire, mint én is, mint más férfi, ugyanúgy vágyik. Kérlek, engedj közelebb magadhoz, ígérem, hogy legközelebb te fogsz könyörögni, hogy megtörténjen.
- Legközelebb? – ültem fel csodálkozva.
- Miért, hiszen tudod, hogy te más vagy számomra, mint a többiek. Hányszor kell még elmondanom, hogy…
- Szeretsz?
- Úgy van! Hidd már el és bízz meg bennem. Nem fogsz csalódni. - Belőle meg kész férfi lett. Olyan férfi, akinek nem tudtam ellenállni. Már cseppet sem voltam fáradt. Ahogy levette a nadrágját, egyre jobban átjárta a testem minden porcikáját a vágy.
- Sirius… - nyögtem, ahogy szépen lassan levettük egymásról a maradék ruhát.
- Mi az? – nézett a szemembe.
- Folytasd… csak… folytasd…
Ezt végül parancsnak vette.
Egészen elbódultam tőle, az illatoktól, a félhomálytól. Cseppet sem voltam álmos. Már nem, és ő sem. Még akartam. Még, még, még… És nem kellett mondanom, ő tudta, érezte.
Azon az éjszakán nőttem fel igazán. Nő lettem… egy boldog nő.

- AZT A MOCSKOS FANTÁZIÁDAT! MERLINRE, HOGY JUTNAK ILYENEK AZ ESZEDBE! – ripakodtam rá Siriusra, miközben megvető pillantásokat és fejrázásokat küldtem feléje.
- Na jól van, ne akadjál már ki ennyire! – ült fel, és vakarta meg a fejét. – Csak álmodtam, gondolom, megosztom veled…
- Hát, legközelebb tartsd meg magadnak, ha kérhetem… - sopánkodtam tovább, majd egy kecses mozdulattal legördültem az ágyról. – Aú!
- Jól vagy? – jelent meg Sirius feje a függönyök között.
- Soha jobban…
- Jó, csak kérdeztem… - húzta vissza a fejét, és az ágy alatt láttam, hogy lelógatja a lábait. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megrántottam a bokáját, így a váratlan fordulat miatt, ő is a padlón landolt. – Áááá… ez most mire volt jó? – hunyorított át az ágy alatt.
- Nem t’om, vedd bosszúnak az álom miatt – vigyorodtam el kajánul, majd felálltam nehézkesen, kinyújtóztam, belebújtam a papucsba, és bemértem az ébresztőórát. – Nahát… - kerültem meg az ágyat –, fél négy… hamarosan sötétedik. Éhes vagyok! Nem bírom ki vacsoráig! – kezdtem el hisztizni. – Ezért inkább lelógok Hagridhoz… meg… megkeresem Perselust. Lenne vele megbeszélnivalóm.
- Ahogy akarod… - mondta végül beletörődve Sirius, magabiztos képem láttán. – Én meg megkeresem Ágast!
- Arra nem lesz szükség! – vágódott ki egyszer csak a hálóterem ajtaja. – Ágas itt van! És…
- Holdsáp, tiszteletedre!
- Meg… Fé… Féregfark! – dadogta zavartan az utolsónak beoldalazó Peter. Kezében két dugig tömött bőröndöt egyensúlyozott.
- Hogyhogy itt? – nyomult oda Sirius az érkezőkhöz.
- Hát, tudod… - kezdett el gondolkodóba esni James –, nem óhajtottam a történetek után anyám és apám órákig tartó fejmosását hallgatni. Jobbnak láttam itt maradni.
- Na igen. Én meg nem tudtam tartalmasan eltölteni az időt Féregfarkkal… - vetett lesújtó pillantást Remus az említettre. – Folyton megzavarta az olvasásom a horkolásával… Borzalmas volt! De végre… Roxfort!
- Azért én is itt vagyok, ha nem zavarna! Tényleg! – fakadt ki dühösen Peter, és nyújtózkodva ledőlt az ágyra.
- Senkit nem zavar… tényleg! – gyalogoltam oda hozzá, és összekócoltam a haját. – Na én mentem! És Sirius… neked sem ártana egy alapos agymosás – néztem rá alattomosan. – Na tényleg…
- Mi, mi, mesélj, mi történt? Mit csináltál már megint? – kapott az alkalmon James, és magára rántotta Siriust. Így mind a ketten a szőnyegen kötöttek ki.
- Meg ne próbáld! – fenyegettem meg a pálcámmal Siriust.
- Te hoztad fel… - vigyorgott idiótán Jamesre. – Szóval…
- Hozta a nyavalya. És… befogod, vagy… rád uszítom Pitont!
- Húha… - nyögött fel James. – Na mesélj!
- Disaudio! – pördült meg a pálca a kezemben, és Sirius azonnal megnémult. Láttam, hogy valamit bőszen magyaráz nekem, és veszettül mutogat is hozzá, de én csak felvontam a szemöldököm és az ajtófélfát támasztva hozzá idéztem a gondolataim:
- Aha, ebből most tök sokat értettem. Lehetne hangosabban? – korán örültem, James mosolyogva feloldotta az átkomat, így tisztán kivettem Sirius szavait.
- Fuss, Breaker! – azonnal felugrott, én meg elkerekedett szemekkel, azonnal kapcsoltam. Mint a villám, lerohantam az emeletről, nyomomban Siriusszal, és az ő sarkában Jamesszel és Remusszal. Mind a hárman kivont pálcával, kacagva közeledtek felém. Egy szempillantás alatt kiugrottam a portrélyukon, de ők követtek. Lefordultam a folyosókon, először fontolgattam, hogy beugrok, Myrtilhez, a zakkant szellemhez a csajklotyóba, de egyre közelebbről hallottam a fiúk hangját és a lihegésüket, így egy idegen ötlettől vezérelve, elfojtott nevetés közepette a pince felé vettem az irányt. Átvágtam az előcsarnokon, és már a hideg kőlépcsőket tapodtam, amikor a vállam fölött hátra pillantva megláttam ez egyre növekvő, ismerős árnyakat. Még pár méter és utolérnek. Nem néztem előre, ezért belecsapódtam valamibe.
- Pi… Pi… Peselus? – tántorodtam vissza, de nem volt időm csodálkozni, a három gyerek, kivont pálcával megállt előttünk. Én gyorsan bemenekültem Perselus mögé, és csak a válla fölött pillantottam kajánul Siriusékra. – Védj meg tőlük! Meg akarnak ölni! – mondtam, tetette ijedtséggel. Megjegyzem, még a hangom is remegett.
- Megölni? – nézett értetlenkedve Perselus, majd előhúzta a pálcáját, és intet a fiúk felé. – Huss… - bámult újra rám, miután én nyugodt lélekkel léptem ki mögüle és csodálkozva személtem meg a földön elterülő, üveges tekintettel a semmibe bámuló három jómadarat.
Nagyon hitelesek voltak. Kis híján majdnem bedőltem nekik, annyira jól alakították a hullákat. Aztán másodpercek múlva kitört Siriusból a nevetés, a többiek pedig társultak hozzá, és így az egész pince ennek a három baromnak a nevetésétől zengett. Piton karba font kézzel, bárgyú vigyorral bámult rájuk. Őt sem láttam még mosolyogni, főleg nem az esküdt ellenségeire. Vajon mennyi meglepetést tartogat még nekem ez a nap? Kivárom a végét, még Hagridnál nem is voltam. Hajaj, esküszöm, leölöm magam, ha kiderül, hogy megtanult cukrot tenni a teába.
- Na jól van, nyertél Lora, most az egyszer – állt fel zihálva James. – De megbosszuljuk… Meg ám! – újra nevetni kezdtek, majd mikor Remusból feltört a köhögés, lassan abba hagyták, és remegő gyomorral feltápászkodtak.
- Jaj, ez fájt… - fújtatott Sirius. – Kösz, Piton, nagy voltál… - Az említett csak savanyú arccal mustrálta a föld legnagyobb állatát. Sirius Blacket. – Most mi van? Tényleg te vagy a nap hőse… Perselus. – Furcsa volt hallani ezt a nagy Sirius Black szájából, aki örök harcot vívott a mardekárosokkal. Nagyon, nagy szó.
- Tényleg, Perselus Piton, a hős! – ujjongott James is. Aztán Remus is bekacsolódott, én meg bátortalanul átkaroltam Perselus vállát. Azt hiszem, ez volt az a nap, amikor a Tekergők és Perselus Piton, végleg fegyverszünetet kötöttek. Hála nekem, Lora Breakernek és Josh…
- Francba! – motyogtam el magamat olyan hangosan, hogy Perselusnak belefájdult a feje. Hogy ezt honnan tudtam? Hát, mert a füléhez kapta vinnyogva a kezét, meg mert láttam a könnyeket a szemében. De lehet, hogy azok örömkönnyek voltak.
- Mi a baj? – fordultak végül értetlenül felém mind a négyen.
- A temetés! – aztán már ott sem voltam. Csak futottam, egészen Hagridig. Vagyis szerettem volna futni. Annak az istenverte gondnoknak mindig rosszul kellett időzíteni. Bravúros mozdulattal elnyaltam magamat az előcsarnokban, éppen akkor, mikor Dumbledore professzor közeledett felém, hümmögve, mosolyogva. Látszólag kellemeset mulatott a helyzetemen.
Mire sikerült felkanalazni magamat, addig megállt előttem, és felvonta a szemöldökét. Mi a szentséges istenverése csapott ma mindenkibe, hogy a szemöldökét vonogatja?!
- Mire fel ez a nagy sietség, Lora? – kérdezte barátságosan, ugyanakkor egy cseppnyi kíváncsisággal, Dumbledore.
- A temetés, tanár úr! A temetés… Josh…
- Nyugodj meg! – tette a vállamra a kezét. – Még nem kezdődött el. Hagriddal úgy terveztük, hogy mikor a fiú húga, Dildra felgyógyul, ugyanis cseppet megfázott, akkor megtartjuk a ceremóniát, természetesen diszkrét keretek között, ahogy ígértem – mondta. Kifújtam magamat, és megköszöntem neki az információkat. Majd csendben elváltunk. Ő felment a márványlépcsőkön, viszont én még tépelődtem, hogy a konyhát vegyem e célba, vagy bízzak inkább Hagrid főzési tehetségében. Végül a konyha mellett döntöttem, és mire oda jutottam, hogy megcsiklandoztam a körtét a festményen, már hallani lehetett, ahogy kopogott a szemem az éhségtől, hogy engedjenek be. Végül megkegyelmezetek nekem, és feltárult előttem a konyha. Gyorsan bevágtattam, és a legközelebbi manónak, lihegve kiadtam a parancsot, hogy hozzon annyi kaját, amennyit csak tud. Minden, amiben nincsen máj és fokhagyma. Ezeket gyűlöltem a legjobban.
- Máris, kisasszony! – Marha boldognak tűnt, legalábbis úgy vettem ki, hogy vigyorogva hajlong, és csodálva mér végig. Hát oké, legalább örömet szereztem egy manónak. Ez is valami.
Végül számtalan ilyen kis izé, ja házi manó járult elém, tálakkal, tálcákkal megrakodva, én meg nem győztem rajtuk elcsodálkozni. Volt ott minden, persze máj és fokhagymamentesen. A kedvenceim is, köztük a zöldbab, illetve a borsófőzelék, az almás pite, aztán… húha, annyit ettem, hogy a végén azt sem tudtam, hogy mit eszek. Csak tömtem magamba. Pukkadásig feszültem, akárcsak a talárom, így, mikor már több étek nem fért belém, megfogtam egy zsömlét, és udvariasan, azaz a manókat utánozva, nevetve hajoltam meg és köszöntem meg, a figyelmességüket.
- Reméljük, hogy legközelebb is idetéved majd, kisasszony! – sipította nekem az a manó, akinek a parancsot adtam ki, még érkezéskor.
Felkanyarodva a mellékfolyosóról az előcsarnokba menet, belerohantam a Tekergőkbe. Éppen az utolsó simításokat végeztem a zsemlén, amikor összefutottunk.
- Eddig kerestünk, végre, hogy megvagy! – rohant oda hozzám, Sirius, és kivette a kezemből a maradék zsemlét.
- Disznó! – mondtam neki vigyorogva, kisebb sopánkodás kíséretében, majd a lelkesen magyarázó Remus felé fordultam.
- Én, én mondtam, hogy a konyhába ment! – James valamit odacsúsztatott neki, Remus pedig „énmegmondtam” vigyorral az arcán, kiöltötte barátjára a nyelvét. James sötéten, rám pillantott, mintha én tehetnék róla, hogy elvesztette ezt a fogadást. Ezek persze mindenre fogadnak. Még arra is fogadnának, hogy melyikük fog előbb teherbe esni egy kerti törpétől. És ebben a teóriában biztos voltam.
- Ott hagytátok, Petert egyedül? – néztem rájuk, miközben szorgosan róttuk a klubhelyiségünkhöz vissza a lépcsőfokokat. Útközben nem figyeltem, elbotlottam a trükkös hülyeségben, de szerencsére James és Sirius a hónom alá nyúltak éppen időben, mielőtt, elkenődtem volna a lépcsőn.
- Persze. Az idegeimre megy, hogy folyton a monoton horkolását kell hallgatni, Semmi érdemleges dologról nem lehet vele kommunikálni, csak Lorenről, a csajáról, meg arról, hogy ki mennyit alszik egy nap. – Forgatta meg veszettül a szemét Remus. A maradék kettő, helyeselt.
- Mi? Féreg… őőő… azaz, Peternek van csaja? – kérdeztem vissza megütközve.
- Naná. Loren, a Hollóhátból. Nem tudom, mi hozhatta össze őket, de engem is mardos a kíváncsiság… - tűnődött James.
- Hát, én amondó vagyok, hogy Peter így akarja leplezni, hogy ő is ér valamit. Igenis meg akarja mutatni, hogy ő nem azért született, hogy patkányként élje végig az életét, meg hogy aludjon, hanem hogy csajozzon. Hogy vérbeli Tekergő legyen
- Ez nagyon szép volt, Lora! – szipogta tetetett meghatódottsággal Sirius, majd odalépett hozzám, és szájon csókolt. James türelmetlenül dobogott a folyosókanyarban.
- Gyertek már! – dühöngött, és félő volt, hogy indulataitól vezérelve elkapja egyik óvatlan pillanatban a mit sem sejtő Holdsápot, és elárasztja a James Potter-féle bölcsességekkel, avagy a hogyan fogok megváltozni, és hogy hogyan szerethetne meg Evans című történetektől kezdve, egészen a mit ér James Potter a szerelem ereje nélkül c. tragikus balladáig.
- Pillanat! – ordította vissza halkan Sirius, és újra hozzám hajolt. – Holnap van, Szivi… - motyogta bele a fülembe. - Azaz, az ígéret szép szó…
- Ha elhiszed idióta vagy, című bölcsességgel, nem fogsz meghatni. Meggondoltam magamat. Sajnálom! – Vontam karba a kezemet, és szegtem fel a fejem.
- Hihetetlen vagy! – vetettem rám egy csalódott pillantást, majd színpadiasan felsóhajtott. – Feladom. Még mindig nem tudok benned eligazodni. Nem íródott véletlenül hozzád egy kézikönyv? Ha? Amiben a szerző, részletesen ismerteti, hogy ilyen helyzetekben, hogyan tudlak rávenni az ésszerű döntésekre és az ígéretek betartására? – túrt bele a hajamba.
- Sajnálom, ilyen nem jár hozzám. Ha nem ismersz, akkor hogyan akarsz velem, ezek után még…
- Majd megismerlek közben.
- A testemet talán… a lelkemet viszont kevésbé sem annyira, mint azt mostanra kéne. Figyelj, egyre több időt töltünk majd egymással, és megnyílunk egymás előtt. Biztos vagyok benne, hogy rejtegetsz még te is titkokat előttem, akárcsak én te előtted. Először ezeket ismerjük meg, ne egymás testével kezdjük.
- De, ha egy ajándékot bontasz ki, akkor először a csomagolást téped le róla, és csak azután tudod megnézni, hogy mi van benne! – vetette ellene. Eszes megfontolás volt.
- Látod, látod, Sirius, máris tanultam valamit… - néztem bele a sötét szempárba.
- Mit? – kérdezte elgondolkodva.
- Azt, hogy ezentúl többet nem csomagolom be az ajándékod!
- Jaj, te! – iramodott, kedveszegetten utánam, de aztán feladta a fáradozást, mert ő is tudta, hogy a nem akarásnak, csakis nyögés lehet a vége. Na jó, lehet, hogy nála az akarásnak is…

Visszafele menet, megpróbáltam lelket önteni Jamesbe, mindenfélét meséltem neki Lilyvel kapcsolatban, ő meg csak itta a szavaimat. Mire sikeresen bemásztunk a Griffendél toronyba, addigra már csillogott a szeme a sok értékes információtól. Köztük azzal, hogy elmondtam neki, hogy a tanuláson kívül Lily legjobban a jégkorcsolyát szereti, hogy a kedvenc virága a liliom, a kedvenc zenei stílusa a rock, és hogy nagyon sokat beszél Jamesről a háta mögött. Ez Jamest mindenképp meglepte, még akkor is, mikor közöltem vele, hogy a szerelem csak egy hajszálra van a gyűlölettől, nem igaz? Úgy tűnt, sikerült lelket öntenem beléje, és felragyogni az arcát nekem sokkal jobban esett, látni, mint neki érezni.
Letelepedtünk a kandalló mellé, és figyeltük a sötétedő eget és a pelyhekben szálingázó hópihéket. Sirius az ölébe húzott és egymásnak dőlve, elmerengtünk a táncoló vöröses-barna lángtengerben. Közben a hajammal szórakozott, felcsavargatta az ujjára, majd kiengedte és óráknak tűnő percekig foglalkozott ezzel, amikor halk kopogtatás ütötte meg a fülünket.
- Lora, az nem a te baglyod? – vonta el a figyelmemet Remus. James az arckifejezéséből ítélve, még mindig álomország tengerpartján tengődött, Lilyvel kézen fogva.
- De! – Kiszálltam Sirius öléből és résnyire kinyitottam az ablakot, hogy elvegyem a kötegnyi levelet, illetve a kisebb csomagt, Jason, a baglyom lábából. Vagyis inkább, a családi baglyunk lábából. – Jól van fiú, ügyes vagy – vakargattam meg a nyakát, mire ő hálásan megcsipkedte az ujjam, és felrepült a bagolyházba, hogy kipihenhesse a karácsonyi fáradalmakat.
Lezuttyantam Sirius mellé, és elkezdtem bontogatni a leveleket. Közben Remus odajött, és leült a jobbomra, látszólag érdekelte őt is a dolog. James még mindig nem volt köztünk, a kandalló előtti szőnyegen olvadozott.
- Na lássuk csak… - megráztam a kezembe akadó első csomagot, és elégedetten érzékeltem, hogy egy rakatnyi pénz van benne. Remek, nagyszüleim végre eljutottak a Gringottsba. És valóban a mellé csatolt levélben az állt, hogy sikeresen kivették a szülinapomra, illetve a karácsonyra szánt összeget a bankból, és elküldték Jasonnel. Ezidáig világos volt minden, aztán jött a szokásos, boldog karácsonyt, stb… Félredobtam a levelet, és a következő után nyúltam, amit anyámék címeztek.
- Ezt inkább ki sem bontanám… - dobtam félre a borítékot. Ha jól éreztem, márpedig nem tévedtem, akkor csak egy pergamen volt benne.
- Ugyan már… - nyúlt utána Remus –, majd én megnézem…
- Jó, ahogy akarod. – Vontam meg a vállamat, oly mindegy alapon.
Ahogy a következő levél a kezembe került, érdeklődve kezdtem el bontogatni, mert egy kicsit vastagabbnak tűnt, mint egy átlagos üdvözlőlap, vagy egy rövidke levél.
Thomas küldte, ezt már azonnal észrevettem a kézíráson.

Hello, Lora!

Húúú… nem is tudom, milyen régen beszéltünk. Utoljára, csak koncerten, azt hiszem.
Már várom a nyarat, nekem is hiányzol meg Ashleynek is.
Hogy telik az éved? Nekünk nagyon jól. Képzeld, kistesónk lesz, anyámék kijelentették két napja. Mondjuk eléggé megdöbbentem, de hát, ez van.
Mindegy, addig is, amíg találkozunk, nagyon boldog karácsonyt…

Csók: Thomas, Ashley

Ui: Majd nézd meg mit mellékeltünk…

Érdeklődve túrtam bele a borítékba, és mikor megakadt a kezem egy darab papírban, remegő kezekkel emeltem ki, mivel már tudtam, sejtettem, hogy mi lesz benne.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltottam fel örömömben, és legszívesebben azonnal körberohantam volna a birtokot. – Ez hihetetlen!
- Mi? Mi az? – fordult oda érdeklődve Sirius és Remus.
- Ez egy… egy Black Sabbath koncertjegy! – vigyorogtam. – Másfél hónap múlva lesz a… szóval Little Hangletonban, a szabadtéri színpadon. Ezt nem hiszem el… mintha kitalálták volna a gondolataim!
- Nem engedlek el oda! – kapott el Sirius. – Nem mehetsz oda vissza! Egyedül nem engedlek! – Elcsodálkoztam. Oké, csúnya dolgok történtek, odalent a föld alatt, de mi történhet egy „ártatlan” rock koncerten?
- De elmegyek – mondtam nyugodtan.
- Akkor veled megyek! – mondta nyomatékosan.
- Rendben – azzal adtam egy puszit a szája sarkára. Utána ő akarta viszonozni, de kibújtam az öléből és Remushoz fordultam.
- Na, mi áll a levelükben? – böktem anyáméktól jött papírra.
- Hát, csak a szokásos, Boldog Karácsonyt, és hogy majd hamarosan találkoztok, úgy érzik, csókolnak, és hogy ha nem akarod, akkor nem kell nekik válaszolni… - hadarta Remus, majd átnyújtotta a borítékot, a levéllel együtt.
- Kösz – mondtam összeszorított szemekkel. – Azt leshetik, hogy válaszoljak! – Kecses mozdulattal összegyűrtem, és a kandallóba hajítottam a levelüket. Ezt nektek!
Aztán választ kanyarítottam a Thomastól és Ashley-től érkezett levél hátuljára, majd kihajoltam az ablakon a hóviharba, és addig ordibáltam, amíg Jason meg nem jelent. Szépen rákötöttem a levelet, és kiadtam neki a parancsot, hogy repüljön Little Hangletonba vele.
A kanapéhoz visszaérve, Sirius, Remus és James éppen távozni készültek.
- Nekünk most mennünk kell – mondta zsebre tett kézzel James. – Mindjárt feljön a Hold…
- Jaj, Remus – sóhajtottam, és küldtem felé egy együtt érző pillantást. – Vigyázzatok magatokra.
- Vigyázni fogunk.
Aztán Siriushoz fordultam, a többiek pedig tapintatosan megjegyezték, hogy ők odakint megvárják barátjukat.
- Ha akarod, itt maradok veled – szólt, mikor már csak ketten voltunk. Ujjait a derekamra fonta, és szomorúan a szemembe nézett. – Lelkiismeret furdalás fog gyötörni, hogy egyedül hagylak.
- Nehogy – súgtam neki. – Remusnak sokkal nagyobb szüksége van rád, mint nekem. Csak nagyon vigyázz magadra, kérlek – azzal lábujjhegyre álltam és még egy puszid adtam a szájára. Most hagytam, hogy egy csókkal viszonozza, majd elengedtem a kezét. – Hajnalban találkozunk – kacsintottam.
- Aludj az ágyamban, akkor majd melléd fekszem, ha visszajöttünk. – Bólintottam. – Na légy jó!
- Te is! – Kilépett a portrén, aztán eltűnt a szemem elől. Nagy levegőt vettem, és a falon függő órára pillantottam. Hm… fél hét lesz. Azt hiszem, megyek enni. Meg, megkeresem Perselust. Úgy is beszélni akartam vele!