XXII. Fejezet: A sorsod… tudod az, elkerülhetetlen…

Kábán tápászkodtam fel, elszállt minden erőm.
- Ne mozogj! – kért egy ismerős hang. Aztán megéreztem az óvó kezeket, amik segítettel talpra állnom.
- James… - suttogtam erőtlenül és nekidőltem a mellkasának. – Segíts – könyörögtem neki.
- Jól van, ssh… ülj le ide, szépen! – lökött be Piton mellé, aki gyűlölködő pillantásokat vetett a két Tekergőre. Először el sem akartam hinni. Eljött értem? Eljött értem? De hát, hogyan talált meg? És…
- Nocsak, nocsak… - lépett elő a NAGYúr, mikor sikeresen begyűjtötte a pálcáját. – Egy Potter ivadék! - horkantott keserűen. – Aranyvérű vagy, fiam?
- Az! – Egyenesedett fel James. Szemében a gyűlölet haragvó szikráját véltem felismerni.
- A másik pedig egy Black, ha jól látom! – lökte a falhoz, az időközben fegyvertelenné tett Siriust.
- Igen… aranyvérű vagyok, de…
- Véráruló. Mindent tudok, te… griffendéles! Tudod ezzel a kis húzásoddal mekkora keserűséget, okoztál a családodban? Letagadják a léted! Ó, pedig a lét a legdrágább! – sóhajtott fel színpadiasan Tom. – De minő meglepő, aztán mégis megtaláltad a magad útját, egy félvér lány oldalán, aki, mit mondjak… nem utolsó. Értékes számomra, a lelke mindennél drágább. A testével sincsen semmi bajom, esetleg annyi lenne, hogy kis növésű csöppet… de – bocsánatkérő pillantást vetett rám -, azért így is hasznát veszem.
- Ne merészeld bántani őt! – szegezte fogcsikorgatva a pálcáját Sirius az ellenségnek.
- Nem szándékozok vele semmi rosszat tenni. Csupán kiszívom a lelkét! – azzal egy kézmozdulatra, megint magához parancsolt, és az ajkaimra tapadt. Úgy éreztem, elfogy a tartalék erőm is, és aléltan hullok, alá, amikor eszembe jutott valami.
Sirius és James átkokat küldtek rá, de nem hatott semmit. Láttam a szemem sarkából, hogy Sirius egyre kétségbeesettebben próbál közel férkőzni hozzánk, és hogy úgy pörög a pálca a kezében, mint Remuséban a penna a vizsgaidőszak alatt.
Egyik pillanatban még nyugodtan álltam, másikban pedig már a földön feküdtem, akárcsak Tom is.
- Tom – ziháltam, fájó tagjaim fogdosva.
- Voldemort!
- Vol… demort, én… - közben Sirius és James mögém léptek. Pitonnak valahogy sikerült kiszabadulnia, és ő is pálcát rántott, és a Tekergőkhöz társult. Csak Josh kuporgott bent a sarokban, lehajtott fejjel, sötét arccal. A homály miatt nem is nagyon tudtam kivenni, hogy milyen érzelmek futnak át a tekintetén. Áruló…
- Ne fecsegj! Tanuld meg, hogy a sorsod elől sohasem térhetsz ki!
- De nekem nem az a sorsom, hogy kiszívd a lelkem! Én ÉLNI akarok! – álltam fel, és felemeltem a kezemet.
- Pálca nélkül egy senki vagy! Akárcsak mindenki más! – hörögte a Nagyúr.
- Nem. Tévedsz. Ugyan, még nem tudom, hogy miért, és hogyan, de talán az eddig bennem fortyogó, düh, keserűség és fájdalom az oka, de képes vagyok elvetni azt a darab fát, és puszta kezemet használni. Most azt kérdezed, hogy érezhet valaki ennyi mindent egyszerre. Elég egyszerű. A magányos, gondokkal telt évek edzették a lelkem. Talán ezért is találod ennyire táplálónak azt… Tom. – Magam is elcsodálkoztam az elmondottakon. Ezeket én mondtam volna? Mi történhetett velem? A többiek is csak kapkodták a tekintetüket köztünk.
- Szemtől szemben akarsz megküzdeni a szabadulásodért? – kérdezte egy fagyos vigyort megeresztve.
- Legyen!
- Nem! Majd én! Nem engedhetem! – lépett elő egyszer csak Sirius. – Ne bántsd őt, inkább velem küzdj meg!
- Nocsak, a Black poronty kiáll a félvér lány helyett? Milyen megható és hősies. Ez a baj, veletek, emberekkel. Túl gyengék vagyok, képesek vagyok ÚGY érezni egymás iránt. És ez okozza sokatok vesztét. Csak népirtás, semmi értelme. Egy megfagyott, de boldog szív sokkal többet ér akárhány barátnál. Meg az élet! Eredj innen, Black! – azzal egy pálcasuhintással a falnak vágta Siriust, akit váratlanul ért a támadás, ezért képtelen lett volna kivédeni a feléje suhanó átkot. Összeroskadt az esés után, de James segített neki, így sután talpra állt, és megtörölte vérző arcát, és könyökét. Piton ez idő közben, mögöttem állt, és fogcsikorgatva meredt Voldemortra.
- Jól van, őket hagyd békén! Legyen a tét… - elgondolkodtam, aztán elkomorodva folytattam -, a lelkem. Ha veszítek a tiéd. Ha nyerek, akkor elengedsz, és őket is. – Mutattam végig Pitonon, Jamesen, Siriuson, és… Joshon. Nem utáltam, nem haragudtam rá. Nem éreztem iránta sem szánalmat, sem dühöt. Biztosan meg volt az oka ennek is, hogy ezt tette. Ha Voldemicsoda egyáltalán igazat beszélt.
- Rendben, de ne számíts kegyelmes halálra! Szépen lassan végzek veletek!
- Nem! Csak az én lelkemről volt szó. Őket hagyod békén! Stupor! – Gyenge voltam, nem kellett volna dühöt éreznem. Feléje sújtva még csak meg sem kottyant neki. Megtántorodott ugyan, de nem esett el, nem törte ki a nyakát, nem akart megdögleni. Nem akart neki semmilye se fájni.
- Ugyan, azt gondolod, hogy a barátaid, majd itt fognak hagyni? Elnézem, Mr. Black még az életét is odaadná érted. De erre most nem lesz szükség. Nem végezni akarok veletek, hanem táplálkozni. Mindig betartom a szavamat, ezt jobb, ha tudod! Crucio!
Kín, kín, KÍN! Agyig hatoló fájdalom, a testem görcsös rángatózása, a vérbe fagyott hulla, a legrosszabb dolgok. Az idegeim lebénulása, a vérem kavargása, hallom a saját szívverésemet. Ez borzasztó. A külvilág eltűnik, csak én vagyok és a kín. Látom meghalni őket, látom a hallottak kíntól torzuló arcát, látom Siriust elmenni, itt hagyni, elmúlni. Azt látom, amit Tom akarja, hogy lássak. A véget, a fájdalmat, a legrosszabbat, ami történhet.
- Nem! – hörögtem fel, és éreztem, hogy kezdek visszatérni e világba. Hallottam a sikolyokat, vagy… kiáltásokat, hogy a nevemet üvöltik. Ujjaim, és izmaim görcsbe rándultak, amint elmúlt a kín, és a megkönnyebbüléstől és a rémülettől elborzadva a kövekbe vájtam a körmeim csonkjait. – Nem te… szed… ezt… VELÜK! – üvöltöttem, amint sikerült, meggyőződnöm róla, hogy vége van. – Nem engedem, hogy… megöld őket!
- Szóval láttad a jövőtöket? Nagyszerű, akkor készséggel vár rád a halál, kicsi Lora – elöntötte a düh az agyamat.
- Nem hívhatsz így! Így senki más nem hívhat. Csak…
- Én! – lépett elő Sirius, immáron épen és egészségesen. – Egyedül én mondhatom neki! Készen állok meghalni, ha kell érte, mindenkiért! Hát itt vagyok, öljön meg!
- Én is! – lépett barátja mellé James.
- És ha kell, én is itt vagyok! – egyenesedett fel a többiekhez Piton. Senki nem nézte őt ferde szemmel, senki nem szólt be neki, hanem büszkén fogadták a fiúk köreikbe. Josh még mindig a sarokban kuporgott.
- Tényleg ennyire meg akartok halni? Hát nem hangoztattam eleget, hogy fölösleges másért ekkora áldozatokat hoznotok, ostoba véráruló, halandók! Ostoba és meggondolatlan dolog a végzetetekbe rohanni! Avada Kedavra! – szegezte rám a pálcáját, és rettegve észleltem, hogy megfagyott körülöttem az idő. Csak én észleltem, hogy lelassult az átok közeledésével, és mindennel a külvilág.
Josh kiugrott a sarokból, kitépte a karjait a béklyókból, és Siriusszal egyszerre rohantak elém. Az átok ekkor csapódott be. Barátaim kiáltása semmivé foszlott. James és Piton, akárcsak én, megrökönyödve figyeltük a földre hulló két testet.
Könnyek szöktek a szemembe, köd borította elmémmel és elborult agyammal Voldemortra vetettem magamat, és puszta kézzel kezdtem őt ütni, de nem sokat értem el vele. A falhoz vágott, ám én felkeltem és tovább püföltem őt. Nem hatott, éreztem, ahogy a tarkómon vér csorog le. Meghaltak! Mind ketten meghaltak! Nem, nem NEEEEM! Miattam haltak meg! Soha, soha többet… semminek nem fogok tudni, örülni!
- Megölted őket, te… te szörnyeteg! – ordítottam neki könnyektől elhomályosult látással. Ujjaimmal az arcbőrét téptem, de ő csak kacagott az ügyetlenkedésemen, majd eltaszított magától. – Sirius! – ordítottam kétségbeesetten a holtteste felett. – Sirius! Életben kell lennie! - Igen, odamegyek hozzá, és akkor felkel. És semmi baj nem lesz!
Amikor azonban el akartam indulni felé, Voldemort ugrott oda elém.
- Nem segíthetsz rajta! Már halott!
- De, megmentem, én… visszahozom őt! – kapálóztam kétségbeesetten, de a torkomnak szegezte a pálcát.
- Ne ellenkezz – szólt ridegen. – Mozgás!
- Még megmenthetem!
- Már késő, sajnálom! – időközben James és Piton körbejárták a két testet. James nem akarta elhinni, hogy barátja éppen ebben a pillanatban lett semmivé.
- Ez nem lehet… ezt nem tudom felfogni. Nincs többé… soha többé nem láthatom! – suttogta könnyekkel küszködve James.
- Ne, ne mondd ezt, hagyd abba, ne! – sikoltottam Voldemort karjai között. – Fejezd be, hallgass! Fel fog kelni, és minden rendben lesz! Tudom! – Ám már nem akartam hinni. Semmit sem akartam. Miattam halt meg. Miattam! Mit ér majd így az életem, a szerelmem nélkül? Talán, ha magamra szegezném a pálcámat és, kimondanám az átkot? De nem tudom megtenni. Élnie kell, az nem lehet, hogy… És Josh! Josh is halott! Ketten haltak meg értem! Meg kell halnom!
- Meg kell halnom, vagy vissza kell őket hoznom!
- Nyugton maradsz! – mordult rám a nagyúr a falnak nyomva. Én addig kapálóztam, amíg kiszabadultam és Pitonhoz rohantam.
- Kérlek. Vissza kell őt hoznom. Kérlek, ölj meg!
- Nem segíthetsz rajta, Lora… Sirius nincs többé.
- Nem igaz! – ordítottam.
Nem bírtam elhinni még mindig, nem akartam elhinni, utolsó erőmmel is küzdöttem, hogy kitépjem magamat Piton szorításából. De Sirius nem mozdult többé. Szemhéjai csukva voltak, mellkasa meg mozdulatlan. Végül erőtlenül rogytam le mellé. A pálca kifordult a kezéből. Vége volt. Könnyeimmel áztattam őt, remegve az ajkaihoz hajoltam, de semmi nem történt. Éhesen kaptam utánuk, de nem riadt föl, nem csókolt vissza. Csak holtan feküdt a mocsokban.
Végül gyűlölködő tekintettel Tomhoz fordultam és mélyen a szemébe néztem.
- Te és én… Tom és én, megküzdök veled, és a pokolra küldelek! – hörögtem remegő kezekkel.
- Nem fog sikerülni, sajnálom. Megölni sosem tudsz majd, de roncsolni tudod a szervezetem. Tudd, én sosem halok meg. De a te esetedben, a sorsod, tudod… az elkerülhetetlen! Ez az igazság! A sorsod pedig az, hogy engem szolgálj! A lelkeddel!
- Megölted őt! Én is megöllek téged!
- Hát még mindig nem érted, te buta lány? Mindez a gyengesége miatt volt. Túl gyenge volt. És mondjuk ki, hát igen, ez történik, hogy ha valaki a szívére hallgat! Én már nem, kitéptem azt, nézd… - a talárja zsebéből egy dobogó valamit szedette ellő. A szíve volt az. – Többé nincsen mivel éreznem. -Megrökönyödve figyeltem őt. Éreztem közben, hogy majd szétreped a szívem a fájdalomtól.
- Akkor engem is ölj meg!
- Nem! Mondtam, hogy te másra kellesz nekem! – mutatott rá a lényegre. – A lelked… az enyém!
- Te nem vagy ember… - suttogtam neki halkan zokogva, miközben a két holtesthez kúsztam. Piton csukott szájjal, megrökönyödve bámult a dobogó szívre, közben James nem bírta felfogni, hogy Sirius halott. Kétségbeesett barátja arcát ütögette, a mellkasát nyomkodta és kényszeredetten el, elnevette magát.
- Mindig nagyon, nagyon jó színész volt. Na de ilyenkor már fel szokott ébredni…
- Nem fog… - lihegtem levegő után kapkodva. – Jaj, Sirius! Kérlek…
- Mért könyörögsz, ha meghalt, úgysem támad föl többet! Sajnos az ő lelkét elveszítettem, de itt vagytok ti helyette! Az árulóknak pedig ez a sors juthat. Sajnos szegény fiú halottnak hitte drága hugicáját. Pedig élt. Nagyon is. Azt mondtam neki, hogy ha idehoz két embert, köztük téged, akkor visszakaphatja. Rettentően nehéz döntés volt, de helyesen cselekedett. – Feltárult a helység végében egy ajtó, és egy sötét hajú lány rohant ki mögüle. Miután a lány távozott, Voldemort besietett az ajtón, és bevágta maga után azt.
- Dildra! – kiáltottam remegve a sírástól. – Dil… dra!
- Josh! JOSH! Nem! Nem! Nem halhatott meg! Lora, segíts! – a lány hozzám rohant, és egymás karjaiba borultunk. Ezen az éjszakán elvesztettünk két, a szívünknek a legkedvesebb embert.

Csak némán gyászolunk…
Elfogy körülöttünk az idő.
Ő, kit szerettem nincs többé,
Mit érek, ha nem lehetek övé?
Soha többet nem láthatlak,
Tudom, akármeddig várhatlak,
Te nem jössz majd vissza,
Mert a túlvilág nem oly tiszta,
Mint az élők sora,
Idelent, mindenkinek más a sorsa.
Reszketek a tested felett,
Tudom, már soha nem lehetek veled.
Élni kell tovább, kopár életem,
Nem tudom, ezután lesz e értelem.
Őrület, könnyek, fájdalom,
Lecsurog végig az arcomon.
Láthatlak még, egyszer biztos,
De a hely, az idő, még titkos.
Életem majd egybe fonom veled,
Akkor és ott, meghálálom neked.
Élted adtad értem,
Pedig nem kértem.
De, majd ha eljön az idő, akkor ott leszel,
Lelkem rád talál, és elégtételt veszel.
Élni, halni, míg az idő sosem múl,
Veled együtt, örökké, a túlvilágon is túl…

Zokogva kapaszkodtunk egymásba, Dildrával, közben James is bekapcsolódott. Piton megkövülten meredt le ránk, aztán oda hajolt Siriushoz, és elkezdett valamit babrálni vele.
- Mit… mit csinálsz? – kérdeztük karunkat összefonva, hüppögve, ringatózva Jamesszel.
- Az a helyzet, hogy Black él. – Fejem halkan koppant a padlón, akárcsak Jamesé. Eldőltünk, ahogy meghallottuk a szavait. – Dobog a szíve, van pulzusa. Ez az élet jele, nem?
- DE!
- DE! – Ugrottunk oda hozzá. Finoman elkezdtem paskolgatni az arcát, a zokogó Dildrára ügyet sem vetve. Hamarosan mind a hárman Sirius teste fölött hajoltunk.
- Tényleg dobog! – kiáltottam fel, mire James gyorsan letörölte a könnyei, és megragadta Sirius karját.
- De akkor, miért nem ébred? – néztem rá Pitonra.
- Valószínűleg megüthette magát… - Közel hajoltam Siriushoz, hogy megérezhessem a leheletét, amikor mást éreztem. Láttam megrándulni a szemhájait, azután magára rántott, megcsókolt, és a karjait átfonta rajtam. Először megriadtam, de azután, hagytam. Kitörő könnyekkel vetettem rá magamat. Percekig el sem engedtük egymást, azután, elszakítottam tőle az arcomat, és a szemébe néztem. Felismertem benne ugyanazt a régi, vad tüzet. Ő volt az, az igazi. És élt!
- Ehm… látom, hogy felébredtél – köszörülte meg a torkát James, mikor leszálltam Siriusról.
- Soha jobban. – A kezem meg el nem engedte volna. – James, te csak nem sírtál értem?
- Nem! Soha! Érted soha! – emelte fel az orrát James. Elnevettem magamat kínomban, és Sirius mellkasába fúrtam a fejem.
- Annyira örülök neked! – suttogtam neki, zokogva. – Azt hittem meghaltál – hüppögtem halkan.
- Ne, ne sírj, élek. Szeretlek – súgta bele a fülembe, és magához szorított. Motyogtam neki valamit, de nem értette tisztán. – Tessék? – emelte fel az állam.
- Csak annyi, hogy én is… - Aztán megcsókolt. Éppen akkor, amikor Denem visszatért a helységbe.
- Óóó… mily megható, Black mégis csak él. De ez nem jelenti azt, hogy végleges ez az állapota. Így is oda egy lélek. Hé, kislány, tűnj onnan! – Ekkor vettem csak észre az egyetlen holttest fölött zokogó Dildrát.
- Hagyd békén! – tápászkodtam fel Sirius öléből. Hozzá időközben leguggolt James, Piton nem ment közelebb, inkább csak távoli megfigyelőként vette ki a részét. Hálás voltam neki. Boldogságot juttatott az életembe, azzal a kijelentésével, hogy Sirius él. – Hagyd! Takarodj el tőle! Te szörnyeteg!
- Nahát, Lora, karácsonykor még nem voltál ilyen véleménnyel rólam. Úgy vettem észre, hogy az a csók sem volt ellenedre… - Voldemort értett a viszály szításához. Ebben már most biztos voltam. Hallottam, ahogy Sirius a csók szót suttogja. Vörös fejjel álltam Denem előtt, de a szemeim szikrákat szórtak a csalódottságtól.
- Az csak tévedés lehetett bizonyára. Akkor még nem ismertek, és ha jól emlékszem, te kezdeményezted, még ellenkezni sem volt időm! – Persze, az érzéseimet akkor nem tagadhattam le. Valóban jól esett az a csók, akkor úgy gondoltam, és még képes is lettem volna ÚGY érezni iránta. De most belegondolva, amolyan Sirius pótlék lehetett.
- Utálom a hazudós embereket! – mondta lenézően. – Sőt az embereket is! Lora, ha hagytad volna, hogy olyat csináljak belőled is, mint, amilyen én vagyok, akkor ketten, boldogok lehetnénk. A világ legnagyobb hatalma lenne a kezünkben, és nem lennének ellenségeink! Mi lehettünk volna a legerősebbek!
- Mi, hogy olyan legyek, mint te? Egy eszelős, kopaszodó elmebeteg? Kösz nem!
- De sajnos – sóhajtott fel -, ennek így kellett alakulnia. Te jó kislány vagy, és ez így jó. A jó kislányok, sajnos mindig maghalnak! Crutio! – Úgy tűnt, elengedte a füle mellett a sértést.
- Nem! – ugrottam el az átka elől, ami belecsapódott a falba! – Nem! Rictusempra! – nem sokat hatottam vele, csak fellökte, de azután újra talpra állt és eszelős vigyort varázsolt az arcára.
- Ez nagyon kevés lesz ellenem!
- Tudod, mit… a kurva anyádat! Avada Kedavra! – ordítottam el magamat, mire egy zöld fénycsóva csapott Tomba, de ő csak állt és nevetett. Megrökönyödve álltam, és néztem. Ennél erősebb átkot nem is tudtam.
- Ez is kevés ellenem, kicsim – duruzsolta mézes-mázos hangon. – Főleg, hogy nagyon kezdő vagy, még ha esetleg gyakorlott halálos-átok használó lennél, akkor talán egy csöppet megártott volna nekem, akit mellesleg lehetetlenség megölni, akkor sem sikerült volna. Lásd be, gyenge vagy!
- NEM! – kiáltottam fel. – És ha sokszor, sokszor küldöm rád, akkor…
- Hiába, nem érsz ezzel semmit! Stupor! – Ez egy gyenge átok volt, mégis ledöntött a talpamról. – Akkor most próbáljunk egy ismerőst megint! Avada Kedavra! – Most mindenki gyorsan kapcsolt, James, és Piton elkiáltottam egy-egy Protegót, mire egy kékes, lüktető védőburok jelent meg előttünk, amiről visszapattan Voldemortra az átok, és sikeresen gyomron találta. Megtántorodott, majd úgy tűnt, hogy elszédül. De aztán megrázta magát, és elkerekedett szemekkel szuggerált minket.
- Úgy látszik, mégis csak tanítanak valamit abban a kutyaképzőben! – nevetett. – De ez még mindig nem lesz elég!
- De, és tudod, mit? Megmenekülünk és szarunk rád, meg a nagy pofádra… Tom!
- Voldemort! – ugatott közbe.
- Jó! – James és Piton még mindig fent tartották a pajzsot. Dildra időközben Siriushoz vonszolta bátyja holttestét, és halálra vált arccal zokogott tovább csendesen, Josh fölött. Sirius tapintatosan megölelte, és elkezdte a hátát simogatni. Közben, sokatmondó pillantást vetettem Pitonnal, és a zsebemre mutatta. Azonnal értette, mi van. A zsebemben lévő apró, Joshtól kapott tárgy egyre forróbb lett, éretem. Piton lassan bólintott, majd kivédtünk egy Crutio, és egy Capitulatos átkot.
- Egy, kettő… HÁROM! – James kihúzott valamit a zsebéből, és Voldemicsoda felé hajította. Hatalmas füst kerekedett egy pillanatról a másikra a helységbe, és mindent beborított a szürkés felhő. Dildra megragadta Josht, Sirius Dildrát, Én, Pitonba kapaszkodtam, míg James az én kezemet markolta.
Vetettünk egy utolsó pillantást a Nagyúrra, aki port köpködött, és átkokat szórt mindenfele el a kamrában. Aztán jelentőségteljes pillantást váltottam Pitonnal, és behunytam a szememet.
Éreztem, hogy kiugrik alólam a talaj, hogy repülünk a semmiben, közben hallottam Dildra sikoltását, meg éreztem, hogy nedvesedik a kezem az izzadtságtól. Azt akartam, hogy vége legyen. Aztán rántást éreztem a gyomortájékomnál, és vége lett. Földet, azaz havat éreztem a talpam alatt, nem nyitottam ki a szememet, de tudtam, hogy már vége van a rémálomnak.
Ott feküdtem, tehetetlenül, arcomat belefúrtam a megfagyott pelyhek közzé, és csendesen sírdogáltam. Josh meghalt. Miattam. És nem is tudtam neki semmit sem mondani. Itt hagyott. Akkora űr tátongott a szívem helyén, hogy félő volt, hogy kettészakad a mellkasom és beszippant. Mélységes fájdalmat éreztem. Felemeltem a fejem hát, és megkerestem a hóban heverő Dildrát. Odakúsztam hozzá, és megfordítottam. Ájult volt. Nem halott, ájult. Volt szívverése, és pulzusa. Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben.
A következő ember, akihez kúsztam, az Piton volt. Mocorogni kezdett, ahogy megérintettem a tarkóját, és kinyitotta a szemét.
- Visszajutottunk? – kérdezte félig csukott szemekkel. – Roxfort? – összpontosított a kastélyra, majd mikor bólintottam, visszahanyatlott a hóba és elkezdett horkolni. Elmosolyodtam, és tovább kúsztam Jameshez. Ébren volt, éppen a bakancsával szórakozott, és halkan káromkodva nézte a kastélyt.
- Most aztán hatalmas slamasztikában vagyunk! – nyögött fel, amikor észre vette, hogy élünk. – Anyámék megölnek, ha megtudják, hogy egy kriptában basztuk a rezet, pizsamában és most meg itt vagyok a Roxfortban! – Csak nevetni tudtam rajta, végre először a történtek után.
Aztán James feltápászkodott, és elindult lassan gázolva a hóba a kastély felé. – Megyek, hozok segítséget! – Pillanatok alatt elnyelte őt az éjszaka.
Én meg nyeltem egyet, és odakúsztam Siriushoz. Ébren volt, és csak ült, és nézte a csillagokat. Láttam, hogy könnyek folynak végig az arcán, és hogy fájdalmasan csillog a szeme. Fel, feltört belőle a zokogás, aztán, mikor meglátta, hogy őt nézem, letörölte a könnyeket, és ő jött oda hozzám. Én is sírtam. Láttam már őt sírni, és akkor is csak én tehettem róla. Elkezdtem hangosan sírni, ő pedig odamászott mellém, és nagyon erősen magához húzott. Átáztak a ruháim, reszkettem, ő is vizes volt, de behúzott a kabátja alá, és szorosan megölelt. Mindketten egymást fogtuk, és csak sírtunk. Éreztem, ahogy a hajamba hullnak a könnyei, éreztem, ahogy reszket a sírástól, éreztem, ahogy ver a szíve, éreztem, ahogy lélegzik… éreztem, ahogy szeret.
- Annyira rám ijesztettél – súgtam egyszer csak nekem. – Megtaláltam a pálcádat, és azután, arra sem emlékeztem, hogy merre megyek, vagy, hogy mit csinálok. Teljesen elvesztetem az eszemet…
- Én tehetek róla!
- Dehogyis. Örülök, hogy élsz. De ugye azt tudod, hogy akkor innentől kezdve… – habozott.
- Igen?
- Hogy innentől kezdve, soha, soha többé nem hagylak magadra. Megint valami veszélybe keveredsz és akkor én, nem lehetek majd ott, hogy segíthessek rajtad.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – hajtottam a vállára a fejem.
- Fázol még? – kérdezte kellemes mély hangján.
- Nem. Már nem… - Végül nagy levegőt vettem és elapadtak a könnyeim. Egyelőre több cseppet nem tudtam magamból kipréselni. De semmi értelme nem lett volna, Johst úgysem támasztottam volna fel vele. – Meghalt, miattam. És te is majdnem… - motyogtam Siriusnak lehajtott fejjel.
- Nem. Ez volt a legszebb tett, amit az életben tehetett, Feláldozta magát érted, meg a húgáért. Vedd úgy, hogy ezentúl jobban becsüljük meg, amink van, hiszen kaptunk egy új lehetőséget, tőle, Johstól, hogy boldogok legyünk és élhessünk. Te itt vagy nekem… és ez a legfontosabb. – Aztán beletúrta a hajamba, és felemelte a fejem.
- Igazad van. Ő legalább már boldog lehet a szüleivel odafent a Mennyországban. Csak szegény Dildrát sajnálom…
- Ne aggódj, biztosan talál valami vigaszt – mondta mosolyogva Sirius.
- Remélem. – Pityeredtem megint el, majd ásítottam. – Álmos vagyok…
- Én is. Megvárjuk, amíg visszajön James, és utána bebújunk aludni, a jó meleg ágyba, oké? – simogatta meg a fejem, mint egy kisgyereknek.
- Oké – ásítottam bele a vállába. - Már két és fél napja nem aludtam…
- Olyan rég óta ott voltál? Akkor éhes is lehetsz! Ne félj, először eszünk valamit, és akkor utána alszunk…
- Rendben. Az egész Griffendél ház úgy is tök üres, mindenki hazament ünnepekre.
- És te, miért nem mentél? – kérdezte szomorúan. – Nem mondod komolyan, hogy egyedül töltötted a…
- De. Na jó, volt pár elsőéves, meg Perselus.
- Piton?
- Igen. Nagyon rendes, kitartó, kedves, segítőkész…
- Nem szívatjuk többet, megígérte. Nem láttam még ezt az oldalát, de úgy látom, hogy rá is ráfér egy kis alvás… - nevette el magát. Igen, ez volt Sirius. A régi, kedves, aranyos, kisfiús Sirius Black. A suli Casanovája, James Potterrel az élen. Csak hát, hogy is van ez? Sirius csak az enyém! Ebben egyet értettünk. Mostantól egy új korszak kezdődik az életünkben. Közösen hozzuk majd meg a döntéseinket. Együtt leszünk, tűzön, és vízen át is kitartunk egymásért. Ezzel a tettével, hogy az életét áldozta rám majdnem, megmutatta, hogy mindennél jobban szeret. És ez volt a legtöbb, amit adhatott. Mostantól mellette leszek, és ott leszek neki, hogy támogassam őt, és csak neki fogok hinni, akármi lesz. Talán… talán még jó is volt, hogy Voldemort Nagyúr… hogy mondhatok ilyet? Hisz Josh meghalt!
- Rettentően sok mindent kell majd megbeszélnünk… kicsi Lora – mondta komoly arccal Sirius.
- Igen, tudom – válaszoltam neki. – De előtte aludjunk, alig bírom nyitva tartani a szememet. Az éhségem is várhat.
- Miss Breaker! Mr. Black! Maguk meg… - tátotta el a száját, és sápadt el az akkor érkező McGalagony professzor. – Mi történ magukkal? Mr. Black, maga vérzik!
- Nem súlyos, tanárnő kérem! Igazán! Inkább foglalkozzon Perselusszal és Miss Hammettel! – kiáltottam fel Sirius helyett. – Majd én meggyógyítalak – súgtam bele a fülébe, mire ő vigyorogva nyomott egy puszit az arcomra.
- Az jó lesz…
- Mr. Piton és Dildra mit keresnek itt? – nézett ránk megint a professzorasszony.
- Tudja, tanárnő… - kezdte Sirius.
- …ez egy meglehetősen hosszú történet és…
- És nekünk van időnk végig hallgatni – hallottunk meg egy ismerős, megnyugtató hangot. – De persze nem itt kint. Jöjjenek utánam, az irodámba megyünk és ott mindent, szépen elmondanak nekem. – Invitált minket kedvesen az akkor érkező Dumbledore. Még két alakot láttunk közeledni. Az egyik a lihegő James volt, a másik pedig, Hagrid, akit James csak rohamléptekben tudott utolérni. – Minerva!
- Igen? – rezzent meg az eddig Josh holttestét bámuló tanárnő.
- Értesítve Mr. és Mrs. Pottert, fiúk ügyében, és Mr. Black ügyében is. A szülők minél hamarabb tudják meg, hogy a két fiú a Roxfortban tartózkodik. És gondoskodjék Mr. Piton és Miss Hammet ápolásáról. – McGalagony professzor lassan bólintott és azonnal két hordágyat varázsolt. Piton és Dildra hamarosan már útban voltak a gyengélkedő felé. - És még valami… Mr. Hammet holttestét bízza Rubeus gondjaira. – Az óriás kellemetlenül odébb lépett, és elkomoruló arccal felvette a karjaiba az élettelen testet. Sirius erősen megszorította a kezemet, mert éreztem, hogy megint feltör belőlem a sírás. Csak álltam a hóba és figyeltem, ahogy Hagrid eltűnik a Tiltott Rengeteg fái között.
- Mit csinál ott vele? – kérdeztem Dumbledore professzort döbbenten.
- Ne aggódj, megfelelő temetésben lesz része. Hagrid, egyelőre előkészíti a testet a temetésre. Ha kialudtátok magukat, majd megtörténik a ceremónia, szűkebb körökben persze. De most gyertek!
- De tanár úr! – szólt közbe Sirius. – Rettentően fáradtak vagyunk, nem lehetne, hogy…
- Nem. Az egyik volt diákomról van szó. Minden részletet tudni akarok. Tudnom kell. Utánam! – Sóhajtva követtük a bejárati csarnokon keresztül. A lankán még hallottuk, ahogy McGalagony professzor Jamest invitálja a szobájába, hogy ott várja meg a szülei érkezését. Ezek szerint, akkor hamarosan viszontláthatom Remust és Petert is.
De egy valami megmagyarázhatatlan módon, útközben sem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy még találkozni fogok Tom De… Voldemorttal. De hogy hol, és mikor? Arról fogalmam sem volt. Féltem. A szavai ott égtek az agyamban az igazgatói iroda felé menet. Megszorítottam Sirius kezét… A sorsod, tudod… az elkerülhetetlen…