Másnap reggel nem tűnt fel semmi. Végül is megesett már, hogy Remus több napig is bent maradt a gyengélkedőn, ha kicsit rosszabbul viselte a telihold hatásait. Azt ugyan nem értettem, hogy Siriusék miért olyan fáradtak és megviseltek, de alkalmanként ez is előfordult már. - James, mit műveltél a nyakaddal? – szólalt meg hirtelen Lily, az említett fiú említett testrészét összeráncolt szemöldökkel bámulva. James zavartan emelte fel a fejét az asztalról, ahol valószínűleg épp a bárányokat kezdte volna számolgatni, és értetlenül tapogatta meg a nyakán lévő jókora karmolást. Aztán hirtelen megmerevedett, majd ahogy megfigyeltem, járatta egy kicsit az agyát. Végül megvonta a vállát, de nem válaszolt. - Ugye nem megint Piton van a dologban? – kérdezte Lily jelentőségteljesen. James helyett most Sirius feje emelkedett ki a reggelis tálak közül. - Evans, napok óta egy ujjal sem piszkáltuk kedvenc dédelgetett kis denevéredet – morogta álmosan, majd visszaereszkedett az asztalra. - Akkor mitől sérültél meg? – nézett Jamesre újra Lily. A fiú feje újra felemelkedett, és a lányra nézett. - Nem akarod te azt tudni – felelte végül kicsit felvont szemöldökkel. Lilyn látszott, hogy nem esett neki túl jól ez a fajta válasz, de ezt csak annyival mutatta, hogy ezek után nem is nézett Jamesre. (Aki tulajdonképpen ezt észre sem vette, mert fejét támasztva, üres tekintettel valószínűleg épp a nyitott szemmel alvás művészetét igyekezett kifejleszteni magában.) Mikor reggelink befejeztével Lily és én már épp felálltunk volna az asztaltól, McGalagony állt meg mellettünk. Úgy láttam, kissé aggodalmas a tekintete. - Ne haragudjanak, hogy ilyenkor zavarom magukat – kezdte egész halkan, kezét a vállamra helyezve -, de Madam Pomfrey ma reggel értesített, hogy Remus Lupint nem találta a Szellemszálláson, mikor érte ment. Felteszem, a barátjuk tájékoztatta magukat a havonta fellépő problémájáról. – Jelentőségteljesen nézett mindannyiónkra. Erre a hírre már Sirius, James és Peter is éber üzemmódra kapcsolt. McGalagony folytatta: - Esetleg nem tudják, merre lehet Mr. Lupin? Nem mondott önöknek semmit eme tervéről? Nem tudnak bármiről is, ami miatt eltűnhetett? McGalagony ezt úgy kérdezte, mintha ő maga mégis tudna valamiről, amiről mi nem, de nem szólt többet. Eszembe jutott a levél, amit Remus kapott tegnap, amikor meglátogattam; az ajkamba haraptam, de nem említettem meg. - Nem tudunk semmiről, tanárnő, mi nem vettünk észre semmi különöset Remuson – rázta a fejét tanácstalanul Sirius, de aztán mintha összenézett volna Jamesszel. Én is váltottam egy aggodalmas pillantást Lilyvel. Aggódtam Remusért. Nagyon. El se tudtam képzelni, mi történhetett, mi üthetett belé, ami miatt ilyet tett. Egyszerűen semmi ötletem nem volt; vagy legalábbis túl szörnyűek ahhoz, hogy igazak legyenek. Vagy hogyha Remusnak problémája adódott, miért nem bízott meg a barátaiban annyira, hogy megossza velünk? Ott voltam, amikor a levél érkezett, és mégsem szólt róla, hanem rögtön kiküldött a teremből. Nem tudtam felfogni. Tényleg ennyire nem bízik meg bennem? Egyszerre álltunk fel az asztaltól, és indultunk órára. Természetesen végig Remusról beszélgettünk. A fiúk sem tudtak semmiről, én viszont megemlítettem a levelet. Mindannyian töprengve fogadták, és egyetértettünk abban, hogy csakis ez lehetett Remus eltűnésének az oka. Nekem viszont, mikor már a bűbájtan terem előtt sorakoztunk, eszembe ötlött egy még szörnyűbb, egy olyan indok, amit mióta McGalagony értesített minket, megpróbáltam minél inkább elfojtani. Most azonban kénytelen voltam szembenézni a mai állapotokkal. Végül is mi van, hogyha Remust halálfalók rabolták el, és a levélnek semmi köze nincs az eltűnéséhez? Telihold után, mikor nincs nála semmilyen fegyver, és teljesen ki van merülve, nem nehéz elfogni egy tizenhét éves fiút. Talán Tudjukkinek jó szolgálatot tehet, mint vérfarkas. - Ms. Vance, minden rendben? – Hirtelen rájöttem, hogy már csak én állok kint a folyosón, hátamat a falnak vetve, a csoport többi tagja közben rég becsődült a terembe. Flitwick professzor aggódva figyelt, de én mosolyt erőltettem az arcomra, és bólintottam. - Igen, semmi gond, jól vagyok, köszönöm. - Akkor meg mit ácsorog itt, kezdődik az óra! – terelt befelé a terembe. Egész nap ilyen voltam, de a többiek sem hozták a legjobb a formájukat. Este mindannyian ott gubbasztottunk a klubhelyiség kandallója előtt a szőnyegen, és aggódva, szótlanul bámultuk a lángokat. Egyikünk sem csinált házit, és hogyha el is kezdtünk beszélgetni, valahogy mindig Remusnál lyukadtunk ki. Éjfél körül a fiúk megunták a tehetetlen várakozást és önmarcangolást, búcsút intettek, majd fellépkedtek a hálótermükbe. Nem sokkal később Lily is követte a példájukat, én viszont még maradtam. Utáltam, gyűlöltem így várni valami olyasmire, ami csupa kétségből és kérdésből állt, de képtelen voltam arra is, hogy megadóan visszavonuljak. Úgyse tudtam volna elaludni. Azonban ahogy telt az idő, én is egyre álmosabb lettem, és kikapcsolt aggyal, megbabonázva bámultam az egyre inkább csillapuló lángokba. Valószínűleg kicsit el is bóbiskoltam, mert arra eszméltem, hogy valaki megérinti a vállamat. Ijedten rezzentem össze, és néztem fel az illetőre. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam; tátott szájjal meredtem az előttem álló alakra. - Legyet fogsz? – mosolygott halványan a fiú. - Remus! – kiáltottam fel, és megkönnyebbülten a nyakába ugrottam. Hevesen dobogott a szívem, percekig csak szorítottam magamhoz. A teste teljesen ki volt hűlve, mintha ebben a pillanatban mászott volna be az ablakon. Miután lassan eltolt magától, meg sem vártam, hogy levegőt vegyen, máris zúdítottam rá a kérdésáradatot. - Hát te meg hol voltál? Teljesen át vagy fagyva! Ezt nem hiszem el! Miért nem szóltál, hogy eltűnsz? És egyáltalán, miért tűntél el? Tudod, mennyire aggódtunk miattad? A fiúk le fogják venni a fejed, annyi szent! Dumbledore-nak szóltál már, ho... – Nem tudtam folytatni, mert Remus megelégelve, hogy nem is hagyom szóhoz jutni, az ujját az ajkaimra tette. Megilletődötten csitultam el. - Szóval? – kérdeztem pár pillanattal később, mikor úgy láttam, hogy nem nagyon akaródzik neki megszólalni. - Nyugodj meg, Emily – ültetett le a mögöttem lévő fotelbe. Vettem pár mély levegőt, és vártam, hogy mindent megmagyarázzon. Hosszú percek múltán szólalt csak meg, de a várt válaszok elmaradtak. - Ne haragudj, hogy csak úgy leléptem… ne haragudjatok. Majd beszélek a fiúkkal is. – Fáradtan megdörzsölte a szemét, és tompa, fájdalmas tekintettel nézett rám. Aggodalommal töltött el a pillantása. - Remus, miért nem mondod el, mi történt? - Mert… nem szeretném. – Nem nézett a szemembe, inkább a kandalló parazsait figyelte. – El fogom mondani, mert a barátaim vagytok, és különben is: nem kell hozzá sok idő, hogy ti is megtudjátok, de… nem most. – Lassan felemelkedett a kanapéról, mintha ezzel minden el is lenne intézve. – És ha nem haragszol, én el is mennék lefeküdni. Azzal minden további magyarázatot mellőzve, távozott, én pedig visszatérve a hálóterembe, még sokáig nem tudtam nyugodtan álomra hajtani a fejem. Remus másnap reggel egy jó nagy monoklival a szemén ballagott le a klubhelyiségbe, ahol Lilyvel a fiúkat vártuk. - Veled meg mi történt? – pislogtam rá, miközben ő barátnőm erős szorításából igyekezett kiszabadulni. - Csupán barátilag üdvözöltem újra körünkben – vigyorgott mellőle Sirius. – Szia - adott egy jó reggelt-csókot. - Csocsi – vigyorogtam. Furcsán nézett rám, mire zavartan megköszörültem a torkom, és Remus felé fordultam, akit éppen Lily próbált faggatni. - Na, de mi történt, amit ennyire nem akarsz elmondani? – kérdezte éppen a fiútól. Remus gondterhelten sóhajtott. - Menjünk már reggelizni – mondta válaszadás helyett. A fiúk elégedetlenül elhúzták a szájukat. - Szerintetek nagyon csúnya dolog lenne újra beverni neki egyet? – suttogta James, mikor már a folyosón jártunk. Remus Peterrel baktatott egy kicsivel előttünk, így nem hallhatta a kérdést. Valószínűleg legalább erre az időre meg akart szabadulni a faggatózásoktól. - James! – pirított rá Lily a fiúra. - Elgondolkodtató a feltevésed, barátom – simított végig az állán elgondolkozva Sirius, meg sem hallva Lilyt. Megmosolyogtam a fiúkat, de szótlanul jöttem mellettük. Remus járt a fejemben. A reggelinél McGalagony újra odajött a társasághoz, de most az enyém helyett Remus vállára helyezte a kezét. - Örülök, hogy újra közöttünk van – nézett rá, és mintha valami nagyon halvány mosoly-félét láttam volna a szája sarkában. Azzal a dolog le is lett tudva. Jamesnek és Siriusnak még aznap estére is volt egy jó adag büntetőmunkája, amiért a buli napján kivonták a forgalomból McGalagonyt. Egyikük sem tért vissza még éjfélkor. Lily is korán elment lefeküdni, Peter pedig az egyik félreeső, viszonylag nyugodt sarokba vonult, hogy egy befejezetlen esszét megírjon. Ketten maradtunk Remusszal a fotelnél. Ő benne ült, én pedig a karfán egyensúlyoztam – meglehetősen kényelmetlen testhelyzetben. Sokáig nézelődtünk szótlanul, egyikünknek sem volt mondanivalója. Én egy ideig bambán ültem, és az odébb elmélyülten körmölő Petert bámultam (mellesleg ezt csak akkor vettem észre, mikor a fiú felfigyelt rá, hogy nézem). Aztán inkább gyorsan elkaptam a tekintetem, és valami kellemesebb elfoglaltság után kutattam. Remus arcát nem láttam, mivel kicsit magasabban ültem nála, de azt igen, hogy olyan erősen szorította a kanapét, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek. Leguggoltam elé, hogy a szemébe nézhessek, de ő elfordította a fejét. - Remus…? Az állánál fogva magam felé fordítottam az arcát, és döbbentem vettem észre, hogy könny lepi el a szemét. - Remus… Mi a baj? – kérdeztem meglepődve. - Hagyj… - suttogta furcsa hangon. - Mondd el, kérlek, mi történt – szóltam lágyan, és végigsimítottam az arcán. Ő azonban ellökte a kezem, és felállt. Mikor lenézett rám, már csak düh volt a szemében. Kicsit megijedtem tőle. - Azt mondtam, hagyj. – Azzal eltűnt a fiúhálók felé vezető lépcsőn. Értetlenül néztem utána. Mi a fene üthetett belé? És miért nem mondja el, mi baja? Nem akartam, hogy egyedül legyen fent a szobában. Nem azért, mert féltem, hogy esetleg kárt tesz magában, hiszen tudtam, hogy ő annál sokkal értelmesebb. Inkább csak vele szerettem volna lenni, és tudatni vele, hogy rám számíthat. Fájt ilyen kétségbeesettnek látni őt. Halkan kopogtam a hetedikes fiúk hálójának ajtaján, de senkitől nem kaptam bebocsátást. Ennek ellenére benyitottam a szobába. Remus az ágyán feküdt, és úgy láttam, valamit szorongat a kezében. Nem nézett fel még akkor sem, amikor leültem az ágya szélére. Percekig hallgattuk szótlanul a csöndet, nem tudtam, mit kellene mondanom. Egyszerűen csak azt akartam, hogy elmondja, mi bántja. És végül tényleg ő törte meg a hallgatást. - Mondtam, hogy hagyj békén. – Azért ennél valamivel barátságosabb mondatra számítottam. - De nem hagylak békén – erősködtem. – Miért akarod elzárni magadba a gondjaidat? Semmivel nem lesz jobb, sőt csak egyre rosszabbul érzed majd magad. Azért vagyok, vagyunk a barátaid, hogy támogassunk. Hogy megoszd velünk a problémáid, és mi segítsünk átvészelni a nehéz időket. - Nem tudtok segíteni. Senki nem tud. - De legalább hadd próbáljuk meg. Egyszer úgyis meg fogjuk tudni, mi bánt, és akkor szerinted mennyivel lesz nekünk jobb valaki mástól hallani? Te is megkönnyebbülsz, hidd el. Remus nem nézett rám, továbbra is a kezében tartott – innen most már jól láttam, hogy az – fényképre meredt. Én csak vártam. Aztán sóhajtott egyet, és az éjjeliszekrénye fiókjából előhúzott egy pergamendarabot, amit aztán átnyújtott nekem. Elég volt csak pár mondatot elolvasnom belőle, máris minden világossá vált előttem. - Ó, Remus – néztem rá megrendülten. – Annyira sajnálom… - Meg akartam ölelni, de ő kitért előlem, és felállt az ágyból. - Pontosan ezért nem akartam elmondani senkinek – mondta kemény, fájdalmas hangon. – Nem akarom, hogy sajnáljanak, hogy szánakozó tekintettel nézzenek rám, bárhová megyek. Nem szóltam semmit, ő pedig folytatta: - „Ó, nézzétek, ő az a szegény srác, akinek meggyilkolták a szüleit.” – Hangja keserű volt. Aztán a szemembe nézett. – De én meg fogom bosszulni. EZT MEGÍGÉREM NEKED, VOLDEMORT! – Hirtelen kiáltott fel, én pedig megszeppenten álltam előtte. Azt hiszem, most először mondta ki a Nevet. Izzó tekintettel pillantott rám, amitől picit megijedtem. – Megígérem, hogy addig fogok harcolni, amíg csak bírom erővel, és ha kell, magával a Sötét Nagyúrral nézek farkasszemet! – Csöpögő gúnnyal ejtette ki a nevét, az utolsó szó megválasztása végett pedig keserűen felhorkantott. – HALLOD EZT, TE GYÁVA FÉREG!? – Megfogta az asztalán álló éjjeli lámpát, és teljes erőből a falhoz vágta. Ijedten ugrottam egyet, de ő a csörömpölés hangjától felocsúdva, sűrűn szedve a levegőt, dühösen bámulta az összetört darabokat. - Remus… - szóltam halkan, mikor úgy éreztem, kicsit lecsillapodott. Őszintén mondom, pár perccel ezelőtt még féltem tőle. Lassan odamentem hozzá, és megpróbáltam megfogni a kezét, de ő a nem várt érintés miatt hirtelen felém emelte azt. - Remus… - A keze a levegőben maradt, és még mindig fújtatva nézett rám. A tenyeremet lassan az övébe csúsztattam, és megszorítottam. Úgy láttam, mintha a tekintete ettől kissé kitisztult volna. Végül leengedte a kezét, de az enyémet nem engedte el. A szemébe néztem, és teljesen öntudatlanul cselekedtem: a szabad kezemmel végigsimítottam az arcán, mire ő hirtelen magához ölelt. Meglepődve viszonoztam a gesztust, és mélyen magamba szívtam az illatát. Jólesett az érintése, és úgy éreztem, ő is fokozatosan megnyugszik tőle. - Ne haragudj… - dörmögte végül bűntudatosan, és elengedett. - Ugyan, hagyd. - De én akkor is… sajnálom. Sajnálom, hogy nem bíztam bennetek… Megmutathattam volna ezt a levelet már korábban is, főleg neked, mivel ott voltál, mikor kaptam. És azt is sajnálom, hogy kezet emeltem rád… - utalt a pár perccel ezelőtti indulatkitörésre. - Az a lényeg, hogy újra itt vagy – mosolyogtam rá. – El se hiszed, mennyire aggódtunk érted. - Te is? – Alig értettem a kérdést, olyan halkan tette fel. Hirtelen zavarban lettem, és úgy tűnt, mintha ő is szívesen meg nem történtté tette volna a dolgot. Végül úgy döntöttem, hogy könnyedre veszem a figurát, hiszen miért is kéne kellemetlenül éreznem magam ezért? Elvégre barátok vagyunk, vagy mi a szösz. - Persze, hogy – bólintottam. Rám mosolygott, és leült az ágyára. Én is letelepedtem mellé, lábaimat törökülésbe húzva. - Tudod… - kezdte. – Senkivel nem akartam találkozni. Szörnyen éreztem magam, már nem mintha most sokkal jobb lenne, de akkor… Az átalakulásom is sokkal rosszabb volt így. Dühös voltam, szomorú, és… ölni akartam. – Az ajkamba haraptam. – Érted? Gyilkolni, ölni, vért akartam érezni a számban… – Hirtelen abbahagyta, és keserűen rám nézett. - Életemben először éreztem ilyet, és vérfarkasként ez valahogy erősebben kihatott rám. Még szerencse, hogy senkinek nem esett baja… De a Szellemszállást kész romhalmazzá változtattam – mosolyodott el szomorúan. - És másnap? Azt mondták, akkor már nem találtak ott. - Reggel korábban ébredtem, de ez a kelés pocsékabb volt mindennél. Ott feküdtem egyedül azokon a poros, hideg, kemény fadeszkákon, és fájt minden porcikám. Ráadásul pontosan emlékeztem arra, hogy mi történt előző nap. El akartam szaladni, semmi mást nem szerettem volna, csak futni, rohanni, és megtalálni a szüleim gyilkosait. – Itt tartott egy kis szünetet, hogy aztán újult erővel folytassa a mesélést. – Roxmortsban viszont elég feltűnő jelenség voltam, így szerencsére nem tudtam gyorsan haladni. Van egy kis ösvény a falu legszélén, ami egy eldugott barlanghoz vezet, ott akartam kipihenni magam, de útközben... Nem tudom, mi történt, egyszerűen csak kezdtek megváltozni az érzéseim. Magyarán rájöttem pár dologra; hogy hülyeség lenne most elindulni, hiszen mi lenne a sulival, veletek, a barátaimmal… és a többi erkölcsös lelki-dolog. Persze nagyon gyenge voltam, úgyhogy többször is meg kellett állnom. Volt, hogy órákat ültem egy padon… talán el is aludtam. Mindegy, a lényeg, hogy tegnap estére sikerült visszajutnom, mint ahogy azt te is észrevetted. – Rám mosolygott, és én is ugyanúgy tettem. Látszott, hogy örült, amiért kiönthette valakinek a szívét. - Azt hiszem, nehéz napok állnak mögötted – jegyeztem meg félig viccesen. - És előttem is… - tette hozzá. – Lily össze fog roppanni, ha ugyanezt elmondom neki is. Halkan felnevettem. - Lehet. A fiúktól mindenesetre már megkaptad a magadét – utaltam a szeme körüli monoklira. - Apropó, nem tudod, mikor végeznek a büntetőmunkával? Megráztam a fejem. - Viszont én megyek szerintem, ha nem haragszol meg érte, mert elég késő van már így is – húztam el a szám. Nem akartam elmenni, de az se lett volna jó, ha az ágyában dőlök ki. Tényleg álmos voltam már. Ő megértőn bólintott, és mielőtt még kiléphettem volna az ajtón, újra megölelt. - Köszönöm, Emily – suttogta. – Köszönök mindent. Erősen magamhoz szorítottam – iszonyú jólesett -, és tudva, hogy én nem is tettem semmit, átsétáltam a lányok hálókörletébe.