Papp Endre

Több mint játék

Mogyorósi László: Ugyanaz a szépség

Visszafogott (ön)iróniával „antrézik” Mogyorósi László bemutatkozó könyvében. „Jó helyről lopni nem szégyen soha”, írja, s mintha kortárs költészetünk fősodrába kormányozná magát e kijelentéssel. Hiszen tudjuk, posztmodern alkotó onnan „merít”, ahonnan csak tud. De rögtön csavar is egyet e kiváló realitásérzékről tanúskodó kijelentésen, hiszen az irodalmi tevékenységhez a gyakorlati – pragmatikus, haszonelvű és sikerorientált – világ varázsszavait kapcsolja. A „versüzemben” csakúgy, mint a gazdasági életben a „mobilitás”, a „rendeltetésszerű használat”, a „garancia”, a „késztermék”, az „üzemanyag”, az „égéstermék”, a „technológia”, a „stratégia”, a „piac”, a „cég” amorális fogalmai mentén és tárgyi rekvizitumai által szerveződik a cselekvés. Mi ez? A költészet „hasznosságának”, praktikus felhasználhatóságának tökéletes hiánya fölötti keserű irónia? Minden bizonnyal. A dehumanizált vonásokat mutató irodalmi praxis fölötti pálcatörés? Lehet. Meg afféle objektív – bár avatatlan – nézőpont az önmeghatározáshoz. Ám a szkepszisen túl ihletetten is tud erről szólni az elsőkötetes poéta, amikor „rendeltetését” abban látja, hogy „késztermék” lesz, „hiszen kenyérré őrölnek Isten malmai” (Rendeltetés).

            Két nagy, örök téma köré rendeződnek a versek: szerelem és halál. Kapcsolatuk szoros, Erósz és Thanatosz kéz a kézben jár. A kötet íve a lendületes kezdés után az ideálisnak elképzelt kapcsolat reménységén keresztül vezeti el az olvasót a „dívák”, az opera metaforáján által kifejezett, csillogó felszínű világon át a lecsendesedés, az illúzióvesztés, a kijózanodás, az elkomorodás állapotába. Jellegzetes az a „széthangzás”, amely e líra sajátja. Már a ciklusos kötetépítkezés is árulkodik erről. Állítsuk egymás mellé a fejezetcímeket: A már említett Entrée után következik A plátóiság lexikája, A Kafka-unoka, A dívák panoptikumában, Variációk, Az emlékező elégiája. A meditatív, vallomásos, belső vívódást megszólaltató opusok fogják közre a versírás technikáját, a mesterségbeli tudást megmutatni hivatott „oroszlánkörmöket”, melyek könnyed kézzel írott versfutamok tele eredeti ötletekkel, szófacsarásokkal, „rímhányással” – no meg némi erőlködéssel, túlhajtással, kínrímezéssel. Mintha a kompozíció tételekből és ellentételekből állna össze.

A fent említett „könyvközepi” versek számomra a többihez képest másodlagosak. Eme stílusgyakorlatok kétségkívül a szórakoztatást szolgálják. Tartok tőle, a „versbefogadás” sajátos mai vállfajának, a röhögő műélvezet „elváráshorizontjába” illeszkedik ez a költői manír. Arról az értehetetlen kényszerről beszélek, amely arra presszionálja a vershallgató közönséget, hogy csak a derű óráit számolja, s akár a kabaréba, azért ül le irodalmat hallgatni, hogy a bennfentes fölényével röhöghessen – szinte függetlenül az elhangzó tartalomtól. Nos, Mogyorósi László eme opusai messzemenően megfelelnek ennek az elvárásnak. S dicséretére legyen mondva, hogy számos remek, eredeti ötlet fűződik a nevéhez. Példa arra, ami tetszik: „s hajadat szőkére festvén / fodrászoddá nőtt fel egy gén” ([L]egoland), illetve „szemed megkomponálták, / mint Kék Duna folyását, / szoborszép lét-ouverture-t, / melyhez Vénusz modellt ült?” (Pygmalion). S arra, ami nem, mert – bocsánat! – izzadtságszagú: „összerakva egó-sáros / a csillogó legóváros” ([L]egoland), illetve „Béke veled Rossini! Ezt a füvet rossz színi” (Hedonista és műkedvelő leoninusok és leoninus-szurrogátumok, II. Ileana). A tetszetős megoldások azonban túlsúlyban vannak, ugyanakkor a felszíni csillogás mögött mintha a tartalom e helyeken másodlagos, mellékes lenne. Jellemző a versek ezen csoportjára a klasszikus és tradicionális formák játékos defigurálása, a hangnem ironikus eltorzítása, továbbá a versbéli szerepek halmozása. „A művészet: mindenhez érteni és semmihez” – írja a költő könnyed eleganciával, s valóban, azon túl, hogy a kötött forma fegyelme megőrződik, az élményszerű tartalom könnyed játéka is érvényesül. A témák összetettségére utalva elég annyi, hogy a görög mitológia motívumai éppúgy felbukkanhatnak, mint King Kong alakja.

A szépséget (amely a párját ritkító verbális képességről árulkodó hangzásban, a versek zeneiségében valamint a metaforikus képiségben érhető tetten) előszeretettel kapcsolja egybe a poéta a groteszk ellenpontozással, ahogy azt a [L]egoland sorai szemléltetik: „mert nálad minden széteső: / itt mellbimbó, ott gégecső”. Egyrészről megemeli a kifejezést – „Bel canto-nak becézem, / mono-opera a castrato szerző előadásában” (Vázlatok egy operához) –, másrészről lefokozza: „Mindegy már, milyen módon / kellett besározódnom, s lennem szavak szatócsa” (Ugyanaz a szépség). Hol a gáláns, a rokokóra emlékeztető bókolás hagyományát eleveníti fel a korhoz igazítva, mint az Ugyanaz a szépség című versben, majd rögtön groteszk hatással ellensúlyozza azt, hol a belső disszonanciáknak ad teret: „A fojtogató őselem, / a magzatvíz merő selyem” (Palinódia). A mulandóság elégikus kifejezése mellett ott szól egy sokkal nyersebb hang is Az emlékező elégiájában: „élnek a hullák ma”. S szintén karakteres alkotói jegy az ellentétes jelentéstartalmak egymáshoz társítása, például a Tor költői képében: „a nemlét ügyetlen kisgyerek”. Összegezve tehát, a hangzás- és kifejezésbeli harmóniára és szépségre való törekvés rendre ellentételeződik egy-egy disszonáns kifejezés által, leginkább groteszk hatást keltve: „És megrettensz, a ránc hogyan / kerít körül, mint lánc, olyan, szívdobogva tiltakoznál, / míg a pörkölt odakozmál” (Palinódia).

A szerelem több arcát is megmutatja a versekben. Lehet akár szentimentális, a szépség múlása, a szenvedély kihunyása fölött merengve, lehet viszont szenvtelenül frivol is, akárcsak mikor „zsebkendő beszárad, / mint élvezete megkövül / a virtuális násznak” (Ha rátalálsz, a kedvesed…). Felelevenít Mogyorósi László egy régi irodalmi alakot is, Werthert mint szerelmes típust. Ezzel az előképpel való részbeni azonosulás – öngyilkosságról azért nincs szó! – olyan magatartást visz színre, melyet az érzékenységgel, a visszahúzódással, a szublimálással jellemezhetnénk. Nincs itt helye eufémizmusnak: anakronisztikus, koridegen viselkedésmodell pozíciójából szól a szerelmi vallomás. A választékos mondatformálás, az elégikus hangulat, az igényelt harmónia, a versek lágy lejtése, „a plátóiság lexikája / kell közlésvágyamat kiállja” (A plátóiság lexikája) magatartásának a tárgytól való távolsága, elvont idealizálása, „az engram, mit bevéstél, több bármi létezésnél” (Pygmalion) tapasztalatának a gyakorlati érzékelést és részvételt leértékelő állásfoglalása mind-mind olyan poétikai sajátosság, amely előre jelzi e tradíció szükségszerűnek ható átértékelődését. Nem válik azonban szánni valóvá vagy nevetségessé, inkább tragikusba csap át, az idealizálás visszájára fordul. Az eszmény és a valóság viszonyában a realitás győzedelmeskedik, hiszen a lírikus is megállapítja, hogy „a való üvegfalához / az öklöd túl törékeny” (Ha rátalálsz, a kedvesed…). Ha hozzá vesszük mindehhez Kafka alakjának megidézését, azt mondhatjuk, hogy a versben megnyilatkozó alanyiság világidegensége hangsúlyossá válik.

S ez a valóság fölé emelni vágyott művészet kudarca is. Hiába a stilizált megfogalmazás nemessége – „Fehér fényű neon-lámpa, / briliáns csöpp hull a kádba. / Keresed, de nem találod, / szertefoszlott, mint az álmod” (Éjféli sírás) –, a realitás drámája könyörtelenül illúziótlanít. A költő rideg tárgyszerűséggel lajstromozza a pusztulást: kemoterápia, sugárkezelés, hányinger, placebó. A halállal való szembesülés már-már az obszcénnel határos, ha a megszólaló úgy látja, hogy a „zsugorodó test, rajta a bőr, / mint óvszer fityeg, / ahogy próbál behatolni / kielégítetlenül az öröklétbe” (Fríz). A halál az egyén önmagába zuhanásának állapotaként jelenik meg, talán a világegyetem lehetséges összeroppanását feltételező kozmológiai elmélet mintájára. Mindamellett az elmúlás nem csak elszigetel, hanem össze is kapcsol. „A haldokló szeme megnő. / Nézz bele. Tükör” (Mindenszentek) – mi ez, ha nem a halálban való sorsközösség kifejezése? Mi több, a halandóság tudatosítása alkalom az önfelismerésre. A memento mori alapállása válik a könyv végső létkonklúziójává. „De vigyázz: ez több mint játék” – figyelmeztet a kötet utolsó mondata. S valóban, érdemes észrevenni, hogy a kilencvenes évek kultikus poétikai fogalma, a játék – mint a műalkotás létmódja – immár az emberi szenvedéstörténet mögé utasíttatik. A játék uralhatatlansága, „énintegráló” tulajdonsága – a játékban résztvevő különállása feloldódik, egész személyében a játék részévé válik, mert a játék szubjektuma maga a játék (ha emlékezünk még Gadamer tanítására az Igazság és módszerből) – elégtelennek bizonyul a létezés kegyetlenségével szemben. Afféle „éntámasztással” van dolgunk Mogyorósi László könyvét olvasva. A sokszínű, variatív versvilág, a személyiségsokszorozás határozottan átalakul, és vallomásos alanyiságba fordul át. Alátámasztja ezt a benyomást, hogy a szerző vonzódik az esztéta modernség nyelvéhez és látásmódjához. Szívesen használ idegen szavakat, szakterminusokat. Ez a visszafogott modorosság is az elitművelődés, a Parnasszus iránti nosztalgia hordozója lehet, bővebben nem is szólva a nyugatos verseszmény megidézéséhez, Ady, Kosztolányi és Babits örökségéhez való érezhető vonzódáshoz. Mogyorósi átesztétizált, konvencionálisnak ható versnyelve persze át- meg át van szőve a hétköznapi nyelvi gyakorlat közléselemeivel, melyek – az irodalmi nyelv határainak elmosódásának vagy akár teljes eltűnésének dacára – még mindig antipoétikusnak hatnak, kivált ebben a szövegkörnyezetben. Mégis, hiába az esztéta modernség versbeliség-felfogásának szolid provokációja, a tradíció relevánsan nem deformálódik, mintha inkább újra és újra fölmagasodna.

(Bárka, 2006/ 2)

(Kötetben: Papp Endre: Szemléletünk próbája, Felsőmagyarország Kiadó, 2007)