A sokak által afféle Barrett-emléklemeznek tartott, két évvel korábbi lemez, a nagy sikerű Wish You Were Here volt az utolsó olyan munkája a cambridge-i csapatnak, ahol az egyes tagok még többé-kevésbé egyenrangú felekként vettek részt a munkában.

Az Animals viszont jószerével Roger Waters önálló agyszüleménye, amelynek fő ihletője George Orwell Állatfarm című regénye volt. A nem is annyira utópisztikus történetből a megalomán üzletembereket jelképező Kutyákat (Dogs), a korrupt politikusokat és álszent erkölcscsőszöket jelképező Disznókat (Pigs), valamint az öntudatlan Birkákat (Sheeps) emelte ki. És hogy Orwell szelleméhez hű legyen, a gyakorlatban is bemutatta, mit jelent: "Vannak egyenlők és egyenlőbbek". Társait egyszerű kísérőnek fokozta le, David Gilmour-nak nagy kegyesen engedett egy kis beleszólást a komponálásba, ellenben teljesen kizárta belőle Rick Wright billentyűst és Nick Mason dobost, akik pedig értékes ötletekkel járultak hozzá korábban a Pink Floyd-hang avantgárd stílusához. Egyúttal eltűntek a korábban szintén jól ismert, erőteljes hármas vokálok is, szinte csak Waters keserű hangját lehet hallani. Később Gilmour elárulta, hogy a lemez három darabja közül kettő még 1974-ből származott, de akkor félretették őket.

Valószínű, hogy ez a lecsupaszított stílus is erősítette a lemezből áradó rosszkedvet, amely Waterst egyre inkább hatalmába kerítette. És bár a lemezbemutató turné ugyanolyan látványos előadásokat produkált, mint a korábbiak - itt jelentek meg a héliummal töltött óriás disznók a Floyd koncertjein - Waters egyre inkább úgy érezte, hogy a koncertek is csak róla szólnak, és felette áll az őt hallgató "birka" tömegnek. A turné utolsó állomásán először ráordított az egyik nézőre, aki egy líraibb részletet öngyújtó lángjának felemelésével akart köszönteni, majd később egyszerűen arcul köpött egy másikat, aki felmászott a színpadot és a közönséget elválasztó hálóra. Roger később megbánta tettét, és ez az esemény is hozzájárult az erősen önéletrajzi ihletésű mérföldkő-lemez, a The Wall (1979) megszületéséhez.

Bár az Animals is többszörös platinalemez lett, az album mégis a Pink Floyd hanyatlásának kezdetét jelentette. A The Wall, bár a történelmi körülményeknek köszönhetően jócskán túlnőtt jelentőségén, még inkább mélyítette a szakadékot Waters és a többiek között, míg a "depresszió-trilógia" harmadik darabja, a The Final Cut (1983) már szinte magánszám (Wright nem is vett részt benne), annak ellenére, hogy Waters ragaszkodott hozzá, hogy a mű Pink Floyd-lemezként jelenjen meg. Ez lett a "nagy négyes" hattyúdala, és bár mind a Gilmour vezette Pink Floyd, mind Waters magának követelte az örökséget, egymás nélkül egyikük sem volt többé az igazi.