Az 1975-ös születésű Stacy Ann Ferguson gyerekszínészként kezdte karrierjét, majd az Európában kevéssé ismert Wild Orchid nevű csajtrió tagjaként aratott sikereket Amerikában (első lemezükből egymilliót adtak el). Fergie azonban rosszul érezte magát egy „bábegyüttesben”, és amikor súlyosbodtak drogproblémái, ki is lépett a formációból. Akkoriban már összejárt will.i.am-mel és körvonalazódni kezdett az együttműködés, ami a Black Eyed Peas második fázisában világsikerekben is materializálódott. Fergie olyan énekesnő, aki színésznő is, így cseppet sem okoz gondot eljátszani neki, hogy mondjuk R&B díva, vagány street girl, vagy éppen, hogy számító popsztár. Lemezkiadója, főnöke és producere, will.i.am pedig okos szakember (aki a BEP-szünetet egyik példaképének, Sergio Mendesnek az ismételt reflektorfénybe állításával kezdte a Timeless albumon), tudja, hogy egy ilyen – énekhangban és imidzsben – képlékeny teremtmény sikerre van predesztinálva, csak a megfelelő összetevőkből kell aládolgoznia.  
 
A biztonság kedvéért azért minden divatos ízesítőből beletettek egy csipetnyit a produkcióba, így Fergie tényleg egyszerre Lady Sovereignt idéző dumás csajszi (London Bridge), érzelmes R&B díva (All That I Got), John Legend zongorajátékát kölcsönző soul énekesnő (Finally), gitárpoppal szenvelgő tini (Big Girls Don’t Cry), fiúkkal geciző (Pedestal) vagy reggae-vel kacérkodó Lily Allen (Voodoo Doll), miközben a biztos sikert jelentő Black Eyed Peas-recepttől sem szakadt el (Fergalicious). Az lenne a természetes, hogy ezek után csak szánalmas kópialemezről beszélhetnénk, de a dalok vannak annyira jó kommersz slágerek, és Fergie van annyira karakteres előadó, hogy nem így alakult. Sőt, egészen szerethető lenne a korong (sokak által szerethető is, hiszen két hónap alatt már több mint egy millió ment el belőle), de a poplemezek gyakori csapdáját nem tudta elkerülni: feleslegesen hosszú lett, túl sok töltelékdallal

Rihannazene^©