7. fejezet – Csók és vér

A trónterem padlóján ébredtem fel. Fel akartam ülni, de fájdalom hasított a vállamba. Odanyúltam, de már a nyíl nem volt ott, a vállam be volt kötözve. A fájdalomtól nyöszörögtem, közben magam mellé néztem, ahol ott feküdt Milo póló nélkül. Fölötte állt a nagyapám és próbált kiszedni egy íjat belőle, de meghallotta ahogy megpróbálok felkászálódni.

-          Ne mozogj, még felszakadhat a sebed. Feküdj nyugodtan, addig még megpróbálom megmenteni Milot…

Elakadt a lélegzetem. Megpróbálja megmenteni? Ezek szerint ilyen rosszul van? Megint megpróbáltam felülni és most sikerült is, közben a fájdalomtól alig láttam, minden ködös volt, de odakúsztam melléjük. Egy pillanatra megálltam és kitisztult a látásom. A nyíl Milo szíve mellett állt ki a testéből. Dőlt belőle a vér, körülötte óriási vértócsa volt. Könnyek peregtek le az arcomon. Látszott, hogy Milo haldoklik. Néha felköhögött, de a szájából is csak a vér dőlt. Iszonyatosan sápadt volt, csak a vér vöröslött a száján és az állán. Hirtelen kinyitotta a szemét és rám nézett.

-          Cloe….mi megpróbáltuk…nagyon ügyes voltál…örülök, hogy megismertelek…

-          Ne kezdj el itt búcsúzkodni nekem, jó?! Túl fogod élni! Öregen fogsz meghalni egy karosszékben, miközben egy rohadt könyvet olvasol, nem most, oké?! Megígéred nekem? – kiabáltam zokogva. Milo megint vért köhögött fel. Teljes teste megremegett a fájdalomtól, de hangját se hallottam.

-          Menj odébb, Cloe és akkor még van esélyünk megmenteni őt. Segíts nekem, és ne ellenkezz. Bármit mondok, tedd meg, hidd el, így biztos megmenekül. – lökött arrébb a nagyapám.

-          Rendben. Bármit megteszek azért, hogy éljen… - zokogtam tovább és óvatosan felálltam. Tudtam járni, habár eléggé gyenge voltam.

-          Értem. Akkor szaladj be a szobámba és hozz ki onnan egy üveg brandyt és egy törülközőt. Nagyon siess. Mindent meg fogsz találni egyből. – sürgetett.

Nem értettem. Inni akar, mikor Milo haldoklik? De nem kérdezősködtem inkább, hanem rohantam a szobájába. A vállamba megint belehasított a fájdalom, majdnem összeestem, de nem érdekelt. Feltéptem az ajtót és bementem a szobába. A szoba túloldalán ott volt a széken egy törülköző, a mellette lévő szekrényben pedig volt brandy. Mikor kivettem volna a brandyt, fájdalmas ordítás hallatszott kívülről. Milo hangja volt az. Megálltam és éreztem, hogy nem csak a vállam fáj, hanem a szívem is...féltettem Milot. Megfogtam a brandyt és kirohantam a terembe. Láttam, ahogy a herceg eldobja a nyilat, ami az előbb még Milo mellkasában volt. Letépte Miloról az ingjét és kiáltott felém.

-          Add ide azt a brandyt és a törülközőt!

Egyből a kezébe nyomtam. Ő lelocsolta a törülközőt a brandyvel és azt rászorította Milo sebére. Abból még mindig dőlt a vér, Milo testét teljesen körülvette már. Azt vártam, hogy átázik a törülköző hamar, de nem így történt. Egyszerűen nem ázott át. A herceg várt pár percet, majd elégedetten mosolygott és levette a törülközőt Miloról.

-          Megmentettük, Cloe. Ha te nem segítesz, nem biztos, hogy sikerül, nem hagyhattam itt.

Milo mellkasán a sebnek nyoma sem látszott. A fiú is kinyitotta szemét és zavartan mosolygott. Elállt a lélegzetem. Nem értettük, mi történt. Nagyapám csak mosolygott. Ott álltam és egyszerűen nem tudtam felfogni mi történt, azt hittem mindez csak egy álom.

-          Milones fiam, te is különleges vagy. Képes vagy regenerálódni nagyon gyorsan, bármilyen sérülést is szerzel. Vagyis, majdnem halhatatlan vagy. De most magatokra hagylak. Van mit megbeszélnetek. Nyugodtan sétálgathattok is. ja, Cloe, a te kötésedet már le lehet venni. – mondta a herceg, majd elindult a szobája felé. Levettem a kötést, és az én sebemnek se maradt nyoma. Csodálkozva néztem fel.

-          Én is képes vagyok erre… - ámultam el.

-          Te sok olyan dologra is képes vagy, amikre még én sem. – mondta a herceg, majd bement a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Milohoz fordultam. Megkönnyebbülésünkben elkezdtünk nevetni és én a nyakába ugrottam. Mikor elengedtem, Milo felült én meg oda csüccsentem mellé. Mélyen a szemembe nézett, úgy suttogta.

-          Aggódtam...nem, inkább így mondom. Féltem, hogy meghalok, de a legjobban attól féltem, hogy te halsz meg.

-          Én aggódtam a legjobban…nem tudom, mi lett volna velem, ha elveszítelek.

Milo odahajolt és megölelt. Belőlem felszakadt a sírás.

-          Tényleg nem tudom, mi lett volna…már sokadszorra mentetted meg az életemet…te segítesz nekem megérteni ezt az egészet…én nem tudom…nem tudom… - zokogtam.

-          Cssssst! Ne sírj, Cloe. Nem érdemes azon gondolkodni, hogy mi lett volna, hiszen úgysem történt meg…az a lényeg, hogy itt vagy velem, és most már senki sem bánthat… - ölelt át engem és suttogott. Egymásra néztünk. Olyan megnyugtató volt, hogy ott van és ott ölel engem…Közelebb húzódtam hozzá. Most már az ölében ültem és úgy ölelt, a sírást is abbahagytam. Milo a fülembe suttogott.

-          Igaz, még csak pár órája ismerjük egymást, de úgy érzem, mintha évek óta a legjobb barátom lennél. Megbízom benned és…azt hiszem...azt hiszem beléd szerettem.

Szembefordultam vele.

-          Én is így érzem. Csak én biztos vagyok benne, hogy szeretlek.

Milo ekkor átölelt és megcsókolt. Ez volt az első csókom és egyben a legjobb is. Ott ültünk a teremben, öleltem és ő csókolt…úgy éreztem, ez örökké tart, már semmi sem szakíthatja ezt félbe, és boldog voltam. Ekkor a terem ajtaja kinyílt és egy fiú lépette be lihegve. Mi nem zavartattuk magunkat, de a fiú láthatóan zavarba jött. Milo elhúzta a fejét, és ránézett a fiúra. Még mindig ölelt engem.

-          Szervusz Kristan. Hát te?

-          Üzenetet hoztam a hercegnek, nem gondoltam hogy itt talállak téged. Vagyis titeket. – lépegetett zavartan.

-          Majdnem el is felejtettem. Ez a lány Cloe Way. Cloe, ő itt Kristan Nepulos, a volt szobatársam az itteni kollágiumban.

-          Ő Cloe Way? Az a Cloe Way? – ámult el a fiú.

-          Igen. Nem véletlenül van itt a trónteremben. – mondta kioktató hangon Kristannak.

-          Azt gondolom… - mondta vigyorogva Kristan és körbe nézett. Mi Miloval felálltunk, de ő végig fogta a kezem. Kristan valahogy fura volt nekem. Rossz előérzetem volt vele kapcsolatban. Nem tudtam miért, de éreztem, hogy nem szabad bíznom benne.

-          Hú, itt meg mi történt? Vér a padlón – nem is kevés -, te itt kamatyolsz Cloe Wayjel a padlón, és a herceg sehol. – vigyorgott ránk kajánul.

-          Kristan, fogd be a szádat. Ha tudnád mi történt, nem beszélnél így. A herceg a szobájában van, ő hagyott minket magunkra. – mondta Milo, látszott rajta, hogy kissé idegesíti őt a barátja megjelenése.

-          Ki az, aki megzavarta a fiatalok szent nyugalmát? – dörmögött nagyapám a szobája ajtajából. Kristan zavartan térdre rogyott. És úgy nyújtotta a herceg felé a levelet, remegő kézzel.

-          Felség, a kancellár üzenetet küldött. Rossz hírek. Nagyon rosszak.

-          Köszönöm fiam, elmehetsz. Ti ketten maradjatok itt! – mutatott felénk. Kristan kihátrált, közben leplezetlenül vigyorgott felénk. Milo rosszallóan csóválta a fejét, közben nagyapám olvasta a levelet. Barátságos vonásai elkomorodtak. Milo felé nyújtotta a levelet.

-          Olvasd el.

Milo félig felém fordította, hogy én is el tudjam olvasni. Csak az volt a probléma, hogy beth betűkkel volt írva, ami ugyan gyönyörű volt, cirkalmas és hasonló a rúnákhoz, csak semmit sem tudtam ebből kiolvasni. Értetlenül néztem, ezt a fiú is észrevette.

-          Mi áll benne? – kérdeztem.

-          Háború lesz. Még ma éjjel. – mondta komoran Milo.

-          De hát miért? Esetleg…ugye nem miattam?

Mindketten lehajtották a fejüket. A válasz egyértelmű volt. Háború indul miattam. Bethek fognak meghalni értem és szörnyek halnak meg miattam. Valószínűleg elsápadhattam, mert a herceg kezembe nyomott egy pohár vizet – amit nem tudom, honnan szedett elő – és Milo átkarolt. Megittam a vizet és megköszöntem. Jól esett. Egyszerűen nem hittem el, hogy pár órával még azt se tudtam, hogy létezik olyan lény, hogy beth, most meg én leszek a vezetőjük egy óra múlva… Majdnem összeestem, de Milo megtartott. Kitéptem magam a kezeiből és elrohantam a kijárat felé. Kinyitottam az ajtót. Kint bethek rohangáltak a folyosón, többen már páncélzatban. Voltak, akik felálltak egy rögtönzött emelvényre és ott osztották a parancsot, vagy mondták, hogy ki melyik osztaghoz tartozik. Mögülem lépéseket hallottam. Megfordultam és láttam, ahogy Milo és a herceg jön felém. Megálltak mögöttem. Milo megfogta a kezem bátorítóan, a nagyapám pedig a vállamat. Amint őt is meghallották, mindenki térdre ereszkedett.

-          Az istenek óvják a hercegünket! – kiáltották mind.

-          Polgárok! Itt mellettem áll az unokám, aki egy óra múlva a hercegnőtök lesz. Köszöntsétek tisztelettel! – kiáltotta méltóságteljesen.

-          Isten óvja a mi kis hercegnőnket! – üvöltötte egy beth a tömegből, és a többi is rákezdte. Ott éljeneztek értem, akiért mindjárt meg fognak halni.