A kisdiák

A kisdiák az asztalnál ült, és a gyertya kedvesen pislákoló lángja mellett olvasott. Valami gyermek regény volt az, amit még nagyapjától kapott. A lapjai egészen megsárgultak, s a kötés néhány helyen már szakadozni kezdett. A kisdiákot mégis boldogsággal töltötte el a tudat, hogy az csak az övé. Aznap különösen hideg volt. A kemény fagyok megnehezíttették a szegény emberek életét. Az ő házukba is gyakorta belemarkolt egy-egy jeges fuvallat, a falak ugyanis néhol elég szellősek voltak. Szegény édesanyja már így is beteges volt, de a zúzmarás, fog-vacogtató tél még inkább rontotta a helyzetüket. A fa ára megint emelkedett, így gondosan bekellett osztani azt a kevéske pénzt ami egy keresetből számozott, mivel az édesapja évekkel azelőtt meghalt. A kisdiák alig emlékezett rá, de a tőle kapott kézzel- faragott játék kard nagyon közel állt a szívéhez.

Alan álmosan pislogott ki a karcolt kis ablakon. Halkan felsóhajtott.
- Milyen szép lenne ha esne a hó. Az olyan csodás, és tiszta, és akkor én csinálnék angyalkát a hóba. Anyunak biztos tetszene. Meg hóembert is építenék. Bárcsak esne már a hó…- reménykedett magában.
- Alan! - hallatszódott édesanyja megfáradt hangja.
- Igen, Anya? Hozzak egy bögre forró teát? - kérdezte a kisdiák. Édesanyja egészen sápadt volt.
- Nem szükséges kicsim, csak feküdj le aludni, késő van már.
- Nem is vagyok álmos, és…
- Holnap iskola.
- Tudom, de had várjam meg míg leesik a hó.
- Jaj szívem, nem biztos, hogy ma havazni fog- mosolyodott el Mary.
- De fog…- suttogta a kisfiú alig érthetően - tudom, hogy fog.
Pár percig mindketten némán figyelték egymást, de a békés pillanatok nem tartottak sokáig. Mary fájdalmasan köhögni kezdett, ami nem akart enyhülni. A szegény kis Alan azt se tudta mit csináljon, nagyon kétségbeesett. A szörnyű állapot még tartott pár percig, majd kezdett alábbhagyni, viszont magas láz követte.
- Mi a baj, anya? Mit segítsek?- kérdezte aggódva a hét éves fiúcska.
- Mindjárt jobb lesz Alan, ne félj.
- Ugye minden rendben lesz? Istenem, kérlek gyógyíts meg az anyukámat. - motyogta Alan könnyes szemekkel, és felnézett, mintha választ várt volna.
- Nem lesz baj, kicsim, szeretlek - sóhajtotta Mary, majd lehajtotta fejét a párnájára, lehunyta szemeit, és nem szólt többet. Elájult.
- Anyu! Én is szeretlek, ébredj fel, kérlek, szeretlek, hallod? Anyu…- Alan teljesen megrémült, a szíve hevesen vert, alig kapott levegőt. Most mit tegyen? Segítség kell gyorsan, ő ehhez kevés.

- Elmenni. Igen, hívni valakit, ez jó lesz. És Anya? Itt hagyni, egyedül a hideg kis házban, amit minden fuvallat átjár? Nincs más választás, orvos kell, gyorsan, vagy…vagy…az nem lehet. Anya nem hallhat meg…az nem lehet. Jaj, Istenem segíts, kérlek! Elmenni…Segítség…Gyorsan!- Az agya zakatolt, s már az ő homloka is csupa víz volt. Magára kapta a szakadt kis kabátját, majd az ajtóhoz rohant. Nem ez így nem jó, vissza Anyához, egy kedves puszi. - Csak ne az utolsó, csak ne…Bárcsak esne a hó, bárcsak leszállnának a csillogó ruhájú fehér kis angyalkák. Bárcsak meggyógyítanák anyát. -
Letörölte könnyeit, és kilépett a házból. Arcát egyből megcsapta az éjszaka fagyos érintése. Rég volt ilyen zord tél, talán évtizedekkel ezelőtt. Csak a hó nem hullott…csak az nem…
- Ó, miért? Miért van olyan messze a város? A jólét, a meleg kalács illata? Nem, nem szabad most ezen gondolkozni, csak futni, nem rohanni gyorsan! Állj! Mi ez a dal? Énekszó, esküszöm. -
Remegett egész lényében, az arca pirosan izzott, folyt róla a víz. Tán’ láza is volt a szegény kisdiáknak, akivel a gazdag gyerekek nem játszanak, még hozzá sem szólnak. Miért is tennék, hisz nincsen neki szép téli kabátja, kis csizmája…vékony, szakadt szövetkabát, lyukas cipő…ez van a szegény kisdiáknak, ez és szerető, jó szíve. Semmi más,
- Hallom, igen…milyen gyönyörű énekszó, és olyan ismerős. Engem hív, segíteni akar. Igen, oda kell mennem, jaj nehogy eltűnjön. Bárcsak…bárcsak esne a hó, és eljönnének az angyalok, meggyógyítanák az anyukámat. -

A kisdiák elszántan rohant az erdő mély, rémisztően sötét gyomrába, a hangok forrása felé. Nem akart félelemre gondolni, arra most nincs idő.
- Hol? Hol vagy? - kérdezte, miközben ide- oda kapkodta a fejét.
Csend, rideg, kegyetlen csend.
- Oh, újra hallom, milyen szép…- tovább botorkált a fák, bokrok között, és akkor…hatalmas fájdalom nyilallt a bokájába. Hangosan felordított. Megremegett az egész erdő. Belelépett egy róka csapdába, melynek rozsdás vasfogai erősen szorították. A vér gyorsan előbukott a lábából. Szörnyű, égető fájdalmat érzett. Mégis…felakart állni újra, és újra…és újra. Kimerülten zuhant a ropogós, száraz levél ágyra. Lassan, álmosan pislogott, amikor…csillogón fehér hókristályok szálltak alá az égből.

- Az angyalok, eljöttek az angyalok- tördelte a szavakat a kisdiák.
Előre pillantott, és látta őt. Egy fehér ruhás, középkorú nő ült az egyik nagyobb sziklán, és énekelt. Gyönyörű hangja volt, de most egészen más, mint amit Alan korábban hallott. Tele volt szomorúsággal és kínnal. Tele szívszaggató fájdalommal. Alan kitartóan nézte a homályos alakot.
- Isten egy angyalt küldött, hogy meggyógyítsa az anyukámat…- suttogta halkan, majd elaludt. Szépen, csendesen.
Aznap egész éjjel esett a hó, a kisdiák testét is egészen belepte. A vadászok csak másnap találták meg, a kutyák keserves vonyítással vezették őket oda. Amikor leseperték róla a havat látták, hogy mosolyog,és kis, dermedt teste egy hófehér lepellel volt betakarva.