Patkányok honfoglalása

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott.
Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken.
Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön,
és uralkodott az erdőn is,
amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig.

A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember,
aki a házban élt, és eltette télire.
Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy.
A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát.
És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt.
Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről,
meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk.
 
Így élt az ember.
Még tudni kell azt is,
hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak,
s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt.
Tudni kell,
hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.
A háznak nagy vaskos falai voltak,
s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol a vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott,
s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.
 
Így élt a ház és benne az ember, sokáig.
Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből,
valahonnan két kis ázott patkány érkezett.
Messziről jöttek, fáztak, éhesek voltak.
Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében.
Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek.
Télen már fiaik voltak s tavaszra megint.
A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat,
és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
 
Az ember eleinte meg sem látta őket.
Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele.
Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes.
Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt.
- Milyen apró, és milyen félénk. – gondolta – Éljen hát ő is, ha akar.
 
És telt az idő, és a patkányok szaporodtak.
 
Először feltúrták a pincét.
Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé,
keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak.
Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta.
És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást.
Másnap reggelre újra ott volt.
Az ember háromszor egymás után tömte be,
és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint.
Akkor az ember legyintett,
és azt gondolta: - Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen.
És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat.
 
A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább,
és szaporodtak a lyukak a ház falában is.
Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson,
sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót.
 
Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni,
az ember megharagudott, és odasújtott botjával.
Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt.
 
Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok és azonnal kihirdették,
hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni,
szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.
- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat.
 
És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen.
 
Az ember minderről nem tudott semmit.
Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának,
és nem törődött a patkányokkal tovább.
Pedig akkor már rengeteg sokan voltak.
Megették a pincében az összes veteményt,
a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot,
sőt már a szalonnát is rágni kezdték,
pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.
 
Az ember, mikor ezt észrevette,
fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára.
 
Ebből lett csak az igazán nagy felháborodás a patkányok között.
- Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá.
- Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább!
 
És föllázadtak.
- Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké,
csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!
 
S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre,
összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték,
s aztán büszkén kihirdették a kertnek, fáknak, az állatoknak és a madaraknak
- még a virágoknak is –
hogy a ház nem ember-ország többé, hanem patkány-ország, jog és törvény szerint.
 
S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra.
 
Mindent felfaltak, ami ehető volt,
és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került.
Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás.
Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok,
a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl.
A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki.
A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt.
A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, kicsépelte a szél.
 
És eljött a tél,
és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt,
megrágtak mindent, ami rágható volt.
A falak tele voltak lyukakkal,
a tetőről lehullott a cserép,
ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak.
 
És akkor éhezni kezdtek,
mert nem volt egy szem gabona több,
és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél,
a megrongált tetőn behullott a hó,
és nem tudtak segíteni magukon.
 
Először veszekedni kezdtek,
marták és ölték egymást,
rágták és ették egymást,
de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.
 
Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint,
rendbe hozta a tetőt,
kitakarította a házat,
a falakat megigazította, kimeszelte,
a földet felszántotta, vetett és ültetett,
s mire megjött a nyár,
újra virágillat és madárdal vette körül a házat.
 
Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás,
és mire megjött a tél,
olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.
 
Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben.
És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek
hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
 
Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!