A család

Sokat gondolkoztam már azon, hogy vajon milyen lesz az elkövetkezendő életem. Lesz-e jól fizető állásom. Képes leszek-e kellemes családi légkört alakítani magam körül. De melyik tinédzsernek ne jutnának eszébe ilyen dolgok? Mind-mind megálmodják maguknak a megfelelő felnőttkort, de sajnos csak néhányan lesznek képesek beváltani vágyaikat.

A mai világ nem habos torta. Nem mindegyik gyermeknek adatik meg, hogy szerető családba szülessen. Sokan vannak, (ismerőseim körében is) akiknek nem jó a családi hátterük, ezért ők maguk sem élhetnek kiegyensúlyozott, boldog életet. A házukra, nem otthonukként tekintenek, hanem egy átlagos, semmilyen érzést bennük nem keltő helyre, ahová minden nap, akár az iskolából, akár a munkából haza kell járni. De mi is a legfőbb probléma? Az ember. Az mindenképpen igaznak bizonyul, hogy az ember társas lény. Szüksége van valakire, aki meghallgatja, akit magához ölelhet, akivel jól érezheti magát. Minden egyes embert láthatatlan kötelék fűz össze, mely különböző nagyságot ölthet. A legvékonyabb szál, mely épphogy csak kitart: az ismerősi kapcsolat. Ezt nem kell megvitatnunk, mindenki tisztában van a szó jelentésével. Aztán a fonal kezd megerősödni, és a barátságot teszi érzékelhetővé. A barátság, már komolyabb odafigyelést érdemel. Nem szabad szem elől tévesztenünk azt a bizonyos tényezőt, hogy mindig van szoros, illetve gyenge barátság. Azt bátran állíthatom, még sohasem volt olyan, mely örök időkre szólt volna. Mindig közbetett valami, ami könyörtelenül elszakította azt a bizonyos szálat. Ez a tényező a szerelemre is feltétlenül igaz. És most már végre visszakanyarodhattam igazi témámhoz. A család nem mással, mint a szerelemmel kezdődik. Két ember reménytelenül szerelmes lesz egymásba, ezért szerelmük zálogául felajánlják életük hátralévő részét. Remélem senkinek sem mondok újat azzal, hogy a szerelem szó a szeretet szócskából alakult ki. Éppen csak egy pici eltérés van a két fogalom között. Szomszédunkat, munkatársunkat, esetleg a kedvenc boltunk mindig szolgálatkész eladóját szerethetjük. De mindez igaz lehet gyermekünkre, testvérünkre, szüleinkre. Viszont, ha egy idegen nő, és egy férfi úgymond egymásba szeretnek, az a szerelem. Egy szó, mint száz: férfi és nő szoros kapcsolata. Nos, ahogyan azt már említettem, akármilyen szoros is az a kapocs, midig megeshet, hogy elpattan. Ez a család legeslegfőbb problémája. Az embernek kölcsönösen alkalmazkodnia kell a másikhoz, hogy békében együtt élhessenek. De sokszor megesik, hogy ezzel az „alkalmazkodással” betelik a pohár. Következnek a sorozatos viták, melyeket majd a csúnya veszekedések váltják fel. A béke többé nem száll a ház falai közé. Ez a helyzet a gyerekeknek árt a legtöbbet. Nekik odafigyelés kell, szeretet, béke. Nem szabadna kiabálásra hazatérniük. A gyerekkorban dől el, milyen is leszen majd a személyiség. Ebben befolyásoló tényezőként hat a családi légkör. Ha a példamutató szülők egyfolytában egymást ölik, az kihat a gyerekre. Akárhogyan is mondogatja magában, hogy ő mindent másképp csinál a saját gyermekeivel, egy kicsi szülői hajlam még marad benne. Ha már a házasság el is romlott, legalább magukon kívül gondolhatnának a család kisebb tagjaira is. Akik bölcsen megfontolják a dolgot, azok elvállnak. Amit már annyiszor sulykoltam, most még egyszer megemlíteném. Ha viszont valamilyen okok miatt mégis együtt marad az a pár, annak tragikus következményei lehetnek.

Valamelyik este átmentem a nővéremékhez. Igen furcsa érzés kerített a hatalmába ottlétem ideje alatt. A testvérem (háziasszony mivoltához hűen) mosogatta a konyhában lévő aznapi edényeket. A férje a szobában mutatta meg legújabb számítógépes játékát az unokahúgomnak, vagyis a kislányának. A legkisebb, pedig boldogan játszott a születésnapjára kapott kisautójával. Egyetlen hangos szó nem hagyta el ajkukat. A nővérem segítséget kért valamilyen téren párjától. Morcosan is, de lement segíteni neki, majd visszajött ismét a gyerekekhez. Lehet mondani, hogy az egy igazi család. De eljött a pillanat, mikor haza kellett jönnöm. Ahogyan betértem a bejárati ajtón, nyomasztó hangulat lett rajtam úrrá. Megálltam, és belehallgattam a ház némaságába, közben a homályba bámultam. Nem tudtam mit hiányolok oly nagyon. Ezzel az érzéssel hadakozva bementem a szobámba. Ott is mély sötétség fogadott, és csönd. Felkapcsoltam a lámpát, majd egyszerűen rájöttem. Az a légkör hiányzott, amit testvéreméknél tapasztaltam. A tévé és a számítógép folytonos villanásai; a gyermeki kacaj; a tányérok koccanása a mosogatóban; az éljenzés, mikor sikerült átjutni a virtuális játék következő szintjére. Apám nem volt itthon, anyám aludt. Egyedül voltam, gondolataim sokaságával. Nem tudom, mire is vágytam akkor igazán… Talán az anyai szerep betöltésére? Vagy csupán az unokatestvéreimet irigyeltem, vidám estéjük miatt? Nem tudom. De az biztos, én sok gyermeket szeretnék, hogy soha se legyenek egyedül. J Mindig számíthassanak egymásra. Hiszen minden társaság között legerősebb, a család.