Pillanatnyi lélegzet

A táj sivár volt, és harctól meggyötört. Néhol a tessaiga szélbordájának pusztítását lehetett megfigyelni. E meleg, nyári éjjelen lágy szellő simogatta az ember bőrét, és telihold kísérte figyelemmel a történteket. Helyenként vértócsában tükröződtek az égbolt csillagai. A küzdelem magábafogta Inuyasha erdejének szívét. A csata hangjai lassan elcsitultak. Csupán az éjszakai tücskök hallatták édes muzsikájukat. Azt tudni illik, ha egy csata véget ér, akkor mindig van egy győztes, és egy vesztes fél. Boldogan állíthatom, hogy abban a pillanatban Naraku volt az, aki életével fizetett hatalomvágyáért, kapzsi, alattomos múltjáért. Halála pillanatában, mikor lelke elhagyta testét, csupán egy másodpercre is, de arca bűnbánatot mutatott. Talán ráeszmélt tettei súlyosságára, vagy csak átjárta a vég érzéki nyugalma, és békessége. Vetett egy utolsó pillantást megkönnyebbült ellenfeleire, majd véglegesen lehunyta szemeit. Síri csönd ütötte fel a fejét. Inuyasha testét csontig hatoló sebek borították, de még saját lábán állt, és a négy lélek ékköve egy darabban tekintett fel rá lábai elől. Kagome a háttérből figyelte aggodalmaskodva, mi lesz a folytatás. Sango és Miroku e közben vállvetve küzdöttek a közeli faluban tanyázó gonosz szellemek ellen. Természetesen, mint mindig, most is Sango segítségére volt Kirara. De az álnok démonok egyik pillanatról a másikra eltűntek. A harcos pár azon nyomban tudta, hogy sikerült a kimerítő harc árán legyőzni Narakut. Ez alatt Inuyasha még mindig mélyen magába zuhanva nézett farkasszemet az ékkővel. Kagome összeszedte minden egyes cseppnyi bátorságát és elindult a féldémon felé. Lassan lépkedett a nedves és kihűlt talajon. A hold elől kecsesen elsuhantak a takaró árnyak, és utat mutattak a megszeppent lánynak.

-Inuyasha… -suttogott félszegen attól tartva, hogy a kutyafülű talán felhasználná a szent ékkő isteni erejét, hogy teljes szellemmé váljon. Majd hirtelen megtorpant, mikor látta, hogy Inuyasha lehajol a földre, majd feláll. Még mindig nem fordította Kagome felé tekintetét. A tessaiga nyelét egész idő alatt jobb kezében szorosan tartotta. E pusztító fegyver hegye kissé beleágyazódott a vértől átitatott erdei talajba. Kagome mereven a kardra helyezte enyhén könnyes szemeit, és még több félelem gyülemlett össze épphogy meg nem szakadó szívében, mikor látta, amint Inuyasha langyos vére szaladt végig a pengén, azt szelíden cirógatva.

-Inuyasha…kérlek, add ide nekem a négy lélek ékkövét. –kérlelte Kagome ismét a neki hátat fordító ember-démont. De e gyöngéden csengő szép szavak süket fülekre találtak. A természeténél fogva merész lány a kérlelő szavak helyett a tettek mezejére lépett, és ismét közeledni kezdett. Ám Inuyasha sem tétovázott tovább. Erejének utolsó foszlányaival felemelte balkezét, és a benne rejlő ékkövet. Kimono-jának ujja egészen a válláig felszaladt, és szintén nagyon szembetűnők voltak a Naraku által elszenvedett nyílt sebek.

-Kusimitama-chi-bölcsesség!

Sakimitama-Ai-szeretet!

Aramitama-Yu-bátorság!

Nigimitama-sin –barátság!

Yu-Sin-Chi-Ai! Teljesítsétek szívem kívánságát! –hangzottak el komolyan e mondatok. És pár pillanat elmúltával az Inuyasha feje fölé tartott négy lélek szent ékkövéből szikrázó fehér fény tört elő. Majd cseresznyefa virágának mámorító illatú szirmai kezdtek hullani a semmiből, ami felettébb furcsának bizonyult, mivel nem abban az évszakban jártak. Kagome a kezével eltakarta az arcát, és ezt sikoltozta kétségbe esetten, a legrosszabbtól tartva:
-Ne tedd ezt Inuyasha!

A hosszú percek közepette Inuyasha gyötrődésben gazdag kiáltását észlelte. A szenvedés hangjai egyre gyakrabban követték egymást, addig, míg el nem kezdett a vakító fehérség ismét ében fekete éjszakává alakulni. A virágszirmok is eltűntek, pusztán bódító illatukat hátrahagyva, hogy jelezzék mivoltukat. Ahogyan az ékkő magába szívta a fény, úgy el is tűnt. Kagome lassan kezdett észhez térni. Arra az elhatározásra jutott, hogy elveszi szemei elől a kezét, és megpillantja Inuyasha igazi valóját. Már készült arra, hogy a szörnyű és kegyetlen szellemmel kell szembe néznie. Óvatosan szabaddá tette szemeit, de elképzelései nagy megkönnyebbülésére nem váltak valóra. Egy ember test feküdt erőtlenül tőle pár lépésnyire. Bársonyos, fénylő hosszú fekete haja a nedves földet simogatta. Az okkersárga kutyaszemeket fekete gyöngyhöz hasonló tekintet váltotta fel. Az eddigi gyilkos karmok is emberi körömmé alakultak. Az idáig pusztítóként ismert Tessaiga már csak egy átlagos kopott karddá lett és a test mellett hevert, mint akit már évtizedek óta a rozsda evett volna, és aki úgy gondolta, jól végezte dolgát. Kagome szemébe visszatért az éltető tűz, és lóhalálában odarohant.

-Inuyasha! Inuyasha! –De boldogsága hamar szertefoszlott, mikor rápillantott a vérbefagyott emberre. A sebei nem múltak el, sőt, még fájdalmasabbnak, súlyosabbnak bizonyultak. Megállt mellette, rövid ideig csak nézte a zöld fűben ájultan fekvő Inuyasha-t, majd észbekapott és térdre esett szorosan mellé. A közeli hegy tetején farkas vonyított ez idő tájt. Valószínűleg most igazzá válhatott az a szólás, a vonyítással halál jár.

-Inuyasha… -suttogott Kagome elhaló hangon. Majd Inuyasha szempillái lassan látni engedték fekete gyöngy szemeit.

-Hát végre érzem. Végre igazán érzem, milyen csodálatos az emberi lét. –nézett megértően a felette kuporgó, szívét meggyötört lányra. –De olyan szokatlan érzés kering a mellkasomban. Olyan, mintha valami nehéz súly szorítaná.

-Ez…ez a lélek súlya. –Küszködött Kagome könnyeivel, mivel nem akart gyengének látszani.

-Kár, hogy csak ilyen rövid ideig lehettem halandó. De a Négy Lélek Szent Ékkövéért nem kell aggódnod. Örök.. –Inuyasha vért köhögött e gyászos pillanatban. Kagome szóhoz sem jutott, mert Inuyasha még mindenképpen el akart mondani valamit, emberléte utolsó perceiben. –Örökre megtisztult. Már nem kell őriznetek. Ami a többieket illeti, kérlek monnd meg nekik, hogy.. –Kagome nem bírta ennyiben hagyni, kicsiny a hold fényében csillámló könnycseppek szaladtak végig arca mindkét oldalán, majd Inuyasha nyakába hulltak.

-Nem. Te fogod megmondani nekik, amit akarsz. Hogy képzeled, hogy csak úgy üzengetsz velem? Nem vagyok sem postás, sem telefonvonal. –Kis csönd követte e némileg érzelemmel túlfűtött szavakat.

- Te is jól tudod, hogy nekem már nincs sok időm. Evilági életem órájának elszakadtak a rugói. –Erejének halovány foszlányát még felhasználva Inuyasha lassan felemelte a kezét, és kézfejének külső felével letörölte Kagome arcáról a hús könnyeket.

-Kérlek, ne hagyj itt! Mihez kezdenék nélküled? –Kagome finoman, bár hirtelen megragadta a haldokló kézfejét, és lágyan tenyerébe fektette arca jobb oldalát. Szemeit behunyta, és erősen kívánta az elérhetetlent.

-Sohasem foglak elhagyni. Tudd, mindig élni fogok a szívedben. És kérlek, ne úgy emlékezz rám, mint arra a bunkóra, akit megismertél. Sosem tudtam kimutatni rendesen az érzelmeimet, de gondolom, te mindig tudtad, vagy legalábbis érezted, azt a köteléket, ami oly szorosan kapcsolt össze minket annyi szörnyűségen át. –Ismét köhögésbe kezdett, erősen. Nagyon szenvedett, de szerinte megérte, mivel ez is az élethez tartozik.

- Miért? Miért osztotta neked ezt a szomorú sorsot az ég? Hiszen… -Újból rátört a köhögés Inuayasha-ra, de most már ezek voltak az utolsó gyötrelmes hörgései.

-Tudod, már…nem is fáj annyira… -És ezzel Inuyasha örökre lehunyta szemeit, de boldog volt, mert korcsként jött a világra, és mégis emberként halhatott meg.

-Ne! Inuyasha! –Kagome zokogva, és a dühtől eszét vesztve borult Inuyasha vérben ázott mellkasára. –Te ostoba! Makacsságod ellenére mégis oly könnyedén odaadtad magad a halálnak. –hangzottak el e komoly és gyásztól égő szavak. De Inuyasha nem mozdult. A nyakában lévő varázs feloszlott. Kagome egyre csak a mellkasán zokogott. Nem tudta felfogni a történteket. A test már kezdte elveszíteni melegségét. Pillanatok múlva, az éjszakában kis fény játszadozott az ég alatt. Inuyasha volt az. Mármint a lelke. Eljött végső búcsút venni szeretteitől. Kagome nehezen, de felnézett. Szemét a könnyek már vörösre áztatták. Nem tudta, nem is tudhatta, mi folyik. A lélek egy szót sem szólt. Nem moccant a föld felett pár centiméterrel lebegő alak, csupán édesen mosolygott. Kagome felállt, és ő is némaságba burkolózott. Csuklójával megtörölte szemeit, majd óvatosan lépkedni kezdett Inuyasha felé. Két kezét összetette a szíve felett, azt kívánván, hátha magával vinné a lélek. Mikor már csak egy kis távolság volt közöttük, Kagome megállt, és egyenesen Inuyasha boldogan csillogó szemeibe nézett. Aztán a szellem megragadta Kagome kezeit, és a mellkasához szorította, majd megcsókolta. A perceken át tartó érzéki és szenvedéllyel teli csók végső búcsúként szolgált. Kagome még utoljára érezhette Inuyasha bódítóan jellegzetes illatát, tapinthatta bársonyos bőrét. Viszont a búcsú nem tartott sokáig. Inuyasha-nak mennie kellett. Egymás utáni vágyuk csupán álom maradhatott már. Csókuk közepette Inuyasha köddé vált, s Kagome lehunyt szemmel lelkileg meggyötörten állt a pislákoló csillagok alatt tudva, hogy egyszer még találkoznak, együtt lehetnek és akkor soha el nem engedi szerelmét. A sírás borús hangjait ismét az erdő éjjeli hangjai váltották fel. A tücsök új dallamra zendített. A szél gyakori és gyöngéd érintésétől fák sűrű lombjai suttogtak egymással, miközben árnyékuk keringőt lejtett a talaj unalmas felszínén. A hold fénye, mint féltett gyermekéről gondoskodó édesanya, mindent és mindenkit szeretően átölelt. A közeli patak kristálytiszta vizében kis halacskák vígan ficánkoltak egymás után. Az anyafarkas odvában meleg testével, és prém farkával betakarva altatta nem rég világra jött kölykeit.