Frank a West Hudson Park szélénél várta Katie-t, aki szokásához híven most is késett. Elővett egy csomag cigarettát a zsebéből; a most felbontott csomag első szál cigarettáját kihúzta, majd megfordítva tolta vissza a dobozba – a szerencse szál, amit majd utoljára szív el. Ezt mindig is így csinálta, régi emberi szokásait az új ’életében’ sem tudta levetkőzni. Meggyújtott egy másik szálat, mélyen leszívta a füstöt, hogy az egész tüdejét átjárja, majd egy elégedett sóhajjal kifújta azt.

Hátát a mellette álló öreg fa oldalának vetette, jobb lábát felhúzta és a talpával is a fa törzsének támaszkodott. Felnézett a koromfekete égre, miközben baljával néhány kósza tincset simított ki arcából, majd zsebre vágta a kezét. Megigézetten bámulta a milliónyi apró gyémántként ragyogó csillagot, ahogy elhalványulnak, majd újra felragyognak. Eszébe jutott az utolsó halandóként töltött éjszakája; akkor is a csillagokat fürkészte hazafelé menet, még emlékezett, milyen volt a dohány íze a szájában, emlékezett a fejében kavargó gondolatokra, milyen gondtalan volt akkor az élete, és hogy néhány perc múlva hogyan ért véget minden.

   Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor Katie megállt előtte. A lány szólongatta, de amikor látta, hogy hasztalan az erőfeszítése, óvatosan megrázta Frankie-t. A férfi egy pillanatra összerezzent, de lágy mosollyal üdvözölte Kate-t.

   Egy percig csak álltak szótlanul, Frankie még mindig mosolyogva bámulta a lányt. Annyira örült a társaságának, hogy azt nem tudta szavakba önteni, legszívesebben csak magához szorította volna, hogy vigaszt találjon, de nem mozdult.

   Kate kezdte magát kínosan érezni, utálta, ha bámulják, és örült volna, ha Frank inkább mond valamit ahelyett, hogy olyan átszellemülten vizslatja őt. Amikor már nem bírta tovább, minden észérve ellenére megtette az első dolgot, ami eszébe jutott.

   A következő pillanatban Frankie arra ocsúdott, hogy a lány a nyakába ugrott, rövid haja csiklandozza az arcát és egész lényét a lány testének melege járja át.

- Szia! – Kate még mindig szorította Frank-et és végig vigyorgott.

Nem tudta elhinni, hogy tényleg rávetette magát a barátjára, sosem volt az a heves természet, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem volt ölelkezés típus.

Nemsokára engedett a szorításán, majd elengedte Frankie-t, aki enyhén kipirult arccal, mosolyogva nézett Kate-re, de még mindig nem szólalt meg.

- Bocsi, hogy késtem, Millie-vel elbeszélgettük az időt… - néhány másodperc múlva egyre növekvő zavarral folytatta – Nem akarsz végre mondani valamit? Valami baj van, Frankie? – arcáról már rég lehervadt a mosoly, csupán az előző akciója okozta rózsák töltötték meg élettel sápadt orcáit.

Kate zavart arckifejezését látva Frankie magához tért, és megpróbált a lehető legtermészetesebben viselkedni.

- Nem, semmi baj, csak örülök, hogy itt vagy…

- Tuti?

- Tuti. – mosolygott Frankie – Gyere, jó programot találtam ki, legalábbis remélem, hogy tetszeni fog. – Szívott még egy utolsót a nikotinos rudacskából, majd eldobta és kezét Kate hátára simítva terelte a helyes irányba.

   Nemsokára megpillantották a tavat és az azt átívelő hidat.

Kate-n jeges borzongás futott végig, amikor meglátta a tavat körülölelő ködöt, és megérezte a hirtelen felerősödő jeges fuvallatot. Minden arra a szörnyű álmára emlékeztette. Arra, amiben mindenét elvesztette, az életét is beleértve.

Dermedten bámulta a tavat, attól tartva, hogy az álma most valóra válik. Frankie érzékelte a lány rémültségét, és közelebb vonta magához, megdörzsölte a hátát, és olyan meggyőződéssel szólt Katie-hez, hogy már önmagában az is megnyugtatta a lányt.

- Nem lesz semmi baj, ígérem. Biztonságban vagy.

   Igaza van, semmi bajom sem eshet. Ő velem van, és ez a lényeg. Nem hiszem, hogy éppen most akarna itt hagyni, akkor mi értelme lett volna idehoznia?

   Mire Katie a gondolatmenet végére jutott, már át is értek a hídon és a túlparton álltak egy aprócska stég szélén. A köd mintha varázsütésre szállt volna fel, és a süvöltő, csontig hatoló jeges szél is enyhe fuvallattá mérséklődött. Katie egy ringatózó csónakot pillantott meg a lágyan fodrozódó víztükrön, kis evezők merültek a vízbe a két oldalán, és mintha egy puha párna is lenne benne…

   Kate félig mosolyogva, kérdőn nézett fel Frank kócos hajjal keretezett arcára, de csak egy kurta választ kapott egy alázatos gesztus kíséretében.

- Kisasszony, a csónakja előállt!

   Frank belépett a csónakba, mely a súlya alatt erőteljesebben himbálózott, és a kezét előrenyújtotta, hogy besegítse Katie-t maga mellé.

   Percek óta csendben haladtak a tó közepe felé. Annyi mindenről szerettek volna beszélgetni, de valahogy egyikük sem tudott megszólalni, csak bámulták egymást szótlanul, míg a vízen siklottak. Kate látta, hogy valami bántja Frankie-t, de nem tudta, jó ötlet lenne-e rákérdezni. Végül Frankie törte meg a csendet.

- Kiskoromban az édesanyámmal jártam ide sokat. Vasárnap délutánonként telepakolt egy kosarat szendvicsekkel, gyümölccsel és szörppel, és kijöttünk ide. Csónakáztunk, bámultuk a felhőket, aztán, mikor elég volt a vízből, leterített egy régi, piros-fehér kockás terítőt a fűre és meguzsonnáztunk. Aztán nagyon sokat játszottunk, nevettünk, beszélgettünk az élet nagy dolgairól… meg arról, hogy milyen jó lenne, ha néha apa is kijönne velünk.

De ő mindig úton volt, turnézott a zenekarával, anyám meg egyedül nevelt engem itthon… Később ezzel magyarázták a válásukat is.

   Anya mindig azt mondta, hogy mérhetetlenül büszke rám, az örökös csínytevéseim ellenére is. Bezzeg ha most látna, elsüllyedne szégyenében… - sóhajtott egyet szomorúságában, majd fél kezével beletúrt a kócos, barna fürtökbe.

A tó közepére érve beemelte az evezőket a csónakba és a párnákat kezdte igazgatni.

- Frankie, szerintem most is büszke lenne rád. Arról nem te tehetsz, ami lettél, és amúgy meg, egy vámpírhoz képest extrán jól viseled magad. – Katie bíztatóan mosolygott a férfira, aki erre lemondóan lesütötte szemeit.

- Nem, Katie, ebben sajnos nincs igazad. – sóhajtotta. – Mostanában egyre több csúnya dolgot művelek… Olyanokat, amik miatt egész hátralévő, nyomorúságos életemben undorodni fogok magamtól és a fajtámbeliektől.

   Kate zavartan nézte a vele szemben ülő férfit; nem tudta elképzelni, hogy mit tehetett, amitől ennyire elkeseredett, de inkább nem kérdezett rá, mert látta, hogy Frank nem akar róla beszélni.

   Frankie a gondolataiba merülve babrált az ujjaival, fejében az édesanyjával töltött drága pillanatok képei keveredtek az elmúlt éjszaka rémálomszerű látomásaival. Sorra vette élete minden fontos momentumát, és mire a mostani pillanatig eljutott, már szorongott, izmai megfeszültek az ellenállástól, ahogy képzeletben próbálta ellökni magától a gyötrő emlékeket.

Szeme sarkában könny csillogott a kíntól és már éppen üvölteni akart fájdalmában, mikor apró fehér kezek érintették meg az övéit. Akkor tudatosodott benne, hogy nincs egyedül, föltekintve Kate együttérző tekintetével találta szemben magát. A lány közelebb hajolt és szorosan átölelte, olyan szorosan, hogy Frank még a keskeny bordákat is érezte mellkasának feszülni. A hirtelen rátörő melegség, a lány odaadó törődése és az éjszaka megnyugtató neszei végül előcsalták azt az árva könnycseppet, és még sok másikat is, de Frankie nem törődött vele, mert végre egy kicsit megkönnyebbülhetett Katie karjaiban.

   Amikor Frank hangtalan zokogása csillapodott, Katie elrendezte a puha párnákat, ráfektette Frankie-t, majd odabújt a férfihez. Közel voltak egymáshoz, igazán közel, de csak, mint két nagyon régi barát, akik időről időre egymás mellett találják meg a vigaszt.

   Frank kisimított néhány rövid tincset a lány arcából, aztán homlokon csókolta, hidegen, de lágyan, és ez elég volt Kate-nek, hogy tudja, Frank hálás neki, amiért mellette van. Aztán csak bámulták a ragyogó csillagokat, a kifli alakú holdat, hallgatták a tücskök ciripelését, a baglyok huhogó csevelyét. Az idő egyre enyhébb lett, és a lanyha szellő frissen sarjadzó zöld növények balzsamos illatát hozta magával.

- Hamarosan itt a tavasz…

- Igen, már alig várom. Végre minden zöld lesz, ha kilépsz az utcára, már nem csak a kipufogógázt kell szagolnod, hanem az édes virágok bódító illatát szívhatod magadba. – Kate mosolyogva révedezett a messzeségbe.

- Milyen költőien fogalmaztál! – kuncogott Frankie – De igazad van, nekem is az a kedvenc évszakom.

- Mhmmm….

   Egy ideig csak hallgatták a csónak oldalának csapódó víz csobbanását, majd Kate lassan felnézett a fiatal férfire.

- Frankie?

- Hm?

- Nem megyünk el a temetőbe? Olyan rég voltam már ott. Leülhetnénk kicsit a kedvenc padunkra…

- Dehogynem, - vágott közbe suttogva Frankie – én magam is régen jártam ott. Már hiányoznak Dave-ék.

   Amikor a padhoz értek, Kate végighúzta ujjait a fába vésett szavakon, majd a sírkövet bámulta szinte áhítattal.

- Hmm… Még mindig rabul ejt a történetük…

Frankie belekarolt a lányba és leültette maga mellé. Néhány másodpercig még ő is mereven bámulta régi szomszédjai sírkövét, majd nagyon komoly arckifejezéssel Kate felé fordult, aki ettől egy kicsit megrettent.

- Katie, muszáj elmondanom neked valamit. Azt, ami tegnap éjjel történt… Nem szeretnék előtted titkolózni, sem hazudni neked, ezért kérlek, hallgass végig, és ha ezután úgy érzed, nem tudsz velem maradni, meg fogom érteni.

- Frankie, megijesztesz…

- Tudom, ne haragudj… - Frank lesütötte szemeit.

- Rendben, mondd csak.

   Frank vett egy mély lélegzetet, majd lassacskán, időnként megállva a kételytől, hogy folytassa-e, elmondta az egészet, a legutolsó mocskos részletig. Csupán Pandora-t hagyta ki a sztoriból.

Kate eleinte homlokráncolva hallgatta a történetet, aztán, mikor a férfi a legborzasztóbb részleteket is elmondta, halálra vált arccal bámulta a szintén sápadt arcot, vérfagyasztó gondolatok sokaságától gyötörve.

   Megrémült, ezt be kellett vallania, legalább saját magának.

   Frank befejezte mondandóját, és a lány arcát látva teljesen megsemmisülten ült vele szemben. Tudta, hogy ezzel a vallomással örökre elüldözheti magától az egyetlen olyan élőlényt, akit vámpírléte óta valaha is igazán közel érzett magához, de épp’ ezért tartotta fontosnak, hogy a lány mindent tudjon.

Igazából nem is számított másra, mint hogy Kate szitkokat szór rá, kikiáltja szörnyetegnek, és hanyatt-homlok menekül előle és a fajtájától. Lélekben már felkészült erre a jelenetre, és most a remény legapróbb csírájától is megfosztva várta az elkerülhetetlent.

   Kate mindeközben még folytatta saját harcát érzései, gondolatai ellen, a kétségbeesés egész arcát eltorzította. Végül Frank nem bírta tovább a hallgatást és a kínzó várakozást.

- Kate?... Mondj valamit, kérlek… - mondta elfúló hangon, könnyeivel küszködve…