Ugyanazon a napon reggel, mikor Frankie még csak éppen lefeküdt az egész éjszakás mulatozás után, Kate az óra csörgésére ébredt, nyúzottabban, mint valaha. Kikászálódott az ágyból, elkészült és a még gőzölgő teával a kezében benyitott Millie szobájába. A takaró alatt két kócos fejet látott, a homlokuknál összepréselve. Millie és Bob arca határtalan nyugalmat sugárzott; Kate látta, mennyire szükségük van egymásra, milyen jó hatással van egyikük a másikra, hogy mennyire szeretik egymást. Kénytelen volt bevallani magának, hogy Millie-nek egy dologban azért igaza volt vele kapcsolatban. Féltékeny volt. Irigyelte barátnőjét Bob miatt. Nem azért, mert egy vámpírral van együtt, épp’ ellenkezőleg, jobban örült volna, ha soha, egyikük sem szerez tudomást a létezésükről. Azért irigyelte Millie-t, mert neki volt valakije, aki szereti és mindig mellette áll. És Bob igazán szerette Millie-t.

Igen, irigyelte, de nem sajnálta tőle a boldogságot; örült, hogy kettejük közül legalább Millie talált társat.

   Bob fészkelődni kezdett, Millie mindenfelé lógó, vörös fürtjei csiklandozni kezdték az orrát, ő grimaszolt, Kate pedig csak kuncogott rajta. Már éppen megfordult volna, hogy elhagyja a félhomályban úszó szobát, amikor látta Bob szemeit kipattanni. Egyenesen rámeredt; Kate egy pillanatra megdermedt, aztán mintha tudta volna, Bob mire gondol, mutatóujját az ajkaihoz emelte és csendre intette a férfit.

- Aludj csak, Bobo… - Odament az ágyhoz és úgy suttogott tovább. – Addig maradsz, ameddig csak akarsz. Behúztam az összes függönyt is arra az esetre, ha még világosban kelnél fel, szóval szabadon járhatsz-kelhetsz a lakásban. Ha szükséged van valamire – ’bár nem tudom, hogy megy ez nálatok -, a konyhában mindent megtalálsz.

- Köszönöm, Katie!

- Nincs mit. – Kate mosolyogva válaszolt, megigazította Millie-n a takarót, majd egy puszit nyomott Bob homlokára és kiment a konyhába.

Megitta maradék teáját, magára kapta meleg kabátját és elindult a lemezboltba.

   Már délután fél öt lehetett, mire Kate hazaért. Egész idő alatt, míg a munkahelyén volt, azon tűnődött, hogy Millie mit fog neki mondani, ha hazaér. Vagy, hogy ő mit mondjon. Egyáltalán szóba állnak majd?

Félt ettől a beszélgetéstől, ha egyáltalán létrejön. Szerette volna, hogy megint minden olyan legyen, mint régen volt és rettegett, hogy a végén mindent elveszít. Még azt a keveset is, amije van.

   Addig gondolkozott, míg teljesen elment a kedve az élettől is. Már előre látta a jövőbeni szörnyűségeket. Mindig ilyen volt; mindenben csak a rosszat látta, nem tudta a dolgok pozitív oldalát nézni, örök pesszimista volt. Utálta is magát ezért, de már képtelen volt megváltozni.

   Lassan lenyomta a bejárati ajtó kilincsét és szinte lábujjhegyen közeledett a nappali felé. Útközben lepakolta a cuccait és körbenézett, de két teáscsészén és egy tányéron kívül, amiket a konyhaasztalon talált, semmilyen változást sem észlelt a lakásban. Még a függönyökhöz sem nyúltak, ezért feltételezte, hogy még Bob is ott van.

   Mivel a nappaliban nem találta őket, Millie szobájába pedig nem akart benyitni, visszament a konyhába és pakolászni kezdett. Vizet tett fel forrni, hogy teát készítsen, aztán a hűtő felé vette az irányt. Belekukkantott és a tartalma láttán felcsillant a szeme. Kivett egy méretes pulykamellet, egy kis sajtot, sonkát és néhány deci főzőtejszínt, majd nekilátott a vacsorafőzésnek. A kukoricás rizs már készen volt és a tejszínes ragunak sem kellett sok, mikor Kate halk neszre lett figyelmes. Millie-ék mocorogni kezdtek odabent és Katie csak várt. A konyhaasztalnál ült; könyvet olvasott, közben pedig kedvenc narancsos-fahéjas teáját szürcsölte.

   Néhány perc múlva meghallotta, ahogy Millie szobájának ajtaja nyikorogva kinyílik és halk lépések közelednek a háta mögül.

   Millie megköszörülte a torkát és szemlesütve kérdezte meg, hogy leülhet-e Kate mellé.

- Ezt nem kell megkérdezned, hiszen te is itt laksz, nem? – Kate jelentőségteljes pillantást vetett a fáradt női arcra, majd kíváncsian várta a reakciót.

Millie óvatosan kihúzott egy széket és leült Kate-tel szemben. Csendben ültek egy darabig; Katie folytatta az olvasást, míg Millie csak bámulta a különböző színű virágokból rakott, csokrot mintázó matricákat a csempén. Aztán Kate felállt, a tűzhelyhez ment és kavart még egyet a ragun, majd elzárta a lángot az étel alatt.

Két tányért teleszedett a forró hússal és a rizzsel, aztán kérdőn Bob-ra nézett, aki csak nemet intett a fejével. Elővett két tiszta csészét is és teletöltötte őket az aromás itallal, mely még langyos volt. Bob és Kate is leült az asztalhoz, és amíg a két lány evett, Bob csak várt és feszülten figyelt. De egyelőre hiába, egyikük sem szólt egy szót sem.

   Befejezték a vacsorát, és már csak a teát szorongatták mindhárman.

- Finom volt, köszönöm szépen. – Eltelt egy perc teljes csendben, majd Millie folyatatta. - …És azt is, hogy visszafogadtál…

Ismét percekig tartó némaság borult a helyiségre; Kate válasz helyett kortyolt még egyet a teából és bámult maga elé. Aztán mégis mondott néhány szót, csendesen, de határozottan.

- Én köszönöm…., hogy visszajöttél.

Millie Kate felé fordult és bólintott, Kate pedig halvány mosolyra húzta a száját. Most Millie kortyolt egy nagyot a teából, aztán kinyújtotta egyik kezét és felpillantott Katie-re. Ő még gondolkozott kicsit, majd lassan előrenyújtotta kezét és ujjait összekulcsolta Millie-ével. Egymásra néztek, elmosolyodtak, és ujjaikat még szorosabban fonták össze. Ez volt az a pillanat, amikor Bob megnyugodhatott, a lányok most már rendben lesznek.

- Gerard! Ezt most miért kellett? – Mikey féltette Frank-et, úgy gondolta, már így is elég rossz helyzetben van, nem kellene még egy lapáttal rátenni azzal, hogy elüldözik maguktól.

Gerard lehorgasztott fejjel ült a dohányzóasztal szélén, mindkét kezével az asztal lapjára támaszkodva. Nagyot sóhajtott, majd enyhén rázni kezdte a fejét.

- Sajnálom, srácok… Nem akartam, de képtelen voltam türtőztetni magam.

- Biztos, hogy ekkora a baj? – Ray még el sem mondhatta a nagy hírt, mert azt akarta, hogy mind ott legyenek, mikor közli, de máris más dolgokkal kell foglalkoznia.

- Te nem láttad… - válaszolta Gerard homlokráncolva – Teljesen kivetkőzött magából. Eddig még részegen sem viselkedett így, most meg csak egy korsó sört ivott… A többiekről meg már ne is beszéljünk! Mikor megláttam, hogy Mikey-t taperolják, majd’ szétrobbantam az idegtől! – Gerard láthatóan megint kezdte magát felidegesíteni, ezért Mikey megpróbálta megnyugtatni egy kicsit. Aztán felnézett és mosolyogva tette hozzá:

- Még mindig úgy vigyáz rám, mint kiskorunkban.

- Hiába vagyunk felnőtt vámpírok, te mindig a kisöcsém leszel, tökfej… - nevetett Gerard is. – Na, megyek, megkeresem. És igen, Bob, bocsánatot fogok tőle kérni, nem kell megszólalnod.

Bob szemöldökét felhúzva nézett vissza Gerard-ra.

- A szart! Te itt maradsz, majd én megkeresem. Szerintem rád most nem lesz kíváncsi.

- Igaza van, Gerard, jobb lesz, ha ő megy. – helyeselt Ray is.

- Akkor ezt megbeszéltük… Majd találkozunk. – Azzal Bob elindult Frankie után.

   Egy nappal Millie keresése után most újra az utcákat rótta, de ezúttal egy halhatatlant kellett megtalálnia. Bob első útja Frankie kedvenc temetőjébe vezetett, de ott nem találta, ami nem kissé lepte meg. Azután a West Hudson Park felé indult, azt remélve, hogy a tó közelében, vagy valamelyik padon üldögélve megtalálja. Ám ezúttal sem járt sikerrel. Mivel nem tudta, merre induljon, és barátain nem akarta alkalmazni speciális keresési formuláit, elindult az egyik úton. Sorra járta végig az utcákat, benézett minden sikátorba, sötét zugba, végigpásztázta a bárokat, mígnem az egyik sarkon megérezte Frankie jelenlétét. Alaposan körbenézett, de a barátjának nyomát sem találta. Aztán úgy döntött, bekukkant az előtte álló toronyház lépcsőházába is, hiába. Viszont Frankie jelenlétét így is érzékelte. Visszament az utcára, még egyszer végigjártatta tekintetét a környéken, aztán felnézett az égre, mintha onnan várná az útmutatást. És láss csodát, isteni szikra pattant ki az agyából. A tető! Újra a lépcsőházban volt. Átkozta a helyet és az építtetőjét is, amiért nem szereltek bele liftet.

   Mikor felért, meglátta Frankie-t a padkán ülve. Teljesen magába roskadt, csupán árnyéka volt önmagának. Bob megállt néhány lépésnyire a vészkijárattól, Frank háta mögött és csak várt.

- Mit csinálsz itt, Bob? Te is nekem akarsz esni, mint Gerard? Tudom, hogy szörnyűségeket tettem, rendben? Nem kell nektek is belém sulykolni… - Frank halkan, harag nélkül mondta ki a szavakat, csupán a keserűség hallatszott a hangján.

Bob még mindig Frankie mögött állt; nagyot sóhajtott és fejét lehorgasztotta. Sajnálta barátját. Aztán elindult a fiú felé, és amikor közvetlenül a háta mögé ért, vállaira tette kezét.

Frank felnézett rá, ő pedig együtt érzően mosolygott le rá.

- Eszem ágában sincs neked esni, kölyök! A legjobb barátom vagy, te is tudod, nem? – Közben elengedte Frank vállát és leült mellé a tető szélére. – De Gerard-ékat is meg kell értened, féltenek téged. Én nem láttam, mi történt ott tegnap, de Gerard-ék szerint teljesen kivetkőztél önmagadból és ők megijedtek. Csak ezért támadt neked az előbb, nem akart igazán bántani.

- Tudom… - suttogta Frankie. – És azt is tudom, milyen szörnyűségeket tettem. Nem csodálkozom, hogy Mikey-ék megharagudtak.

- Nem haragudtak meg, csak megijedtek, féltenek, mondtam már. Azért meg amúgy sem haragudhatnak, mert kicsit jobban belemelegedtél a táncba a barátnőddel… - vigyorgott Bob. – ’Bár az agresszív, buzuló haverjai tényleg gázosak lehettek…- testével a hidegrázást imitálta – Én sem örültem volna, ha rám mászik valamelyik kis köcsög…

Frankie csendben gondolkozott néhány percig, aztán homlokráncolva nézett fel Bob-ra.

- Ennyi? Ennyit mondtak csak? A táncot, meg hogy rájuk másztak a többiek?

- Igen, miért?

- Akkor a többit nem is tudják?

- Ennyit mondtak. Azt mondták, a taperolást már nem bírták, és mivel téged nem tudtak onnan kirángatni, leléptek. Miért, mi mást kellene még tudniuk?

Frank ismét lefelé bámult az utcára, majd hirtelen nagyot sóhajtva az égre emelte tekintetét. Bob látta barátja arcán a szomorúságot és a keserűséget.

- Oh, Bob, bár ne emlékeznék semmire! De már szinte minden emlékem visszatért és azt hittem, Gerard-ék is látták, mit műveltem, és azért haragszanak rám…

- Akkora zűrbe keveredtél?

- Nem, ezért igazából senki sem vonhat felelősségre, csak a saját lelkiismeretem bánt. Szörnyű dolgokat műveltem az éjjel, halandókat kínoztam halálra, iszonyat perverz dolgokat műveltem Pandora-val meg a haverjaival… Bob! – megragadta barátja vastag karját – Én nem tudom, hogy voltam képes ilyesmire! – Arcára kiült a kétségbeesés. – Te nem láttad azt a lányt! Nem láttad, én hogyan néztem ki ébredés után! És egy csomó ideig még csak nem is emlékeztem semmire, pedig két-három korsó sörnél nem ittam többet…

- Nyugi, Frankie, nincs semmi baj. – Bob olyan lágyan szólalt meg, ahogy csak tudott. Látta, hogy Frank-et nagyon rosszul érintik a történtek, hogy fojtogatja a bűntudat. – Mindenkivel előfordul, hogy elveszíti a fejét. ’Bár én is furcsállom, hogy pár sör után így kikészültél… Te hoztad magadnak a sört?

- Nem, Pandora hozta mindig. Miért?

- Hát, haver, én nem akarok bogarat ültetni a füledbe, de szerintem elképzelhető, hogy a csaj tett a piádba valamit.

- Dehogy tett! Miért csinálna ilyet? Ő sem él drogokkal, csak kicsit tüzesebb az átlagnál. Ha valaki tényleg csinált valamit, az valamelyik haverja lehetett, de nem Ő!

- Jól van, nyugodj le, Frankie. Akárhogy is volt, te nem vagy ilyen, nem ölsz élvezetből és legfőképp nem vagy biszex, ha jól tudom. – nézett sandán barátjára, mire egy ugyan-menj-már nézést kapott válaszul. – Szóval, légy óvatos, mert lehet, hogy mi nem tudjuk, mit művelsz olyan állapotban, de ahogy látom, a saját lelkiismereted nem hagy nyugodni, és ez a legnagyobb büntetés.

- Rendben, Bob, köszi.

- Nincs mit, Frank, csak vigyázz magadra. – Bob látta, hogy Frank igazából nem nyugodott meg, de remélte, hogy hamarosan túl lesz rajta.

Pandora és a társasága viszont tényleg nyugtalanította. Nem akarta, hogy a legjobb barátja elzülljön, vagy szörnyeteggé váljon. Azt igazából nem tartotta hatalmas bűnnek, hogy brutális kegyetlenséggel ölt meg egy-két halandót, de a perverzió tényleg zavarta. Főleg annak fényében, hogy Frankie teremtője éppen azért üldözi a srácot, mert az nem volt hajlandó olyasmire. Mert ő egy teljesen egészséges, normális gondolkodású fiatalember. A tudatmódosító szerek viszont állattá változtatják, és abban mind biztosak voltak, hogy Frankie drogokat kapott.

   Még ültek ott egy darabig, a füstös utcákat bámulva, a rohanó kocsik százait, a megannyi lámpafényt; figyelték az embereket, amint lefekvéshez készülődnek, hallgatták imáikat, sóhajaikat, reményeiket egy szebb jövőre, sírálmaikat a múltról.

Aztán Frank felállt és Bob-ra nézett.

- Mennem kell, Katie már vár. – Szelíd mosoly ült ki arcára, ahogy kimondta a lány nevét és ’bár Bob kicsit furcsának találta barátja magánéletének kettősségét, azért most örült, hogy Frankie Kate-tel találkozik. Azt remélte, ő majd feledteti a bánatát. – Majd találkozunk, Bob. És még egyszer köszönöm, hogy mindig mellettem állsz. – Megölelte a most már vele szemben álló férfit és elindult a lépcső irányába…