Mikey elindult Katie-vel, hogy hazakísérje, és közben újra megkérdezte, hogy akar-e beszélni a problémájáról, de Kate nem akarta elmondani Mikey-nak. Azt gondolta, hogy megsértené az a férfi érzéseit, ha elmondana neki mindent.

- Szóval? Nem akarsz róla beszélni?

- Nem. – válaszolta a lány röviden.

- De mért nem? Sokkal jobb lenne, miután beszéltél róla. Vagy nem bízol bennem? – Mikey felvonta szemöldökét.

- Természetesen bízom benned, de…

- De mi, Katie? Persze, ha ez olyasvalami, amiről nekem nem kell tudnom, mondd azt, de ne keress kifogásokat!

- Nem, ez nem titok, vagy ilyesmi. Csak nem akarom, hogy rosszul érezd magad… Ez csak…

Mikey megállította és a szemébe nézett.

- Bármit elmondhatsz nekem, Katie, ezt tudnod kell. És nem fogom magam rosszul érezni, ígérem.

- Jól van… De ígérj meg még valamit. – mélyen Mikey zöldes szemébe nézett, arca pedig elkomolyodott. – Szólj, ha bántanálak vagy veszélybe sodornálak. Bármelyikőtöket. Ezt meg tudod ígérni?

- Igen, szólok, ha akarod. De tényleg, nem hiszem, hogy bármelyikőnket is meg tudnád bántani, bármiféleképpen. Te túl jó vagy ahhoz, hogy megsértsd az érzéseinket.

- Rendben. – sóhajtott Kate. – Akkor elmondom, mért találtál úgy rám ott.

Katie mindent elmondott neki Frank-ről és a lányról a sikátorban. Elmondta neki az érzéseit, hogy megijedt és összezavarodott, és azt is elmondta Mikey-nak, hogy mindig is tudta, hogy van ez a vámpírokkal, de látva, ahogy Frankie, az egyik barátja megöli azt a lányt, megdöbbentette.

Mikey csak állt ott, a lány gondolataiban próbált olvasni, mivel az nem nézett a szemébe.

- Mikey, tudom, hogy nem vagytok szörnyetegek, különben most sem lennék veled, de…. – könny öntötte el a szemét - … de nem kellett volna látnom azt a jelenetet. Mert most… nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ti igazából mind… gyilkosok vagytok… - suttogta. Csak bámulta a földet, miközben erősen szipogott. Nem akarta látni Mikey arcán a bántottságot. Aztán, legnagyobb meglepetésére, Mikey felemelte az arcát, letörölte könnyeit és a karjaiba zárta őt. Állát a lány feje tetején pihentette, és a hátát dörzsölgette. Katie-nek most már ömlött a könnye és annyira bűnösnek érezte magát abban a pillanatban… Épp’ most mondta meg ennek a srácnak, hogy azt gondolja, gyilkosok, Mikey pedig csak öleli őt, úgy, ahogy előtte még senki más.

- Annyira sajnálom, Mikey! – zokogta.

- Mit? Teljesen normális, hogy így látsz minket. Gyilkosok VAGYUNK, ez ellen nem tehetünk. Sőt, az volt furcsa, hogy nem előbb mondtad! És kicsit Millie-ért is aggódom.

Katie felnézett, még mindig Mikey-ba kapaszkodva, az arca pedig komoly volt.

- Aha, én is. Nem tudom, hogyan fog reagálni, mikor rájön végre. Tudod, nekünk idő kell, mire felfogjuk, milyenek is a dolgok igazából.

- Igen, de nem kell aggódnotok, nem ölünk meg ilyen édes lányokat, mint amilyenek ti ketten vagytok.. – mosolygott Mikey.

- Tudom… - mosolygott vissza a lány, és fejét újra Mikey mellkasába temette.

Úgy maradtak néhány percig, majd szétváltak. Mikey látta, hogy Kate igazán fáradt, ezért hazakísérte.

- Köszönök, Mikey, mindent!

- Bármikor, Katie! – mosolygott. – És én köszönöm, hogy mellettem voltál, mikor összeomlottam. – Mikey arca elkomolyodott.

- Nem gond. Elmondod egyszer?

- Igen, de nem most. Pihenned kell.

- Igazad van. – mosolygott Kate – Itt helyben el tudnék aludni.

- Akkor menj, te buta lány! – vigyorgott és megölelte a lányt. – Jóéjt, Katie! – suttogta és homlokon csókolta.

- Jóéjt, Mikey! – mosolygott és elindult a kapu felé, majd megfordult és a férfi után kiáltott.

- Mikey! Megtennél nekem valamit? Elmondanád Frankie-nek, hogy mi történt, és hogy nagyon sajnálom, hogy nem mentem el a találkozónkra?

- Persze, édes. És ne aggódj, biztosan meg fogja érteni! – majd bíztatóan mosolygott egyet és megfordult. Ahhoz a helyhez indult, ahol Katie-nek és Frankie-nek találkoznia kellett volna.

Katie a kulcsait kereste és amint sikerült a megfelelő kulcsot becsúsztatnia a helyére, belökte a nehéz kaput, hogy be tudjon menni. Éppen be akarta zárni a nagy, fából készült kaput, amikor a szemben lévő sarkon meglátott két alakot a sötétben. Bob és Millie volt az, és nyilvánvalóan búcsúzkodtak, csókok és ölelések közepette. Katie elmosolyodott a szerelmesek láttán. Azt gondolta, hogy igazán aranyosak együtt és hogy egymásnak vannak teremtve.

Felment a lakásába és vetkőzni kezdett, hogy lezuhanyozzon, amikor hallotta az ajtót nyitódni, majd csukódni. Alsóneműben ment ki a fürdőszobából, és meglátta Millie-t.

- Szia, Millie! – mosolygott.

- Szia… - ez volt Millie összes válasza és ezt az egy szót is unott hangon mondta, aztán elnézett, hogy befejezze a ’beszélgetést’.

Kate egy kissé kiábrándult, de még mindig próbált normális beszélgetést folytatni Millie-vel.

- Szóval, milyen volt a napod? – Millie sóhajtott és forgatta a szemét, mikor rájött, hogy Kate nem adja fel.

- Semmi különös sem volt. – válaszolta.

- Láttalak Bob-bal és annyira édesek vagytok együtt! – mosolygott barátságosan.

Mill arca elvörösödött és az idegességtől szikrákat szórt a szeme. Csak állt ott háttal Kate-nek és próbálta magát visszafogni.

- Millie, mi a baj?

Millie néma maradt, mígnem a szavak ömleni kezdtek a szájából. Szembe fordult Katie-vel, arca pedig eltorzult a méregtől; éppen olyan volt, mint az ördög maga.

- Mi a baj?!... Mi a baj?! – ismételte.

Katie hátrálni kezdett, mivel Millie ordibálása megijesztette.

- Kinek gondolod magad, hogy minden mozdulatomat figyeld? Miből gondolod, hogy jogod van bepofátlankodni a privát szférámba és tönkretenni mindent? Ha nem kapod meg Frankie-t és nem vagy boldog, akkor más sem lehet az, huh? Miért akarod tönkretenni a boldogságom, te nyafogós ribanc? – üvöltötte egyetlen levegővel.

- Millie…

- Semmit sem kell mondanod. Sosem fogsz találni senkit a romlott személyiséged miatt. Senki sem tud egy helyiségben megmaradni valakivel, aki nem tiszteli mások magánéletét és érzéseit. És én kibaszottul nem akarok együtt élni veled, soha többé!

- De Mill… - Kate nem fejezte be a mondatot. Elakadt a szava, könny folyt végig az arcán. Végignézte, ahogy Millie bepakolja a cuccait a bőröndjeibe, és mélyen legbelül tudta, hogy meg kell állítania Millie-t, de nem tudott mozdulni.

Amikor Millie befejezte a csomagolást, megragadta a csomagjait és a kabátját és kiviharzott a lakásból. Mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót, még sziszegett valamit egy megvető tekintet kíséretében.

- Kibaszottul EGYEDÜL fogsz meghalni! – azzal becsapta az ajtót és elindult, többé vissza sem nézve.

Kate figyelte, ahogy elhagyja a lakást, miközben Millie utolsó mondata visszhangzott a fejében. Aztán bement a nappaliba és zokogva rogyott a kanapéra.

- Igaza van, kibaszottul egyedül fogok meghalni… - suttogta, miközben összekuporodott a kanapén. Fejét a térdeihez húzta, miközben átkarolta azokat és csak zokogott vég nélkül, míg álomba nem sírta magát. De nem tudott békésen aludni, a legrosszabb rémálma volt, ami embernek csak lehet.

’ A West Hudson Park tava fölötti hídon állt, ahol legutóbb Matt megtámadta. Az összes barátja ott volt, még Tony is, akit igazából gyűlölt. Megvetően néztek rá és rázták a fejüket. Kate zavartan nézett rájuk, mivel nem tudta, mi a problémájuk és rossz előérzete is volt. Aztán meglátta Tony-t, amint kacsint rá és egy gusztustalan csókot küld felé, majd megfordul és elsétál. Aztán Millie és Bob következett; Mill megvető pillantást vetett felé, míg Bob sajnálkozva nézett rá. Aztán ők is hátat fordítottak és kisétáltak a látószögéből. Ugyanez zajlott le a többiekkel is, Mikey-val, Gerard-dal, Jasmin-nel, Ray-jel és a családjával is; ugyanazzal a sajnálkozó tekintettel mindegyikük arcán.

Végül ott állt Franie-vel szemben. A férfi habozott kicsit, aztán odasétált hozzá és lassan homlokon csókolta. Kate szemébe nézett keserűen és megölelte. Szorosan tartotta és Kate belékapaszkodott, nem akarva, hogy az a pillanat elszálljon. Aztán viszont Katie szorításának ellenére ellökte magától a lányt, megfordult és eltűnt a messzi távolban. Katie a híd közepén állt, teljesen egyedül. Semmit sem látott, mivel hirtelen mindent köd borított be és jeges szél kezdett fújni. Reszketni kezdett és a hideg a csontjáig hatolt, mivel egy fehér csipkeruhán kívül semmit sem viselt. Maga köré fonta karjait, hogy védekezzen a hideg ellen, leguggolt, hátát a híd korlátjának nyomva, szemei pedig könnyel teltek meg. Zokogásban tört ki és lefeküdt a hídon. Amikor a zokogása csillapodott, szemében tükröződő elszántsággal állt fel és átmászott a korláton.

Most a tó felett állt, ugrásra készen. Tudott úszni, de tudta, a jeges vízben esélye sincs a túlélésre. Visszaemlékezett élete minden boldog pillanatára, de ez vett sok időt igénybe, mivel igazából nem sok boldog pillanata volt. A gondolat még jobban elszomorította, döntését pedig még határozottabbá tette. Vett még egy utolsó levegőt, karjait szélesre tárta, felnézett a koromfekete égboltra, majd le a ködös tóra és lábai elhagyták a talajt…

Aztán egy ködös temetőt látott álmában. Látott egy, a többitől különböző sírkövet ott. Különbözött, mert azt nem ápolták, nem voltak virágok, csak gyom körülötte mindenhol. Nyilvánvaló volt, hogy soha senki sem látogatta azt a sírhelyet. Nézte egy darabig, aztán közelebb lépett és leszedte róla a borostyánt. Végigfuttatta ujjait a betűkön, és rémülten vette észre, hogy a saját nevét olvasta a kövön. ’

Katie zokogva ébredt fel, teste hideg verítékben úszott, szíve pedig gyorsabban vert, mint valaha. Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy ez az álom a jövője lehet egyszer…