Animus kiadóval egy interjút készített a Lumos:

Lumos: Még tavaly októberben megígérték, hogy ha összegyűjtünk néhány kérdést, válaszolnak rájuk.

Balázs István: Kíváncsian várom a kérdéseket.

Lumos: Ki rajzolja a magyar címeket a borítókra? És ki írja a kedvcsinálót a könyv hátuljára? (Z kérdése)

Balázs István: A címeket a Scriptor Kft. készíti. A kedvcsinálót általában én szoktam írni.

Lumos: Volt olyan tulajdonnév (a karakterek nevei közül), varázsige, vagy bármelyik varázslat neve, amit meg kellett változtatni? (Dóri kérdése)

Balázs István: Az angolhoz képest?

Lumos: Például azt tudjuk, hogy Caramel először Badarus volt. Volt olyan név, amit az angolok kérésére kellett megváltoztatni?

Balázs István: Olyan nem volt. Olyan viszont volt, hogy a Rowling által jótékony célra írt Legendás állatok és megfigyelésükben a varázslények eredeti, és számunkra nem sokat mondó angol vagy angolos neveit kellett használni sajnos. Holott Tamás remek, "magyaros" neveket talált ki. Szellemeseket, egyik jobb mint a másik.

Lumos: Próbálták már dedikálásra invitálni J.K. Rowlingot? Ha nem, miért nem? Ha igen, miért nem jött? (Meastick kérdése)

Balázs István: Számtalanszor. Nemcsak erre kapunk határozott elutasító választ, de az interjúkérésekre is. A HVG, Népszabadság, Duna Televízió, Lévai Balázs az MTV-től... és még sorolhatnám.

Lumos: Nem lehetne valamilyen jótékonysági szervezeten keresztül idecsábítani? Most derült ki nemrég, hogy a nyáron New Yorkba megy, ahol részt vesz egy felolvasáson, és ezzel Stephen King jótékonysági szervezetét támogatja. Korábban pedig Bukarestben is volt jótékony céllal.

Balázs István: Könnyen lehet, hogy már hazai jótékony szervezet is próbálkozott, de Rowling nagyon nehezen áll rá utazásra, kiadó, kereskedő által kezdeményezettre meg egyáltalán nem. Hiszen ha csak egyszer is igent mondana, kérések özönét szabadítaná magára, s másból sem állna az élete, mint elutasításból vagy utazásból.

Lumos: Fejből most menne, hogy melyik Harry Potter könyv egyenként hányadik kiadásánál tart? (Kackac kérdése)

Balázs István: Azért nem megy, mert vannak, mondjuk így, kiadások, és vannak utánnyomások. Van, amikor változatlanul utánnyomjuk, mert gyorsan kifogyott a készlet. Azt lehet újabb kiadásnak tekinteni, amiben minden tudomásunkra jutott hibát kijavítottunk. Minden kötet átment már ilyen fázison, tehát ha valakinek egy három évvel ezelőtti kiadása van meg mondjuk az első kötetből, és kezébe veszi a mostanit, igen sok apró eltérést fog tapasztalni a két szöveg között. Részben maguk az angolok hívták fel a figyelmünket bizonyos hibákra, hogy például ez és ez a szereplő az adott kötetben nem másodikos, hanem harmadikos meg ilyesmik, részben pedig az olvasók, többek között az önök köre hívta fel a figyelmünket, hogy itt vagy ott van egy hiba. Ezek közé tartozik a híres-hirhedt locket dolog, az ötödik kötetben. Fordítónk lakatnak fordította, medál helyet, ami ugye nem mindegy...

Lumos: A neten ezt úgy szoktuk hívni, hogy a lakatnak látszó medál. Ezt egyébként fogják korrigálni a következő kiadásokban?

Balázs István: A legutolsó nyomatban úgy tudom, már medál szerepel.

Lumos: Félvér Hercegből már készül a következő kiadás? Vagy még messze van?

Balázs István: Már nincs nagyon messze. Volt egy kis utánnyomás, abban már pár dolgot javítottunk, de folyamatosan gyűjtjük az észrevételeket. Nemrég kaptunk egy nagyon alapos felsorolást. Érdekes módon a hibajegyzéket mindig lányoktól kapjuk... Ezeket sosem dobjuk el, sosem haragszunk, sőt örülünk nekik, és tényleg köszönjük. Mindig eltesszük, és amikor lehet, mindig javítjuk is. Hozzáteszem, hogy ha bármilyen másik művet találomra levennénk a könyvesbolt polcáról, és valaki ennyire tüzetesen nézné, amennyire a Harry Potter rajongók nézik, biztos, hogy az összessel meglehetne ezt csinálni, de nekünk az a mázlink, hogy a Harry Potter rajongók ennyire nézik. A többi könyvvel ez nem szokás. Az ember hátradől, olvassa, és élvezkedik a szövegben...

Lumos: De a Harry Potter rajongók ilyen aprólékosak...

Balázs István: Igen, hihetetlenek. Adunk ki más könyveket is, de nem kapunk ilyen leveleket. Jacquline Wilsontól például - ő Nagy-Britanniában már második éve a legtöbbet kölcsönzött író - kiadtunk már tizenvalahány könyvet, nagyon szeretik a magyar gyerekek, fiatalok is, de egy hibajegyzékes levelet sem kaptunk, pedig bizonyára azokban is akad hiba. Ugyanis hibátlan könyv egyszerűen nincs.

Lumos: Az angolok segítenek valamiben a fordításnál? Felhívják a fordító figyelmét, hogy erre és erre figyeljen oda? (Gigi és Drosera kérdése)

Balázs István: Biztos segítenének, ha Tamásban felmerülne valami kérdés, de ideáig még nem érezte úgy, hogy rászorulna a segítségükre. Más könyveinknél sem szokott ilyen előfordulni, általában megbirkóznak a fordítók a feladattal. Persze lehet, hogy csak úgy gondolják, és olykor-olykor félrefordítanak valamit. A fordítás ugyanis nagyon nehéz mesterség. Nem csupán a nyelvet, de az adott kultúrát is jól kell ismerni.

Lumos: Úgy tudom erre az Edevis tükrére is magától jött rá.

Balázs István: Igen. Ez egy kifejezett mázli, hogy Tamásra rátaláltunk. Először humoros ajándékkönyveinket fordította. Akkor figyeltünk föl rá, hogy milyen jó a humora, és milyen tisztán, szépen ír magyarul. Aztán amikor jött a Harry Potter sorozat első kötete, rögtön rá gondoltunk.

Lumos: Terveznek az utánnyomásoknál majd kiejtési útmutatót? (Kiss Ágnes kérdése)

Balázs István: Idáig nem tettük, most már szerintem nem kéne.

Lumos: Pedig például a Cedric-et hallottam már Kedriknek ejtve jó angolosok szájából is. Van még pár kacifántos név a sorozatban.

Balázs István: Az is egy nehéz kérdés az angolnál, hogy kitől kérjünk kiejtési útmutatót. Az egyik így ejti, a másik úgy. Vannak nevek, amiket mindenki egyformán ejt. De van például egy Louis Sachar nevű szerzőnk, akinek a nevét legalább négyféleképpen hallottam már kiejtve.

Lumos: A brit hangoskönyveket nem lehet útmutatónak használni?

Balázs István: Ebben igaza van. Onnan ki lehetne gyűjteni a nevek kiejtését.

Lumos: Esetleg azt nem lehetne, hogy a honlapjuk Harry Potteres részlegébe feltenni egy ilyet? A Scholastic-nak (HP könyvek amerikai kiadója) is van egy hasonló, pedig ők eleve angolul beszélnek.

Balázs István: Ez jó ötlet, miért is ne?

Lumos: Dobozos változat lesz? (Daniel kérdése)

Balázs István: Egyelőre nem gondolkoztunk rajta. Ez komoly piackutatást igényel, hogy van-e ilyenre kereslet. Nem arról van-e szó, hogy csak egy-két bibliofil venné meg.

Lumos: Lehet, hogy esetleg akkor, ha kijött a hetedik is?

Balázs István: Akkor esetleg. A díszkiadást talán fogjuk folytatni, bár túl nagy érdeklődést nem tapasztaltunk iránta. Érdekelne a Lumos-látogatók véleménye.

Lumos: Egy átlagos könyvnél mennyivel kérnek több jogdíjat? Körülbelül hányszorosát?

Balázs István: Kétszeresét. Egy kifejezetten jól menő könyv jogdíjának kétszeresét.

Lumos: Most hirtelen ennyi kérdésünk lett volna, köszönöm szépen a lehetőséget!

Balázs István: Nagyon szívesen.

Forrás: Lumos

Tóth Tamás, a Harry Potter magyar fordítója:

A mai kultúra világában nagy kérdés, mi számít "magas művészeti" és mi "kommersz" alkotásnak. Hogyan húzható meg, ha meghúzható egyáltalán közöttük a határvonal? Elintézhető-e egy-egy "kommersz" alkotás sikere valamely felsőbbrendűséget kifejező legyintéssel? Elmehetünk-e szó nélkül olyan művek mellett, amik a fél világot izgalomban tartják, formálják ízlését, beszélgetésének témáját alkotják? Az Irodalom Visszavág feladatának tekinti, hogy időről időre hírt adjon e populárisnak tekintett művekről is. December elejére ígéri az Animus Kiadó a Harry Potter-könyvek ötödik darabjának megjelentetését. Ebből az alkalomból (is) kérdezem Tóth Tamás Boldizsárt, a Harry Potter-könyvek magyar fordítóját műfordítói pályájáról és természetesen a Harry Potterről.

Goretity József: Hogyan csöppentél bele a műfordítói szakmába?

Tóth Tamás Boldizsár: Egészen véletlenül. Amikor végzős egyetemista voltam és a szakdolgozatomat írtam, megélhetési okokból pénzszerzési lehetőséget kerestem, és barátaim révén eljutottam egy filmforgalmazó céghez, amelynek szüksége volt sajtó- és reklámanyagok fordítására. A későbbiekben filmeket kezdtem el fordítani náluk, filmfeliratokat és szinkronszövegeket készítettem, és a mai napig időm nagyobbik részében ezt csinálom. Elsősorban amerikai filmek szövegeinek, dalainak, mindennek, aminek kell, magyarra fordítását végzem.

G. J.: És a könyvfordítással miként kerültél kapcsolatba?

T. T. B.: Tulajdonképpen filmekkel kapcsolatos lektűr irodalom volt az, amivel kezdtem. Ezek is az említett filmforgalmazó cég, az Intercom termékei voltak, amelyeknek a terjesztésével az az Animus Könyvkiadó foglalkozott, amelyik aztán a későbbiekben a Harry Potter-regények kiadását szorgalmazta. Ezt a kiadót ismertem meg az említett olcsó regények fordítása kapcsán, és aztán ők kezdtek el foglalkoztatni mint regényfordítót. A fordítások angolból készültek, németből ritkábban dolgozom, bár arra is van példa: az Édesvíz Kiadónak fordítottam két Jung-kötetet. Hogy a "komolyabb" irodalom fordításánál maradjunk, ültettem át magyarra még néhány tanulmányt a Magyar Lettre-nek meg a Metropolis című filmes folyóiratnak. Az úgynevezett "magas irodalom" kiadásával foglalkozó kiadókkal nincsen kapcsolatom; amiért engem ebben a szakmában többé-kevésbé ismernek, az a Harry Potter-könyvek magyarra ültetése. A Harry Potteren kívül fordított ifjúsági könyveket a műfordítói szakma nem nagyon ismerheti.

G. J.: A filmszövegek magyarítása miben jelent számodra nehézséget?

T. T. B.: A filmszövegek fordítása úgy történik, hogy megkapom a filmet kazettán, hozzá a szövegkönyvet angolul. Tehát a fordítás nem hallás után, hanem írott szöveg alapján történik. Ez azért fontos, mert a filmekben egy-egy kijelentés gyakran nem is hallható tisztán, sokszor nem is arra szánják, hogy a néző pontosan hallja. A szövegkönyv alapján lefordítom tehát mondatról mondatra a párbeszédeket, s eközben a nehézséget elsősorban az egyes mondatok hosszúságának visszaadása jelenti. Vagyis: "szájra" kell fordítani, figyelembe kell venni a színész szájmozgását, a gesztusait, a cselekedeteit, mindazt, amivel az eredeti mondatot felbontja, szétdarabolja a filmes szituáció. A könyvfordítással ellentétben a film fordításánál ez az egyik legfontosabb szempont, ami azt jelenti, hogy ennek megfelelően kell megszerkeszteni a magyar szöveget. Ez a munka időnként nagy nyelvi fantáziát és természetesen jó ritmusérzéket kíván. El kell tudni képzelni, hogy az általam megadott magyar szöveget körülbelül hogy fogja majd a szinkronizáló színész elmondani.

G. J.: Ez azt is jelenti, hogy a magyar szöveg létrehozásakor koncentrálni kell a mondandó mögötti képiségre is?

T. T. B.: A szöveg, mint a film egyik része, gyakran utal a képileg megjelenő tárgyakra, jelenségekre, s ezt a fordításkor természetesen figyelembe kell venni. Igazán akkor nehéz ez, amikor a képileg megjelenő jelenségre nyelvileg egy szójáték utal: ilyen esetben nekem is úgy kell fordítanom a szójátékot, hogy a képiség és a nyelviség egymáshoz való viszonya működjék, hogy például a szituáció képi és nyelvi komikuma megmaradjon. Ez persze nagyon erős kötöttséget jelent a fordításban. A másik fontos jellegzetessége ezeknek a szövegeknek, hogy szinte teljes egészében dialógusok, narratív, leíró részek egyáltalán nincsenek, vagy csak nagyon ritkán fordulnak elő bennük. Valószínűleg a könyvfordításaimon is érződik, hogy az erősségem elsősorban a párbeszédek fordításában van, mert ebben van a legnagyobb gyakorlatom. Van aztán olyan jellegzetesség is, hogy a filmek zöme jól láthatóan amerikai környezetben játszódik, vagyis egy bizonyos ponton túl nem nagyon lehet őket "magyarítani". Ez azt jelenti, hogy sokszor valamiféle "steril" nyelvet kell használni, és ezen belül megvan a filmek fordításának többé-kevésbé kötött, bevett magyar szokása, amihez az ember fordítás közben akarva-akaratlanul alkalmazkodik. Nagy nehézséget okoznak a szleng-kifejezések fordításai. Nem könnyű ugyanis eldönteni, mikor, milyen filmbe írható bele egy néhány héttel korábban felkapott magyar szleng-kifejezés, mennyire "lóg ki" esetleg a film világából, vagy éppen mennyire illik hozzá. Az sem könnyű feladat, hogy mikor használható egy eredeti amerikai reklámszlogen helyett egy, a magyar néző számára nyilván sokkal ismertebb hazai reklámszöveg.

G. J.: Mit lehet kezdeni például a bizonyos termékekhez, az e termékeket reklámozni kívánó filmszituációkhoz kapcsolódó szövegrészekkel? Az olyan dolgokkal, amiknek a neve, megjelenése, milyensége a magyar néző számára semmit sem mond?

T. T. B.: Mivel ezek a filmek piaci árucikkek, árunak számít bennük az is, hogy a szereplők kimondanak egy-egy terméknevet. Az amerikai filmforgalmazók részéről határozottan megfogalmazott elvárás, hogy ezeket a neveket a fordítás során meg kell tartani, mert az adott termékek képviselői igen sokat fizettek azért, hogy az a bizonyos név a filmben elhangozzék, függetlenül attól, hogy Magyarországon az a bizonyos fajta energiaital még nem kapható, és esetleg soha nem is lesz. Ennek a piaci kötöttségnek megvan persze az a veszélye, hogy a névhez való ragaszkodás miatt esetleg elvész egy poén, de ha nekik ez kell, akkor ez kell. Más esetben, ha nincs ilyen megkötés, a fordításban helyettesíti az ember egy Magyarországon ismert termékkel, lehetőleg nyilván amerikaival, hogy az a bizonyos miliő, amiről az imént beszéltem, hitelesen megmaradjon: egy amerikai filmbe mégsem tehetem be a Traubit egy üdítőital helyére... Ha végképp nem megy ez sem, akkor vagy valami sokkal általánosabb dologgal helyettesít a fordító, vagy egyszerűen kénytelen kitalálni valamit, és ez a szabadság már "csak" fantázia kérdése. Végül is az, aki a filmet megnézi, nem tudja, hogy mi volt az angol eredeti, nem is kéri rajtam számon. Nekem tehát elsősorban arra kell törekednem, hogy jó legyen a magyar szöveg, még ha ez szigorúan véve tartalmaz is fordítói "pontatlanságokat". A végső cél az, hogy a film magyarországi sikere nagy legyen, tőlem tehát azt is elvárják, hogy az eredetiben rossz párbeszédből is jó magyar szöveget csináljak. Ehhez időnként arra van szükség, hogy "átköltsem" az eredeti dialógusokat. A szinkron ugyanis a filmben az utolsó olyan alkalom, amikor az eredeti filmen még lehet javítani (esetleg rontani). Ez igaz lehet akár magyar filmre is. Mondok egy példát: Szabó István A napfény íze című filmje úgy készült, hogy a magyarul írott forgatókönyvet lefordították angolra, annak alapján elkészült az angol nyelvű film, amit aztán az eredeti forgatókönyv ismeretében én fordítottam magyarra. Az így létrehozott szöveget valóban meg kellett alkotni, igazodva egyrészt az eredeti forgatókönyvhöz, másrészt a filmben angolul elhangzott konkrét dialógusokhoz. Nagyon érdekes feladat volt, de ami a lényeg, hogy a végső szöveggel Szabó István is elégedett volt.

G. J.: Van-e abban valami különbség, hogy a magyar filmszöveget valódi szinkronnak vagy feliratozásnak készíted?

T. T. B.: Óriási különbség van. A feliratozásnál először is nem kell figyelembe vennem a szájmozgást. Nem kell figyelembe vennem a beszédtempót sem, ami az angolban az elnyújtottan lassútól egészen a pergően gyorsig terjedhet, és egyik is, másik is elfogadott. A magyar filmben viszont nem. Látni időnként olyan filmeket, amelyekben a magyar szinkronszínész szinte szótagolva kénytelen beszélni, mert a fordítás során láthatólag túl kevés szöveget adtak a szájába. Én sokkal inkább szeretem, ha a szinkronszínész többet beszél - ők persze nem, mert hadarva nehezebb pontosan beszélni - , de az életszeruség visszaadására a pergőbb beszédstílus alkalmasabb, és a szinkronrendezők joggal várják el, hogy a magyar dialógus "életszagú", ne pedig "szinkronszagú" legyen. De tulajdonképpen mindez "érzés alapján" megy: egyszerűen rá kell érezni, hogy a filmbéli szituációnak megfelelő lélekállapotban egy magyar ember milyen tempóban, milyen kifejezéseket használva beszélne.

G. J.: Azok alapján, amiket elmondtál, az az érzésem támadt, hogy ez a szakma egyfelől nagyon erőteljes kötöttségekkel jár, másfelől nagy szabadságot is ad, illetve követel. Így van ez?

T. T. B.: Igen, pontosan így. Bár sajátos szabadság ez. Az én fordítási stratégiámba nem fér bele a "gúzsba kötve táncolás". Ha írott, tehát nem filmes szöveget is fordítok, nem nagyon szeretném, ha bárki bizonyos szavakat, kifejezéseket számon kérne rajtam az eredetiből, mert mindig az adott közlési szándékot, a konkrét beszédszituációt igyekszem visszaadni.

G. J.: Meg szoktál-e nézni olyan filmeket, amiknek te fordítottad a szinkronját?

T. T. B.: A szinkronkészítésnek van egy olyan utolsó fázisa, amikor az egész stáb leül, és együtt megnézi a már szinkronizált filmet, hogy a még szükséges apró javításokat el lehessen végezni. De olyan már nagyon régen történt, hogy direkt elmentem volna moziba olyan filmre, amit én fordítottam. Lehet, hogy meg kellene tennem, talán tanulságos lenne, de sajnos ritkán jutok el moziba.

G. J.: Azért kérdeztem ezt, mert gondoltam, van olyan tapasztalatod, hogy látod-hallod, miként reagálnak a nézők, mondjuk egy filmvígjátékot nézve, azokra a nyelvi poénokra, amiket te hoztál létre magyarul.

T. T. B.: Ha nem is a moziban, de az említett utolsó szakmai vetítéseken szoktam ezt figyelni. Az, amit én szinkronizáláskor megcsinálok, semmi több, mint hogy az adott dialógusban egyik vagy másik színész szólal-e meg, mikor szólal meg, mikor látható a szájmozgása és mikor áll háttal, mikor és hogyan kell szünetet tartania a szinkronszínésznek. Ennek a dolognak annyira pontosnak kell lennie, hogy én magam is rámondom videóra a szinkronszöveget, kipróbálandó, hogyan is működhet ez az egész: lehet-e követni a tempót, megfelel-e a szöveg a színész mimikájának. Mindezt persze nem tudom leírni, csak a szöveget írom le, és a továbbiakat rábízom a színészre meg a szinkronrendezőre. Az írott szövegben nehéz jelölni hangsúlyokat, még akkor is, ha aláhúzhatok, kiemelhetek szavakat, írhatok külön instrukciókat, hogy mondjuk ezt vagy azt így vagy úgy mondja vagy énekelje a szinkronszínész. Ezeket a feladatokat egy könyvfordítás esetén az olvasó magában - ki jól, ki rosszabbul - elvégzi, de ezekről a megoldásokról a fordító nem kap visszajelzést. Én erről közvetlen visszajelzést kapok a szinkronszínésztől, mert látom-hallom, hogy érthető volt-e mindaz, amit ki szerettem volna fejezni a szöveggel. Ha végigülném a szinkronizálás folyamatát, minden mondatnál közbeszólhatnék, hogy én ezt itt meg itt így és így akartam, de hát ez persze kivitelezhetetlen. Vagyis az én kezemből egy pont után kikerül a saját szövegem, és onnantól kezdve nem rajtam múlik, hogy minden működik-e a szinkronban, vagy sem. Nagy veszélyben vagyunk tehát, én és a szövegem...

G. J.: Mondanál néhány filmet, amit az utóbbi időben tettél át magyarra?

T. T. B.: Az ismertebbek közül említeném a Csillagok háborújának újabb részét, vagy a Harry Potter filmváltozatát. Az utóbbi időkben többet is lefordítottam a Disney-féle zenés-táncos rajzfilmekből, ezek közül némelyikben hét darab három perces dalbetét is szerepel, ott azokat is átköltöttem magyarra. De hát gyakorlatilag hetente csinálok egy filmszinkront, úgyhogy nem nagyon maradnak meg az emlékezetemben...

G. J.: Mennyire tetszenek neked azok a filmek, amiket szinkronizálsz?

T. T. B.: Nagyon változóan. Amikor még lelkes kezdő voltam ebben a szakmában, minden filmet, amit fordítottam, megszerettem. Ez nem is csoda, hiszen olyan szintű beleélésre van szükség ahhoz, hogy az ember jól és gondosan megírja a dialógusokat, hogy a legpocsékabb amerikai vígjátékot is meg kellett szeressem, hogy plusz poénokat bele tudjak vinni a szövegbe. Volt úgy, hogy amikor megkaptam és megnéztem a filmet, azt mondtam, hogy ez szörnyűség. Aztán ahogy tettem át magyarra, úgy szerettem meg egyre jobban, és aztán még szívesen meg is néztem, persze akkor már csak magyarul. De hosszú távon, pont azért, mert rengeteget csinálok belőlük, egyhangúvá válik, és ha nem jönnének közbe mondjuk könyvfordítások, amik ebből a monotóniából kizökkentenek, nem mondhatnám, hogy nagyon meg tudnám szeretni ezeket a filmeket. Alapjában véve nem vagyok a kommersz filmek rajongója, magamtól ritkán mennék el moziba ezek közül a filmek közül valamelyiket megnézni. Ellentétben a szakmában dolgozó más kollégáimmal, rólam nem mondható el, hogy filmrajongó lennék. Én fordítani szeretek, dialógusokat írni, egyszóval mindazt a munkát kedvelem, amit az imént elmondtam.

G. J.: Ezek szerint a fordítás szeretete vitt el a könyvfordítás irányába is?

T. T. B.: Tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy filmek alapján készült kis, egyhetes élettartamú regényt fordítottam le vagy tízet. Aztán ahogy kapcsolatba kerültem az Animus Kiadóval, ők próbálkoztak humoros könyvek kiadásával, azokból is fordítottam néhányat. És végül elkezdtek megjelentetni ifjúsági könyveket, és ebben jelentette az áttörést a Harry Potter kiadása. Úgyhogy én ennél a kiadónál fordítottam rendszeresen prózát, meg persze verset is, amennyiben a könyvekben voltak versbetétek. A Jung-fordítások pedig úgy jöttek, hogy egy ismerősöm szerkesztőként dolgozott az Édesvíz Kiadónál, ismerte a munkáimat, és azt mondta, tudsz te ilyet is fordítani. Ez persze egészen más ügy volt, egyrészt mert németből fordítottam, másrészt mert más volt a témája, szókincse, jellege. Jung persze nagyon érdekes volt számomra, mert annak ellenére, hogy pszichológiai-filozófiai szakmunka, nagyon regényes is tud lenni, legalábbis abból a szempontból, hogy néhol eléggé ködös: a fordítás során lepleződött le, hogy helyenként ő sem tudta pontosan, mit is akart valójában. Nekem viszont magyarul valami olyat kellett létrehoznom, ami minden ponton érthető, vagyis a fordítás itt igen erős értelmezést is jelentett. Szerencsére jó visszajelzéseket kaptam a téma szakértőitől.

G. J.: Az ifjúsági irodalom fordítása milyen művekkel kezdődött?

T. T. B.: Az Egmont Kiadónál fordítottam néhány olyan kis mesefüzetet, amiket egy-egy filmhez kapcsolódóan jelentetett meg a kiadó. De az igazi könyvfordítás a Harry Potterrel kezdődött. Igazán a Harry Potter sikere teremtette meg az igényt más, hasonló ifjúsági művek kiadására és fordítására is.

G. J.: Amikor a Harry Potter fordítását megkaptad, tudtad-e pontosan, hogy mi került a kezedbe? Milyen sikere volt akkor a könyvnek?

T. T. B.: Akkoriban még nem volt világsikere, csak nagy angol bestsellernek számított. Az itthoni sikerét illetően teljesen bizonytalan volt a dolog. Én magam is kételkedtem - igaz, sosem voltam híres arról, hogy meg tudtam volna állapítani, sikeres lesz-e egy könyv vagy sem -, mennyire lesz a Harry Potter fogyasztható magyarul. Egyáltalán nem éreztem, hogy zseniális könyvről lenne szó. Most sem tartom ugyan annak, de el kell ismernem, hogy valami mégis van benne, ha ennyire meg tud ragadni egy széles olvasóközönséget. Én is csak így utólag analizálgatom a recepcióját, a sikerének titkát, mert akkoriban nem hittem volna, hogy ekkora, vagy bármekkora sikere is lesz ennek a könyvnek. Ugyanis a Potter esetében nem beszélhetünk szép történetről, szép meséről abban az értelemben, ahogyan mondjuk egy Michael Ende-, egy Lázár Ervin- vagy egy Békés Pál-könyv szép mese tud lenni. Igaz, ez utóbbiakkal meg az a helyzet, mintha kicsit inkább a felnőtteknek akarnának szólni, vagyis hogy egy tíz év körüli gyerek nem minden esetben tud velük mit kezdeni. A Harry Potternél egészen más a helyzet: vagy a tízéves gyerekek lettek közben érettebbek, vagy valóban ez a "nem szép" hangnem az, amelyiken hozzájuk szólni kell. Mindenféle szülői útmutatás és felolvasás nélkül is fogyasztják ugyanis ezt a könyvet.

G. J.: Ma Magyarországon alighanem te ismered a legjobban a szövegét a Potter-sorozatnak...

T. T. B.: Ebben nem vagyok annyira biztos. Mivel a könyv kultusszá vált, vannak emberek, akik kívülről tudják az egészet. Harry Potter kvízjátékban én nem biztos, hogy meg tudom mondani, mi volt a jelszó egy bizonyos helyre való bejutáshoz, míg egy tízéves gyerek tudja. Most, az ötödik rész fordításához az interneten megjelent Potter-glosszáriumot használtam segítségül, hogy egy-egy, a sorozatban használatos szónak, névnek az "etimológiáját" megtudjam, és ezeket a glosszáriumokat Potter-rajongók készítik. Úgyhogy inkább az a helyzet állt elő, hogy a fordítás során én támaszkodtam az olvasók tudására.

G. J.: Azért te nyilván más szinten rágod át magad ezen a szövegen, mint a gyerekek... Különben miben látod a titkát a Harry Potter elképesztő sikerének?

T. T. B.: Sok oka van. A Harry Potter sokarcú regény, új műfajt teremtő valami, ami a bolond humort az Agatha Christie-féle krimivel, a horror-regénnyel és a kamaszkorú gyerek lelkivilágának elemzésével ötvözi. A különféle stílusok és hangnemek között Rowling meglehetősen jól lavíroz, pontosan tudja, hol kell egy kis humort adagolnia, hol kell sötétebb tónusra váltania. Egyébként ezt a sötét hangulatot is érdekesen vitte végig az öt részen, amennyiben az első könyvtől kezdődően fokozatosan egyre komorabbá válik a mű. Az ötödik rész annyira sötét hangulatú, hogy ebben már sok nevetnivaló nincsen, sőt, olyannyira hiányzik belőle a tréfa, hogy az ember nem is nagyon érti, mennyire van még köze ennek az első részhez. De a szerző elgondolása az, hogy ahogyan nőnek a szereplők, úgy kell nőniük az olvasóknak is. A krimi-része a könyvnek nem mérhető az Agatha Christie-éhez, mert általában igen egyszerű rejtéllyel van dolgunk, ugyanakkor a szerző jól fenn tudja tartani a rejtélyből adódó feszültséget. Ehhez járul, hogy jól szövi a cselekményt, és végül is egy gyerekek számára könnyen olvasható könyvet tud adni. A főhős pedig, Harry Potter - aki nekem nem a kedvenc szereplőm, ez a dickensi ihletésű kisfiú nemcsak főszereplő, hanem bújtatott narrátor is, akinek a szemével az olvasó látja az eseményeket - nagyon jó alkalmat teremt a beleélésre. Nem Harry Potter alakja azonban az igazán izgalmas, a humort sem föltétlenül ő képviseli - minderre van hatvanhat másik szereplője a könyvnek. Potter olyan, mint egy gumi búvárruha, amibe mindegyik olvasó belebújhat, és ezért is érdekes, hogy ő végig semleges és steril tudjon maradni. A gyerekek belebújnak ebbe az alakba, s onnantól kezdve viszi őket magával a történet. Aki nem szereti ezt a könyvet, azt szokta mondani, hogy a Potter mindenfelől össze van lopkodva. Ez alapjában véve igaz is, de Rowling ügyesen rakta össze ezeket az összeszedett elemeket, és valami egészen újat tudott létrehozni belőlük.

G. J.: Harry Potterről nekem is eszembe jutott Dickens, amiatt is, mert talán Dickens óta nem fordult elő, hogy az angol olvasók ennyire várták volna egy könyv folytatását...

T. T. B.: Egy kicsit olyan ez, mint a szappanoperák folytatásában rejlő titok. Valószínűleg, ha a Potter csak két kötet lett volna, már rég elfelejtették volna az egészet. De úgy tudjuk, hét kötet lesz, és most az ötödiknél tartunk.

G. J.: És mi a titka a Potter sikerének a felnőttek körében? Hiszen szülők és nagyszülők ugyanúgy a rajongók táborába tartoznak, mint a gyerekek. Sőt, az interneten található a Harry Potter kapcsán olyan link is, amely a könyv irodalmi értékeit hivatott bemutatni...

T. T. B.: És ott mit írnak?

G. J.: Nem sok okosat...

T. T. B.: Mivel nem nagyon van definícióm arra, mi is pontosan az irodalmi érték, én már beérném azzal is, ha őszintén tudnám élvezni. Az az örömöm megvan fordítás közben, hogy egy frappánsan megírt részt megpróbáljak frappánsan magyarul visszaadni, de az nincsen, hogy a Potterben igazán szépnek mondható könyvet olvashatnék, illetve fordíthatnék. Szép bekezdés, leírás persze van benne, de könyvenként jó, ha egy-kettő. Itt, az ötödik részben is azt tapasztaltam, hogy talán egy olyan rész volt, ahol valóban ereje volt a szövegnek. Az effajta erőt tekinteném én irodalmi értéknek. Különben hogy még egy jellegzetességére utaljak a könyvnek, nagyon filmszerű az egész. Ahogyan a kötetek következnek egymásra, egyre kevesebb a humoros ötlet és egyre több az akció. A dialógusok is roppant filmszerűen vannak megírva, sokszor találkozni gesztusok leírásával például, tehát nemcsak azt közli, mit mondott a szereplő, hanem azt is, hogy hogyan, hogy mit csinált közben. Az az ember érzése, hogy filmet néz, és nyilván ez is növeli a könyv fogyaszthatóságát, "élvezeti értékét".

G. J.: Azt hiszem, van ennek valami más háttere is. Nevezetesen az, hogy miközben divat ma kárhoztatni - jogosan vagy sem - az ifjúságot, hogy keveset olvas, mintha nem vennénk tudomásul azt, hogy a 20. század utolsó harmadáig domináns írott kultúrát az utóbbi két-három évtizedben fokozatosan, az utóbbi néhány évben pedig rohamosan felváltotta a képi kultúra. És ha a Harry Potter filmszerű, akkor talán éppen ezt az igényt szolgálja ki.

T. T. B.: Ez így igaz, de van itt még valami. A regény alapvetően arra épül, hogy van egy varázslóvilág meg egy muglivilág, és ránk muglikra, azaz varázstalan emberekre egzotikumként, furcsa lényekként néznek a regény varázsló szereplői (van közöttük például olyan, akinek az a hobbija, hogy a muglik apró kis hétköznapi tárgyait mint érdekességeket gyűjti). Ugyanakkor a varázslóvilág a mi kis hétköznapi világunknak valamiféle görbe tükre. Ebben az értelemben a könyv már paródia is, a hétköznapi élet paródiája, s mint ilyen, inkább a felnőtteknek jelent valamit. Ugyancsak a felnőtt olvasókat vonzhatja inkább az, hogy a szöveg megidéz mindenfélét: a már említett detektívtörténeteket, Dickenst, germán mitológiát és japán mondavilágot, és az olvasó nyomukba eredhet ezeknek az idézeteknek, hogy megfejtse őket.

G. J.: Ilyen értelemben a Harry Potter jellegzetesen posztmodern szöveg...

T. T. B.: A gyerekekkel kapcsolatban az ilyesmiből, hogy tudniillik valami ismeretlen dolgot meg kell fejteni, egészen mulatságos dolgok fordulnak elő. Meg szoktak hívni gyerekkönyvtárakba, ahol találkozom a Potter olvasóival, és nem egyszer tapasztaltam, hogy a gyerekek, akik egy-egy ritkábban használatos magyar szót (mint mondjuk a kulipintyó) nem ismerik, azt gondolják, hogy ezek a szavak is a szerző vagy az én találmányaim, és valami, a regény világához tartozó titok lappang mögöttük. Rowling, jótékonysági célzattal, megírt a Potteren kívül, de a Potterhez kapcsolódóan két másik kis könyvet is, amik nem mások, mint a regényekben szereplő varázslóiskolai tankönyvek: az egyik az A kviddics évszázadai, ami a varázslósport szabálykönyvének története, a másik pedig a Legendás lények és megfigyelésük. Ezekből a könyvekből kitűnik, hogy a szerző mennyire szereti a műfajparódiát. Az utóbbiban például a természetbúvár könyvek paródiáját kapjuk, egy igazi stílusbravúrt. Egyébként ezt hallatlanul érdekes volt fordítani is. Ugyanakkor ez a két kis könyv nem lett különösebben sikeres, hiszen a gyerekek - talán éppen az olvasás hiánya miatt - nem tudnak az ezekben a könyvekben rejlő értékekhez eljutni. A felnőttek számára viszont nagy élvezet ezeket a remek kis stílusjátékokat olvasni. Ha a Harry Potterben valamit szeretek, az éppen ez a része, vagyis a stílusjátékokban megnyilvánuló nyelvi lelemény, ami - egy egységes narráció mellett - leginkább a különféle szereplők megjelenése révén bontakozik ki. A különféle szereplők különféle stílusú, gyakran játékos megszólalásainak magyarra történő átültetése az igazi, komoly feladat a Harry Potter fordítása esetén.

G. J.: Amikor most a Harry Potterről kezdtelek kérdezgetni, a válaszaid első mondatai arra engedtek következtetni, hogy olyan nagyon nagyra, olyan nagyon átütő erejunek nem tartod a Rowling-szövegeket. Aztán ahogy beszélgetünk, előhozol egy csomó olyan dolgot, ami viszont azt mutatja, hogy mégis találsz irodalmi értéket benne. Összességében milyennek tartod a Harry Pottert mint irodalmi szöveget?

T. T. B.: Változó minőségűnek. Én egyszerű olvasóként olvastam minden kötetet, amikor a kezembe kaptam őket, és sosem éreztem úgy, hogy unalmas lenne, hogy ne lenne izgalmas a rejtély megfejtése, de persze ezt minden jó lektűrnek, minden jó kalandregénynek nyújtania kell. De ezen túlmenően nem tartom valami fenomenális dolognak.

G. J.: A kötetek, ahogy egymásra következnek, egyre vaskosabbak lettek. Nem magyaráz-e túl a szerző, nem fullad-e ki egy kicsit a történet öt könyv után?

T. T. B.: A szerző, én úgy látom, a maga örömére írja ezeket a könyveket. Az ötödik rész egészen sötét, és a hatodik állítólag még inkább ilyen lesz. De őt már nem érdekli, hogy ki milyennek tartja a könyvet. Az ötödik részt vagy három évig írta, illetve közben mással foglalkozott, férjhez ment újra. Vagyis tényleg csak akkor ír, amikor kedve van hozzá. Ennek ellenére helyenként az az ember érzése, mintha régebbi, fiókba eltett és most előszedett ötletekből állna a könyv.

G. J.: Már a negyedik részen is érződik, hogy kicsit nehézkesen indul, mert meg kell magyaráznia az előző részekből ismert néhány dolgot.

T. T. B.: Hogyne, ezek a visszautalások már a második könyvtől kezdődően megvannak, de nem hiszem, hogy ez a magyarázás túlságosan jellemző lenne rá. Az ötödik részben végképp nem: van ugyan néhány magyarázat, de jól adagolva, és csak azokon a helyeken, ahol valóban szükség van rájuk. A szerző tisztában van azzal, hogy mindenkit érdekel, mi lesz a könyv vége, és emiatt láthatóan nem zavartatja magát amiatt, hogy az első százhúsz oldalon nem történik semmi, nem fél tőle, hogy emiatt bárki is letenné. Az első részt különben eredetileg hosszabbra írta, csak a kiadója meghúzatta vele, azzal az indokkal, hogy kétszáz oldalnál hosszabb könyvet egyetlen gyerek sem fog elolvasni. Most meg már senki sem szólhat bele, hogy bocsánat, mégsem a Háború és békét írja, mert a siker őt igazolja. Egyébként pedig olvasmányos maradt a könyv, ami megint csak azt mutatja, hogy a hosszabb terjedelem nem lehet probléma. Én "közelről" olvasom a könyvet, s azt mondom, egyszer el lehet olvasni, de többször nem nagyon, mert a következő olvasáskor kellene kijönnie a szöveg szépségének, de ha nem jön, akkor...

G. J.: Láttam olyan gyerekmegnyilvánulásokat, hogy tizennégyszer elolvasták egyik vagy másik kötetet. És találkoztam kritikusoknak azzal a komoly értékelésével is, miszerint a Harry Potter egyik nagyszerűsége abban áll, hogy visszaadja a gyerekek olvasási kedvét. Hogy valaki elolvassa a Harry Pottert tizennégyszer, az egy dolog, az pedig egy másik, hogy valóban van-e, lehet-e olyasfajta hozadéka ennek a könyvnek, mint amit az említett kritikusok neki tulajdonítanak?

T. T. B.: Rövid távon az efféle hatás vitathatatlan. A könyvkiadók eladási statisztikáin ellenőrizhető, hogy egy-egy Harry Potter-kötet megjelenését követően egyértelműen fellendült a könyvpiac: a gyerekek néhány nap alatt elolvasták az új Potter-kötetet, aztán mentek keresni a könyvesboltba más, hasonló jellegű könyveket. Vagyis egy időre olvasás-függővé váltak. Hogy ez mennyire nevezhető az olvasás szeretetének, az már más kérdés, mint ahogyan az is, hogy mennyi ideig tart egy-egy ilyen nekiveselkedés.

G. J.: Vagyis néhány hétre vagy hónapra divattá válhat olvasni a gyerekek körében?

T. T. B.: Nem föltétlen mondanám ezt divatnak. Belső igénnyé válik ilyenkor az olvasás, de hogy az is igénnyé válik-e bennük, hogy könyvtárba járjanak, hogy másfajta könyveket is olvassanak, abban nem vagyok biztos. Száz gyerekből öt, aki talán enélkül is olvasó emberré vált volna, elmondhatja, hogy a Harry Potter vezette be az olvasás világába, de a többi kilencvenöt egy-két könyv elolvasása után visszatér az egyéb játékaihoz.

G. J.: Mennyire találod esetleg szimptomatikusnak, hogy éppen egy Harry Potter tudja izgalomban tartani a fél világot?

T. T. B.: Teljes mértékig szimptomatikusnak látom. De hát mik szokták a fél világot izgalomban tartani? Nem az úgynevezett "magas irodalom", hanem inkább a kommersz filmek és hasonlók. Most mit mondjak, ilyen a fél világ. Másfelől pedig nem szívesen állapítanám meg, hogy sikeresség és szépség úgy függenek össze egymással, hogy fordított arányban állnak...

G. J.: Én sem gondolnám, hogy így van...

T. T. B.: Annyiban mindenképpen van összefüggés, hogy az irodalom élvezete legalább valami minimális belső erőfeszítést igényel, azt nem lehet teljesen gondolattalanul és reflektálatlanul olvasni. A könnyű irodalmat lehet így olvasni, és a fél világ bizony ezt teszi és ezt élvezi.

G. J.: Mi a véleményed a Harry Potter körül kialakult kultuszról? Hogyan viszonyulsz a Harry Potter-körökhöz, weboldalakhoz, chatekhez, kultikussá vált tárgyakhoz?

T. T. B.: Ez két részre bontható. Az egyik az üzleti része, ami a tárgyak árusítását szorgalmazza, és ez pontosan ugyanolyan, mint minden más sikeres dolog körül kialakuló üzleti jelleg. A másik a dolog spontán része: a körök, weboldalak, glosszáriumok világa, amelyben az emberek megpróbálnak a maguk gyönyöruségére mindennek utánajárni, összefüggéseket keresni, vagyis egy sajátos Harry Potter-világot felépíteni. Erre ez a könyv nem annyira érdemes, mint amennyire a rajongók gondolják. Szinte az összeesküvés-elméletet súroló módon keresik a könyvben, valós vagy vélt utalásaiban a szerző titkos szándékait. Véleményem szerint pedig még a kísérlete sincs meg annak, hogy ez a sorozat egy ilyesfajta összefüggő, egységes, zárt, koherens világot mint Harry Potter-világot, mint varázslóvilágot létrehozzon.

G. J.: Megér szerinted ez a Harry Potter-könyvekben vagy a rajongók kultuszában meglévő világ annyit, hogy mondjuk - mint olvastam - Ausztráliában a katolikus egyház, Oroszországban pedig a pravoszláv egyház fölemelte ellene a szavát?

T. T. B.: Annyi bizonyos, hogy az egyházak a varázslók, boszorkányok, mágusok világát számon tartják és elítélik, tehát ha valaki ezeket dicsérőleg tünteti fel, az számukra nyilván zavaró. A gond inkább az, hogy ezeknek az egyházaknak a képviselői nem biztos, hogy olvasták ezeket a könyveket. Ha elolvasnák, az ő helyükben én azt mondanám, hogy ezek a könyvek nem azokról a boszorkányokról, varázslókról szólnak, akiket ők bűnösöknek, az ördöggel cimborálóknak tartanak és elítélnek. Ez csupán egy mese, olyan, mint a jó tündérekről szóló mesék, amelyeket szintén nem szokás pápai dekrétumokkal sújtani. Kicsit nagyobb és zajosabb a hatás azokénál, de ugyanabba a kategóriába tartozik, és az erkölcsi értékrendje megegyezik a történelmi egyházak értékrendjével. Bátorság, szeretet, megtámogatva az idézetekkel, a jó győzelme a rossz fölött - ezekkel definiálható a Harry Potter-könyvek erkölcsisége.

G. J.: A kérdés inkább az, hogy rosszként nem a kicsinyes, kispolgári, hétköznapi lét van-e feltüntetve, jóként pedig az ez ellen induló ilyen-olyan lázadás?

T. T. B.: Ha a könyvben szereplő Dursley-családra, tehát mint jellegzetesen mugli, azaz varázslatra képtelen figurákra gondolsz, akkor így van. Ők azonban jellegzetesen karikatúrafigurák. Akik valóban rosszak, azok a varázslók világában fordulnak elő: ezek hataloméhesek, rasszisták, világuralomra törnek, s velük kapcsolatban akár még konkrét történelmi utalások is elhangzanak.

G. J.: A Harry Potter-kultusznak része-e az is, hogy a könyvek mindenütt ugyanolyan formátumban, ugyanolyan borítóval, a borítón ugyanazzal a betutípussal, ugyanolyan, Svédországban gyártott, újrahasznosítható papíron jelennek meg?

T. T. B.: Azt tudom, hogy az első rész magyar kiadásának borítója magyar tervezés alapján készült, aztán az újranyomása már az amerikai borítótervet vette át. Nem az angolt tehát, ami kifejezetten brit ízlést tükröz, szerintem egy kicsit tán gyermeteg, vagy talán poros is. Az amerikai kiadás borítója harsányabb, ezt vette meg az Animus Kiadó. Annyi valószínűleg előírás lehet, hogy az egyes országok ne csináltassanak saját borítótervet. De az amerikai kiadás mindenképpen különbözik az angoltól, olyannyira, hogy ők még az első rész címét is megváltoztatták. Ezek a külsőségek valószínűleg azért is számítanak, mert az első négy rész megfilmesítésének jogát a Warner Brothers megvette, nekik fontos tehát, hogy ami a filmplakátokon lesz villámló nagy betűkkel, az jelenjen meg a könyvborítón is. És amióta megvan, hogy ki játssza a főszerepet a filmben, azóta az ő arcvonásai köszönnek vissza grafikus formában a könyvborítókról. Ez idáig mind rendben is volna. A bajok viszont akkor kezdődnek, amikor ilyesfajta üzleti szempontok miatt megtiltják például a nevek lefordítását. A két kis "tankönyv" fordításakor fordult elő, hogy a négy, addigra magyarul már megjelent könyvben nem szereplő lények beszélő, vicces, hangulatot teremtő nevét, amit én magyarítottam, vissza kellett állítanom angolra emiatt az üzleti megfontolás miatt. Ennek a könyvnek egyik erőssége, hogy például a névadásban van egy nagy adag nyelvi lelemény, amit ha nem engednek meg az adott idegen nyelvre átültetni, elvész a nevek varázsa. Az egyik kis könyvben szerepel például ötféle sárkány, ebből három előfordul az első négy kötetben, azoknak tehát van magyar nevük, a másik kettő nem, s azok ebben a kis "tankönyvben" a három magyar mellett angolul szerepelnek. Szörnyű... Az a baj ezekkel a nagy sikerre számot tartó filmekkel vagy könyvekkel, hogy pénzügyi, üzleti, image-építési okok miatt korlátozzák a fordító szabadságát.

G. J.: Nyilván nagy a félelem a plágiumtól...

T. T. B.: Nem is föltétlenül csak ez a helyzet, hiszen bármit le tudnak védeni, megvehetik a magyar kiadás jogát vagy akár a magyar neveket is örökre. Itt inkább arról van szó, hogy egy és ugyanazon dolgot a világ bármely pontján ugyanazzal a névvel akarnak árulni... De a fordítói szabadság ilyesfajta korlátozása nagyon rossz gyakorlat, ami ellen nekünk valahogyan védekeznünk kell.

G. J.: Arról tudsz, hogy Oroszországban készült egy Harry Potter-utánzat?

T. T. B.: Én csak arról tudok, hogy valaki fölvette a Harry Potter nevet, és e néven publikál.

G. J.: Ilyen is van, de én arra gondoltam, hogy egy Dmitrij Jemec nevű gyermekkönyv-író megírta a Harry Potter orosz változatát Tánya Grotter címmel, s ez a könyv többé-kevésbé követi a Harry Potter első részének szituációit, csak az egész orosz környezetbe van helyezve, és a főhős nem fiú, hanem lány. A szerző azt állítja, hogy ez nem plágium, hanem paródia, ami azért születhetett meg, mert rossz a Harry Potter orosz fordítása.

T. T. B.: Sok ilyesfajta próbálkozás létezik, ezeknek egy része, könyv alakban, interneten, üzleti céllal jön létre. De a Harry Potterben az a jó, hogy megtermékenyíti az emberek fantáziáját, és jó dolgok is születnek az efféle kísérletekből. Nekem is jártak a kezemben olyan, gyerekektől származó írások, amik a Harry Potter hatása alatt születtek. Van köztük gyönyörű rajzokkal illusztrált, valóságos műalkotás is - csodálatos. Ha a Harry Potter valódi olvasóvá nem is tesz, íróvá talán igen.

G. J.: Rowling, illetve a körülötte kialakult üzleti világ tiltakozása a hamisítások ellen azért is érthetetlen egy kicsit, mert amint te is mondtad - és hiszem, hogy ez így is van - a Harry Potter maga is mindenféle "idegen" szövegekből van összerakva, tehát éppenséggel rá is vonatkozhatna a plágium vádja. Amiért egyébként az orosz plágiumot és a rossz fordítást szóba hoztam, annak az az oka, hogy szeretném tőled megkérdezni: a magyar fordítás véleményed szerint mennyiben járult hozzá a könyv magyarországi sikeréhez? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a könyv világméretű sikere a fordítástól függetlenül "vbegyűrűzött" hozzánk is?

T. T. B.: Azért nem nagyon tudok erre mit mondani, mert nem áll rendelkezésemre semmiféle százalékos adat arról, hogy nálunk nagyobb volt-e, s ha igen, milyen arányban volt nagyobb a sikere a Potternek, mint a környező országokban. Előfordulhat, hogy akár rossz fordítással is sikeres lehetett volna a könyv, bár ezt azért kétlem: ha rossz a fordítás, élvezhetetlen a könyv, legyen az bármilyen jó is az eredetiben. És persze a rossz fordításnak is vannak fokozatai. A mai olvasó egy kissé zötyögős, egy kissé magyartalan szövegen már nem akad fönn, mert annyi szeméttel találkozik, hogy ez már föl sem tűnik neki. Összességében azt gondolom, nagyon rossznak kellene lennie ennek a fordításnak ahhoz, hogy ez az eladási példányszámban is megmutatkozzon. Egyébként pozitív visszajelzéseket kaptam a fordításomról, azt mondják, nagyon jó, bár az olvasók általában nem tudják, mi ebből az eredeti könyv érdeme és mi a fordítóé. Ők jobbára csak azt látják, hogy kellemes magyarsággal megírt, szórakoztató könyvet tartanak a kezükben.

G. J.: Én csak arra gondoltam, hogy mivel Rowlingék annyi mindenre figyelnek, csodálkoznék, ha valamiképpen nem kontrollálnák a fordításokat is.

T. T. B.: Nem gondolom, hogy bármit is csinálnának vele. Egyrészt ha jól megy a dolog, ha sikeres a könyv, akkor nincs miért, másrészt nem nagyon lehet rá kapacitásuk sem, hogy magyarokkal vagy magyarul tudókkal elolvastassák. Legfeljebb a magyar kiadón keresztül ellenőriztetik, mert tudják, hogy neki is érdeke, hogy jól fogyjon a könyv. A filmfordításoknál, ha jól emlékszem, a Csillagok háborújánál találkoztam a minőségellenőrzés olyan módjával, hogy a magyar szöveget vissza kellett fordítani angolra, és azt kiküldeni a megrendelőnek (mellesleg ezt az angol fordítást is én csináltam - ennyit az ellenőrzés komolyságáról). Odakint - úgy tapasztalom - annyira az angol nyelv vonzásában és bűvöletében élnek, hogy nem is nagyon törődnek vele, mi az, hogy valamit le kell egy másik nyelvre fordítani, át kell egy másik kultúrába ültetni. Talán az utóbbi időben kezdtek vele kicsit jobban foglalkozni, olyanok kapcsán, hogy mondjuk, ha egy nevet meghagyunk eredetiben, akkor az a befogadó nyelvben lehet akár trágár szó is, és akkor nem biztos, hogy nagyon kellene hozzá ragaszkodni. Persze ebből is adódnak furcsaságok: előfordul olyan kérés, hogy egy kontextusból kiszakított névlistát kell lefordítanom és visszajuttatnom, s csak azután küldik majd el a teljes szövegkönyvet a már lefordított nevekkel és az utasítással, hogy akkor így tessék a neveket használni. Szóval előbb megkérdeznek, azután az általam adott megoldás alkalmazására utasítanak. A legjobb az, ha semmit sem szólnak, mert abból nem lehet baj.

G. J.: Más fordításaidhoz képest a Harry Potter fordítása mennyire számított nehéznek?

T. T. B.: Nem mondanám nehéznek, mert élvezetes munka volt. Egy fordítás számomra akkor nehéz, ha nem élvezem a szöveget. Én abszolút intuitív módon meg kedv szerint fordítok. Ezért aztán nem is tudom kitalálni, hogy mivel mennyi idő alatt tudok elkészülni, milyen tempóban tudok haladni. Van egyfajta belső kontrollom, tudom, hogy mit várok el magamtól, s ha azt is tudom, hogy egy fordulatnak lenne valami frappáns megoldása, csak pillanatnyilag nem jut az eszembe, hosszú ideig képes vagyok keresni, s addig úgysem adom ki a kezemből a munkát, amíg ezt meg nem találom; ha megtalálom egyáltalán. Egyébként pedig úgy van ez, hogy az eredeti szöveg időnként használ olyan szerkezeteket, amelyeknek a magyar megfelelője két-három egészséges mondatba sem férne bele. Ha mindig mindenütt szöveghű akarnék lenni, akkor nagy baj van, és ilyen szempontból az ötödik kötet nagyon "besűrűsödött", sok volt benne a túlzsúfolt mondat, ami talán az eredetiben is zavaróan hatott már. Ez talán nehézség volt a fordítás során. Biztosan lehetne nehézségnek mondani azt is, hogy új szavakat, fogalmakat kell kitalálni, de nekem ez inkább könnyebbség. Én ebben érzem jól magam.

Forrás: iv.hu